/Olvasónapló/

Először egy ihletett falfestmény látványa fogott meg, majd egy olcsó kiadású, karcsú regény jól hangzó címe: A halászó macska uccája.
A Rue du Chat qui Pêche…
Akkor még nem tudtam, hogy a két élmény és benyomás szorosan összetartozik.
Most már tudom. Hiszen mindkettő ugyanabból a forrásból táplálkozik: a csöppnyi párizsi sikátoréból, amely az idők folyamán idegenforgalmi nevezetességén túl, művészi alkotások egész sorának ihletőjévé vált, legendától regényen át a sanzonig.
Az utca maga Párizs szívében rejtőzik: a nevezetes Notre Dame székesegyház szomszédságában. Ugyancsak közelében adja meg magát a forgalomnak – és az emlékezetnek – az a Szent Mihály útja (a Bd. St. Michel), amelyet Ady halhatatlan őszi versének sorai őriznek mindaddig, amíg költészet-kedvelő ember él e földön.
És persze, kőhajításnyira hömpölyög tőle a Szajna is, amelyben a legenda szerint egy középkori fekete macska halászott, akiről azt hitték, hogy egy titokzatos alkimista segédje, ezért aztán egy szép napon a vízbe fojtották, ám az idők során újra és újra felbukkant – olykor elmélyülten pecázik a folyó partján…

Csak irigyelni lehet Földes Jolán írónő szerencséjét (?), aki 1936-ban készült regénye címéül választotta azt a sikátort, melyben egykor maga is átélte az emigráns-sorsot. Szerinte „utcának nevezni valóságos gúny, mert a szélessége két lépés – harmincnál a hossza se több – de Párizsban vannak ilyen valószínűtlen, nyúlfarknyi kis utcák, még csak nem is a külső városrészekben… A halászó macska utcája a Szajna partjára fut ki… Ha az ember kiér a partra, jobb kéz felől a Notre Dame két csonka tornyát, vigyorgó szörnyeit látja, szemben a rendőrfőnökség épületének oldalát. Már ennyiből is nyilvánvaló, hogy tisztességes, komoly vidéken, a város szívében épült.”
De ha csak a cím tűnt volna fel az olvasónak!
A londoni Pinker könyvkiadó cég nemzetközi regénypályázatára szánt és díjnyertessé lett mű gyorsan vált világsikerré. A magyar nyelvű eredeti mellett angol, bolgár, finn, francia, holland, héber, lengyel, német, olasz, portugál, román, szlovák és török nyelven ismerkedhettek meg vele az olvasók, s példányszámát hamarosan milliókban mérték – nem egy nyelven több kiadást is megért.
Miközben a közönség nagy érdeklődéssel fogadta a fiatal magyar írónő könyvét, a hivatásos magyar kritika fanyalgott; a művet elkönyvelték bestsellernek (ami igaz, az igaz: az olvasók rajongtak érte, a halászó macska kitűnő áruvédjegy is lett egyben), s ezzel mintha az írónő munkásságát is tartósan kényszerpályára terelték volna. Földes Jolán két-három újabb regény után sajnálatosan elveszett a magyar irodalom számára s (magyar származású) angliai férje után mint Yolanda Clarent tűnt fel az angliai könyvtermésben. Fiatal kora óta ette az emigráció kenyerét – nem csoda, hogy legjobbnak ítélt könyve tárgyául egy Párizsba kényszerült magyar munkáscsalád csöndes odüsszeájának visszafogott, ám jelentéses történetét választotta.
A fanyalgásban sajnálatos módon a Nyugat járt élen: 1936-ban (12. szám) hasábjain Hevesi András szólja le az akkor alig 33 éves, korábban Mikszáth Kálmán-díjat is nyert szerző teljesítményét. Témaválasztását rögeszmének tartva, azt kifogásolja, hogy „ez a rögeszme egyáltalán nem sivár és kietlen, hanem csupa aranyos derű, csupa megindító véletlen”. Felrója neki, hogy a soknemzetiségű szereplőgárda tagjai közül mindegyiknek kivétel nélkül arany szíve van, egyik sem kimondott gazember; egyáltalán, az emberi konfliktusok takaréklángon működnek benne, a bemutatott világ annyira köldöknézően mellékes és nem jellemző az élet egészére, hogy inkább csak jelzés értékűként fogadható el.
És mégis, a világsiker mintha szembe menne a merev ítészi véleménnyel.

A halászó macska uccája ugyanis, bár ízig-vérig magyar regény, sorsa és mondanivalója révén kiszakadt a magyar irodalomból: azt mondja el egy magyar háromgyermekes, kivándorolni kényszerült, hontalanná vált magyar családról, ami bárkivel és bárhol megtörténhetik a világon. (És mint látjuk, meg is történik.) Nem részletez, nem sztorizik, a mélyre ásás is távol áll tőle, viszont ahogyan az iró elmeséli a családtagok és legközelebbi ismerőseik több évtizedes történetét, a rájuk törő és sorsukra visszahulló történelemmel együtt, az gondolatokat ébreszt. A könyvben nyoma sincs az írói nagyot mondásnak, helyenként a szöveg akár közhelyesnek is tűnhet, de csak azért, mert konstrukciójában minimalista és a mesélést tartja egyedül mérvadónak. Sűrű szövésű történetében folyamatosan egymást követik a füveskönyvek mindent megvilágító bölcsességével vetekedő részletek, élethelyzetekből kibomló megállapítások, amelyek elkerülik a szájbarágást, a sarkításokat és ha logikájuk mentén végiggondoljuk őket, akár tanulsággá is válhatnak.

*

A budapesti kommün bukása után Párizsban megtelepedő Barabás házaspár – az apa szűcsmester, az anya szülésznő, gyermekeik közül Annus a legnagyobb, Jani a középső és Klári a legkisebb – a jobb és biztosabb élet reményében próbál gyökeret verni, A halászó macska utcája tájékán. Csakhogy…
„A franciák, ha [Barabás] megmondja, hogy magyar, gyanakodva néznek rá:
– Mellettünk harcoltatok vagy a bosche-okkal?
Még annyit sem tudnak, hogy Magyarország ellenségük volt, a túlsó oldalon verekedett.
– Ez jó – magyarázta Barabásnak a szabadkai cipész, aki odaát lakott a rue Monsieur le Prince-ben. – Azt kell felelni, hogy mellettük, akkor mindjárt felderül a képük, és nagyon barátságosak. Nekem különben is könnyű, a passzusomban az van, hogy jugoszláv, és azokat szeretik.
Barabás akkor komoran rázta a fejét. Ő nem feleli azt, hogy mellettük. Csak akad köztük intelligens ember, aki legalább a volt ellenfeleiket ismeri, és az hazugságon fogja. Barabás az igazat mondja, és erre az emberek arca elsötétül.”

A legkisebb lányt, a 9 éves Klárit először viszik francia iskolába. Mivel még nem ismeri a nyelvet, félreértések egész sorozata folytán összeütközésbe kerül francia osztálytársaival, magyarán: összeverekednek. Klári nem hagyja magát…
„A gyerekek ezentúl sauvage-nak, vadócnak, vadembernek, kannibálnak hívják…, de – tudja isten, furcsák a gyerekek – valahogy polgárjogot nyert köztük a verekedéssel. Most már tudják, hogy kislány, mint ők, a kiöltött nyelv jelbeszédét érti, mint ők, sikongatni éppúgy tud, mint ők… Klári követelődző marad és szemtelen, és előkelő helyet fog kiharcolni a miniatűr francia társadalomban, amelyik tiszteli a bátorságot és a lobogó önérzetet.”

Jani ugyancsak francia iskolába kerül, ám ő békés gyerek…
„A tanító néni elmagyarázza, mit fognak tanulni ezidén. Aztán vége az órának, a gyerekek a folyosón tolonganak, Jani egyedül áll, támasztja a falat. Kis csapat tart hirtelen felé, egyikük elébe lép, a többiek mögötte szoronganak.
– Te miért nem vagy fekete? – kérdi a szónok erélyesen.
Jani megrezzen. – Tessék?
– Te miért nem vagy fekete? A négerek mind feketék.
Jani a szögletes kun koponyája hegyéig elvörösödik. – Én nem vagyok néger.
A szónok a társaihoz fordul. – Azt mondja, hogy nem néger. – Megint Janit vizsgálja, gyanakodva: – Afrikában csupa négerek laknak.
– Én nem Afrikából jövök. Magyarországról.
– Azt mondja, Magyarországról jön – közvetít hátrafelé a szónok.
– És az nem Afrika? – csodálkozik az egyik szónok.
– Dehogy! Amerika! – erősködik egy másik.
– Nem! Ausztrália! – s a kis csapat összevész.
Jani megpróbálja túlkiabálni őket, visszaterelni magára a figyelmet. – Hadd mondjam meg! Én tudom! Én ott lakom! Magyarország! Európa!
– Európa? – pillant rá valamelyik hitetlenül. – Az itt van…
– Tavaly egy zulu fiú járt hozzánk – magyarázza egy másik. – De az fekete volt.”

Sajnos, nem csak az iskolában, a munkahelyen sem mennek túl simán a dolgok…
„Barabásnak ugyan van állása, rögtön kapott munkát, ahogy ezt Brüll úr megjövendölte, csak éppen a jóslatnak az órabérre vonatkozó része nem vált be. Pedig ott se esett tévedés: a francia szaktársak megkeresik a kettőötven-három frank órabért, de a magyar munkást, az idegent kihasználják, megrövidítik. Ugyanazt a kényes, finom munkát végzi, mint ők, de neki csak egyötvenet fizetnek érte, azt mondják, sok baj van vele, mert nem tudja a nyelvet, meg aztán a francia szőrmekidolgozás más, azt még jól ki kell tanulnia. Nem igaz, persze, hogy nem igaz, de hát mit csináljon az ember?”

(Folytatjuk)

Cseke Gábor

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ