Nemzedékeken átívelő, elsodró epikájú nagyregényt alkotott az írónő kiapadhatatlan mesélőkedve. A regénykohézió alapja a család, amit levelezések színre bocsátása, illetve a mindent tudó narrátor közvetít Az állandó kulcsfigurák biztosítják az epika ciklikusságát. Nagy valóságismeret hatja át a nagyregény minden lapját. Készen kapott társadalmi reflexeket szembesít és az ellene feszülő erőt boncolgatja ugyanazon lélekben. Nem elvont jelenségvilágot rajzol, a konkrétumok fölé hajolva mesteri társadalomfizikus és társadalom-lélektani elemzőképességgel bontja fel az orosz, nagy és elvont társadalmi absztrakcióit. Talán a genetikai érdeklődés hatása, hogy felülvizsgálja az emberi emóciók mögöttes tartalmát a belőlük fakadó cselekményekkel együtt. Az egysíkú ábrázolást merészen elveti. A család kohéziós erejét azonban kiszélesíti. De a genetika csak annyiban izgatja, hogy az is részese a regényvilág totalitásának. Nagyszabású történelmi tablóról van szó, az írónő nem aprózza el magát, de az itt-ottkibontott kitérők és mellékszálak mind izgalmasak és belesimulnak a sodró lendületű regénybe. Grandiózus munka. Nagyszabású társadalmi tabló. Érdekes szerkesztés, több technikai lelemény tartja össze a feszültséget, avagy a kiapadhatatlan mesélőkedvet. Jól illik mindehhez a szerkezet és a tudatregények fogásaival tarkított realisztikus előadásmód. Halvány feminizmus néhol érződik, de nem zavaróan. Mind a korai szereplők, mind az újabbak mesterien előkészített társadalomlélektani csapdákba zuhannak bele, és ráadásul ott van a mindent elsöprő orosz történelem. A regény a végre várt kibeszélt múlt regénye is, holott a történet, a narratíva a küszöbünkig hatol. Fűti a személyesség, de nem gátolja az objektivitást. Interperszonális kapcsolatok alkotják a regény tengelyét, a kapcsolatrendszerek mint létstratégiák érdeklik. A múlt és a jelen viszonyát faggatja, benne a művészet, s ezen belül a színházművészet lehetősége. Ulickaja megint maradandót alkotott.

Kerekes Tamás

Jákob lajtorjája pedig – nem titok – igaz történeteken, édesapja történetein alapszik. Az igazsággal való szembenézés önnön lehetőségeinek határáig vitték az írónőt. Az írói őszinteség effajta gyakorlásában Ulickaját Esterházy Péter példája segítette. Emlékezni és írni – nem csak a magunk, hanem a nagyszülők életéről is – az egyik legfontosabb aktusa a megértésnek. S jóllehet Ulickaja már rég nem gyakorló genetikus, szemléletében megvannak eredeti foglalkozása nyomai: hisz az elődök örökségében. Ehhez kapcsolódóan hívja fel a figyelmünket arra, hogy az 1953-as esztendő nem csak Sztálin halála miatt jelentős, hanem a DNS felfedezése miatt is. A DNS a regény fontos motívuma: a szöveg, amely benne rejlik, meghatározza jövőbeni képességeinket, jellemünket, testünk milyenségét. A szöveg így válik eseménnyé. Nem hiába került az orosz nyelvű kiadás borítójára a létra mellé az ahhoz nyilvánvalóan hasonló DNS-lánc is. Minden ember rendelkezik mindkettővel, ha az előbbivel csak szimbolikusan is. A létra az egyén fejlődésének szimbóluma, s noha a kiindulópontok (a DNS) különböznek, a lényeg mégis az, hogy a saját létránkon hány lépcsőfokot tudunk megtenni felfelé.
Forgách szerint a Jákob lajtorjája Márquez Száz év magányát idézi meg, a regény cselekménye ugyanis a huszadik század elejétől a 2011-ig terjedő idősávban játszódik. Az ötven fejezet sorrendje azonban nem jelent kronológiai sorrendet, a hat nemzedék életeseményeit felölelő fejezetek váltakozva kerülnek elénk. Habár maga az írás folyamata így bonyolultabbnak tűnhet, Ulickaja szerint ez azért nem jelentett problémát, mert ennél a regényénél inkább az írta őt: A sors hasonló motívumai, a szereplők belső rímei jelentik a folytonosságot, s adják meg a fejezetek sorrendjét. Így történhet meg az is, hogy az egyik szereplő meghal, majd éppen a következő fejezetben megszületik.(Litera.hu)

Magvető Kiadó

A Jákob lajtorjája szerelmek regénye, hol jellegtelen, hol történelmi jelentőségű hétköznapok krónikája, szeszélyesen indázó családtörténet, sok-sok emlékezetes figurával, finom ívben kirajzolódó szerkezetű elbeszéléssel. A regény középpontjában két ember egymás mellé állított sorsa áll. Egyikük Jakov Oszeckij, a könyvek embere, a XIX. század végén született értelmiségi, a másik az 1943-ban született Nora, Jakov unokája, aki Ibsen hősnőjéről kapta a nevét, színházi tervezőművész, öntörvényű és tettre kész személyiség. Találkozásukra a XXI. század elején kerül sor, amikor Nora végigolvassa a nagyszülei, Jakov és Marija ifjúkori és felnőttkori levelezését, majd a KGB archívumában a nagyapja aktája is a kezébe kerül.
„Ljudmila Ulickaja, a „szoknyás Csehov”, a csak rá jellemző stílusával, egyéni látásmódjával egyetemessége mellett a kisprózájában is a legnemesebb orosz irodalmi hagyományok folytatója.”