Kisgyerekként halált játszottam:
Állok szemben az ablakkal,ereszkedik az este,szemem behunyom,merülök én is a mélybe, én nem vagyok- gondoltam erősen.
Szemem kinyitom,remélve,hogy megérkeztem a mennyországba,de minden a helyén maradt.Hogy nem tűntünk el, én és a dolgok?
Most mást játszom:
Állok szemben a tükörrel behunyt szemmel,olyan jó szilvaillatot érzek,nagy ez a kert,kék a föld a sok szilvától.Elindulok az ” egyszervolt ” kertben az óriás körtefa felé.Igazi aranyősz…A fa alatt ott fehérlik a nagy kő, amire leülhetek, jó pihenőhely –
Szemem kinyitom, semmi nincs a helyén , csak a régi tükör és a felhős ég. Mint aki eltévedt, tanácstalan vagyok és szomorú.

Tükörbe merül
az ég, kövek gördülnek,
arcom tűnőben.