Napnyugtáig vár még a világ
sötétben kel a lélek s abban fekszik
és napkeltéig nyújtóznak a fák
és aki fényre vár az nem menekszik
kint elsimítja fodrait a szél
s az alvó semmi hirtelen felébred
mikor feltépi ajtódat a tél
s a vacogó csend ágyadba betéved
*
angyalok vergődnek légen át
húzzák az éjjelt zörgő szekerén
és szárnyaik már lógó jégcsapok
és fagy vacog a kerubok szemén
én átkozom a hörgő havazást
és gyűlölöm a szaggató szelet
mert nem hiszem, hogy megváltás van ott
ahol karácsony soha nem lehet
*
Sorsommá fogadtam a csöndet
az elfelejtett fontos szavakat
az eldobott és beszennyezett inget
a porig döngölt szürke falú házat
s a benne fogant múló éveket
a bölcsőhelytől elaltatott semmit
s a képeket a legbelső szobában
az arcokat kik fölém nem hajolnak
s a köd-rajzolta ábrákat a sárban
az eső marta novemberi égen
az álmaimban tükröződő múltat
a felhőszürke bő esőkabátba
burkolózó ólomtestű várost.