/Szilágyi Domokos-évfordulóra/

Egy évvel halála előtt írta József At­ti­la a Kész a leltár-t, saját életével való számvető költeményét. Kitűnik ebből, hogy költőnk esetében a „leltárkészítés” nem járt együtt elégtétel­lel – ha a „szület­tem, el­vegyültem és kiváltam” tömör össze­gezést nem te­kintjük an­nak –, de a bi­za­kodás halvány jele azért csak fel­sej­lik a be­fe­jezésből: „Nem dicső harc­ban, nem szelíd kötélen, / de ágy­ban végzem, néha ezt remélem.” Amit vi­szont a vers zárása fog­lal magában, éspe­dig a saját halálával való szem­benézés, az annyi­ra ko­mo­lyan ve­endő, hogy azt csak­is a leg­egyértelműbben je­lent­het­te ki: „Akárho­gyan lesz, immár kész a leltár. / Éltem – és ebbe más is be­le­halt már.”

Ez­zel a költői üze­net­tel tudnám párhu­zam­ba állítani a Szilágyi Do­mo­kosét, aki mint­egy negy­ven évvel ezelőtt írta meg a Cir­cum­de­de­runt-ot, ugyan­csak a saját halálával való szem­benézés versét. Utolsó sza­ka­sza a tel­jes be­le­nyugvásról szól, ezt vi­szont a rá általában jel­lemző sti­lizálást al­kal­maz­va és távolságtartóan, je­len eset­ben ar­cha­izálva mond­ja ki: „Körülvet­te­nek en­gem a világ dol­gai, / és nincs erő közülük ki­sza­badítani. / Talán nem is akarnám. Tán így rendjénvaló. / Halál elől ne me­neküljön, azki meg­haló.”
Erre az időszak­ra ugyan­is – mo­nográfusát, Cs. Gyímesi Évát idézve – „az ő számára az élet értel­me, a végső cél bi­zo­nyossága már el­vesz­tet­te meg­határozó je­lentőségét, azért a végesség törvénye el­le­ni lázadást is fel­ad­ja. Megszűnt az em­be­ri létezés korláta­i­nak meg­ha­ladására sar­kalló szen­vedély, a ’láz’, el­csi­tult az is­me­ret­len, a határta­lan meghódítására irányuló szel­le­mi-lel­ki szomjúság. (…) a személyes halál fog­lal­koz­tat­ja egy­re mélyeb­ben.”
Hogy általában költészet és élet úgy­mond rímel egymással, hi­vat­koz­ha­tok Szilágyi búcsúle­velére, ame­lyet negy­ven évvel ezelőtt, 1976. október 27-én kel­te­zett a har­minc­ki­len­ce­dik évében járó költő, s amely­ben élettársát értesítet­te el­határozásáról: „Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tu­dom.”
Ettől a naptól kell számíta­nunk Szilágyi életének lezárulását, azét a költőét, aki mint­egy húsz évnyi al­kotói időszak alatt a mo­dern kori erdélyi ma­gyar líra párat­lan szintézisét hoz­ta létre. Legköze­leb­bi pályatársa, Lászlóffy Aladár fájdal­ma­san vi­gasz­talónak ne­vez­te egy 1990-ben írt esszéjében, s en­nek a jelzőnek a használata még in­do­kol­tabb 2006 óta, amióta nyilvánosságra került, hogy egye­te­mis­taként őt is behálózta a dik­tatúra tit­kos­szolgálata. En­nek tu­datában maga az em­ber ha nem is mond­ható tel­je­sen ártat­lan­nak, de az álta­la létre­ho­zott kivéte­les értékű költői életmű egy­szer­s­mind súlyos vád min­den, em­bert nyo­morító ha­ta­lom el­len. Önként vállalt halála nemkülönben. De az föltétlenül vi­gasz, hogy gaz­dag életművet ha­gyott ránk.

Forrás: www.hir­mon­do.ro /  eirodalom.ro