Evett egy szemet az ostyából. Majd kiment a teremből s az előtérben leült egy székre. Átfürkészte a gondolatait. Nagy bánat sújtotta a szívét. Magányos öregemberke volt. Nem volt vallásos, de az utóbbi időben – hatvan éves kora óta rendszeresen jár templomba – tehát misére. Azt mondják hatvan felett – már minden nap ajándék.Ő már régen elmúlt ennyi. És az élet azt tette vele, hogy magyarul szólva őt is utolérte a sors hogy belássa – az élet ajándék. Fiatalabb korban is(!), de most már pláne. Örül is hogy megérte ezt a kort. Büszke ember volt. Felesége már meghalt, két gyereket felnevelt. Egy fiút és egy lányt. Most már azok is felnőttek s külön életük van, amire Tivadar nagyon büszke. Az ő élete azonban a nyugdíjával együtt nagyon monoton és egyhangú, bánatos. De tűrnie kell. A mise mindig jót tesz lelkének. Feltöltődik. A szertartásról hazajövet után mindig más tudatállapotban van, mint előtte. A pap nagyon szerette Tivadart. Őszinte, egyenes emberek voltak. Sokat beszélgettek s mindig rájöttek hogy csak a jóságért érdemes élni s azért hogy örömet szerezzünk meg persze hogy mi magunk is boldogok legyünk.
Volt egy nőszemély, Kovács Ágota, aki mindig szintén elbeszélgetett vele. Ő olyan ötvenes asszony volt. Nagyon szerette Tivadart. A padok közt ha meglátta, már felvidult néha bánatos szíve. Jogász nőként kereste a kenyerét.
Tivadar épp gondolatait fésülte, mikor benyit Ági.
-Jó estét Tivadar bácsi!
– Jó estét!
– A misének már vége.
– Tudom. Én itt maradtam. De hát maga miért jött akkor?
– Itt felejtettem a mobilamat.
Együtt bementek a terembe s keresni kezdték.
-A harmadik sorban ültem – mondta Ági
Tivadar elkezdte ott keresni s a szék alatt volt az.
-Megvan!
– Oh! Hála égnek!
Tivadar letörölte róla a port. Átnyújtotta Áginak. Az megfogta s elrakta a táskájában. Menni készült kifelé. Tivadar is kiment a teremből, de az előtérben még mindig maradt.
-Maga miért nem megy haza?
– Á! Semmi! Csak jó ez az egyedüllét. Átgondoltam egy kicsit az életem.
– Nem osztja meg a titkát velem?
– Csak feleségemen és két gyerekemen gondolkodtam.
– A felesége halott, ezt tudom.
– Igen. De a két gyermekem él és egészséges. Boldog vagyok, hogy megéltem ezt. Hogy ők boldogok.
Ági elmerengett egy pillanatra.
-Hát igen. Ez nagy boldogság is egy ilyen öregembernek, mint amilyen maga.
– De még mennyire! Csak tudja azt sajnálom, hogy a feleségem már nem látja a két gyermekemet!
– Talán oda föntről már igen!
Tivadar savanyúan, de azért elmosolyodott.
-No, mennem kell, vigyázzon magára!
– Minden jót!
S Ágota elment. Tivadar pedig belépett a szertartásos szobába s a nagy Jézus Keresztet nézte. Csak nézte, nézte s egyszer csak letérdepel s imádkozik. Könnyezett.
-Kérlek, segítsd meg az életem! Nagy szükségem van rád!
Egy mentőautó szirénája megzavarja s felkel. Visszamegy az előtérbe. Valami megfoghatatlant érzett. Sóhajtott s rágyújtott. Nem érdekelte hogy nem szabad. Majd elnyomta a csikket, felállt s kiballagott a templomból. Az utcán fejet lehajtva ment haza. Egy rendőr észreveszi s azt mondja neki:
-Nézzen előre, ne a földet!
Hiszen épp egy villanyoszlop következett. Elgondolkodott a rendőr szavain. Nincs oka a búslakodásra, talán ez a rendőr volt az intő jel. Otthon aztán nagyot aludt s mire felébredt, húsz évvel fiatalabbnak érezte magát.
-Köszönöm, Jézusom!
Majd kezébe vette a Bibliát,a legkedvesebb olvasmányát, a kedvenc részénél. Éjszaka olyan szépet álmodott, hogy legszívesebben fel sem kelt volna. Ám felkelt s folytatta magányos, de már vidám életét.