Magyar vagyok, hát nem? Pert újítok fülemüleügyben, de most az árnyék a per tárgya. Elméleti közelítést építek a témához, még akkor is, ha az elméletezést kimondottan utáljuk. Árnyék azért van, mert fény is, és mentül fényesebb a fény, annál nagyobb az árnyék. Tényleg így van? Vagy csak úgy hisszük? A tengerparton nem ágyat és nem ernyőt bérelek, hanem árnyékot. Ha szerencsém van, a kétszemélyest hat euróért megkapom, még csak alkudnom sem kell, jó hazai módra. Csak kofáné van, kofa nincs, akármennyire is lepcses pofájú, és én az alkuszok hímnemű fajtájának képviselője vagyok. Szóval hat ajró, bónusznak pedig két rövid dupla, vízzel. Ámde a Föld ezalatt is forog a Nap körül, megállíthatatlanul. Ha fordítva lenne, mint gondolták hatszáz éve, az sem szépít helyzetünkön, mert az árnyék változatlanul vándorol. E szempontból különben is teljesen mindegy, hogy mi forog mi körül, a különbséget legfönnebb akkor kezdi érzékelni az ember, amikor már gyűjtögetik a máglyának való rőzsét, ő pedig rádöbben, hogy neki celebrálják ezt a tüzes misét, mert ugyan miért ne foroghatna mégis a nap, az egész világegyetem körülöttünk? Egyszóval az árnyékot azért találták ki, nehogy csődbe menjen a turizmus. A törökök idén nem kellett felhúzzák a napernyőket, az ipar, a görög kompartman viszont annál jobban tartotta magát. Mint mindig, most is kétszemélyes árnyékot veszek. S ahogyan mozdul, mi is megyünk utána ágyastól. A placc pedig sűrű a nádparapléktól. Megint vándorolnunk kell, de egyszerre rájövünk, nem lehet, mert éppen a mi árnyékunkra pályáznak az éppen most érkező szomszédok. Egy fiatal pár Bulgáriából. Elmondják köszönésképpen, hogy a napernyő és a két ágy az övék ugyebár. Ebben nem kételkedünk mi sem.Igen ám, de az árnyék a mienk („the shadow it’s our own”), mondjuk, és mutatjuk is. Ez pontosan így van, mert a kora délutáni ferde napállásban a nádernyők árnyéka pontosan a szomszédságban köt ki, de nálunk nincs job oldali szomszéd, mi a legszélső sorban vagyunk, itt tehát nem lehet szó olyasféle kölcsönösségről, ami vagy működik, vagy nem. Márpedig ők lefekszenek ide most, perccel sem később, fekve elbírhatóbb az egyre élesedő vita is. A fölemüle árnyékáról.Kinek van s kinek nincs igaza, majd meglátjuk. Olvasta-e Az árnyék nélküli embert, kérdezem ebben a percben a nálam jóval fiatalabb férfitól, mintha ő lenne bejáratos az én gyerekkoromba, nekem ugyanis annak idején kedvencem volt ez a Chamisso-regény. Arról szól, mint veszíti el egy férfiú az árnyékát, és aztán mint szerzi vissza. – Pontosan úgy, mint én – replikázik erre jókora dühvel az illető – mert én visszaszerzem! – Hát nem érti – lendülök bele most már én is – hogy az árnyék az enyém, még ha a maga helyén is van, s ha én lemondok róla, úgy maradok, mint a huszadik század világháborúinak vesztesei, akiket a győzők valósággal szétszedtek! És ha kiszáradok jogos tulajdonom – az árnyékom! – nélkül, az is lehet, halálra éget a nap – próbálkoztam valamiféle megalázó szánalomkeltéssel. – Akkor sem érdekel, válaszolta, és elnyúlt a szűk két ágyhelynyi helyen, de amiért még vér is folyhat valamikor. Ezen a ponton igyekszem nem belekeveredni a nagyon fájdalmas világ-, meg nemzetpolitikai és -történelmi párhuzamokba. Nemcsak árnyékunk, fényünk is elorozta az idő, de hát ezen kár keseregni.