Ezt a mondatot gyakran idézem fel, ha emlékeztetni akarom magamat arra, hogy a „fejlett civilizáció” kifejezésnek számomra nincs értelme. Civilizáltság van és brutalitás van – és ez ugyanúgy ott van az angol vécét hírből sem ismerő makedón falvak forró porában, mint egy angol étterem drága parfümöktől édes levegőjében.
A mondat egyébiránt az egyik legkedvesebb filmemben hangzik el, az 1994-ben készült Eső előtt című makedón filmben, ami a maga idejében nemzetközi siket aratott – Velencében elnyerte a fesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt, de a legjobb külföldi film kategóriában Oscar-jelölést is kapott. Manapság – azt tapasztalom – kevesen ismerik.
Tán elvesztette aktualitását, lévén, hogy a balkáni háborúhoz kapcsolódik?… A csudát… hogyan veszíthetné el időszerűségét egy igazi művészeti alkotás? Mert ez a film valóban művészet, és örömmel ragadok tollat, hogy a Káfé Főnix lapjain ajánljam mindazoknak, akik nem látták még ezt a filmkockára varázsolt, sötét, gyönyörű balladát.
A film alcíme „3 mese”, és a 3 kisebb epizód finoman ér össze villanó képekben, emberi sorsokban.

Az első rész – Szavak – helyszíne a Balkán: a végtelenben hullámzó, csillogó tenger és a kopár sziklák kontrasztjában ragyogó, szinte isteni táj. Esőt hoz a forró, déli szél – békésen sétál a kolostor felé idősebb társával a némasági fogadalmat tévő fiatal szerzetes, Kirill. Ezt az esőszagú nyugalmat rombolja szét az, ahogyan útjuk során elhaladnak a háborúsdit játszó gyermekek mellett, akik valódi robbanószerekkel játszanak – ezzel robbantják darabokra az ártatlan teknőst, melynek legfőbb bűne. hogy kéznél van, és igencsak emlékeztet egy tankra.

Kirill ennek ellenére megingathatatlan, elragadtatott mosollyal akasztja naiv tekintetét a templom aranyozott Madonnájának személytelen arcára – csöndje, a kolostor falai látszólag elszigetelik a gyerekek által lemodellezett, háborúba borult világtól. Ám nem lehet elszigetelődni – a kolostor falai közé menekülő fiatal albán lány, Zamira épp az ő cellájában bújik el makedón üldözői elől. Jól jön most a némasági fogadalom, de ebben a primér, lecsupaszított közegben beszélnek a mozdulatok, a szemek is; titkukra fény derül, s menniük kell. Kirill civillé „vedlik” – hamisított Adidas trikót húz magára: fiatal fiú. És már beszél is, vinné Zamirát a boldog nyugatra, fotoriporter nagybátyjához, ha nem állná útjukat a lány családja. Zamira szabadulni akar a rá váró sorstól, a bosszútól sötétlő sikátoroktól, de hiába, a sajátjai lövik le menekülés közben. A haldokló, fiúsra nyírt vadóc lány arca a közelképben megszabadul attól, amibe helyeződött – maga a meggyilkolt, hiábavaló szépség. Kirill föléje hajol, s már tudja: nincs paradicsom, nem segít a Madonna.

A 2. rész helyszíne a modern Babilon: London. Anne, a fényképésznő sír a zuhany alatt, sodródik a nagyvárosi forgatagban, visszaveri anyja kényelmes, konszolidált életre rávezető érveit, és keresi ebben a zűrzavarban az egyetlent, ami számít: makedón kedvese, a balkáni frontról éppen visszatért, Pulitzer-díjas fotós, Alekszander szerelmét. A taxiban beszélgetve, majdnem-szeretkezve búcsúznak el: Alekszander feladja angol életét, még nem tudjuk, miért. Anne-t hiába hívja magával, ez túl sok, túl gyors neki, pedig semmi sem köti valójában ide, vagyis a legfontosabb, a mindent felülíró, nem latolgató szerelem Alekszanderhez köti. De hát várja a férje, akit nem szeret, és akinek el kell mondania, hogy gyermeke lesz, és nem szereti. El is mondja, és utána elszabadul a pokol, egy terrortámadás összezúz mindent, és a fájdalmas beszélgetés értelmét és jelentőségét veszti – Anne férjének a fél arca már hiányzik.

A 3. rész- Képek – összefésüli az első kettő részleteit, szereplőit. Alekszander, aki Kirill nagybátyja, visszatér a gyökereihez, és döbbenten tapasztalja, hogy valaha oly békés faluja, ahol együtt éltek a makedón és albán családok, fájdalmasan és jóvátehetelenül szétszakadt. Ő makedón oldalról látogat át gyermekkori szerelméhez, az albán Hannához. Mielőtt Hanna apja beengedi őt a házba, megkérdezi tőle: „Hát hogyan élnek ott a nagyvilágban?” Ekkor hangzik el az ominózus mondat: „Úgyanúgy, mint mi, csak nem tudják”!… Ne felejtsük ezt el, soha ne felejtsük. …Hanna se felejtette el Alekszandert – a patriarchális családmodellben visszafogott viselkedésre trenírozott asszony tekintete tiszta, simogató, reményt nem táplálóan, csendesen kitartó. A gyermekén kívül más nem veheti rá arra, hogy átlépje a viselkedés albán hagyományok által megszabott korlátait, és felbukkanjon volt szerelme szobájában, arra kérve: mentse meg a lányát, Zamirát. „Mintha a magadét védenéd” – mondja, s mi tudjuk: 16 évvel ezelőtt, mikor Alekszander hazalátogatott, Hanna szerelme felülírt minden muzulmán tiltást.
Alekszander hát elmegy a pajtába a fogva tartott gyereklányért, és kivezeti. A fogvatartók – makedón barátai, gyerekkori pajtásai – nem tudják visszatartani. Könyörögnek, meg kell állnia, mert egyébként meg kell, hogy öljék. Hangjuk remeg a kétségbeeséstől. Szeretik Alekszandert, és nem akarják megölni. Ki kényszeríti őket? Valami, amin nincs uralmuk, ami ott él ebben forró, sötét tájban – a vértől megszédült, megállíthatatlan barbárság. „Lőjj, testvér”- mondja Alekszander, aki ölt, és akinek azóta fabatkát sem mér az élete. A balkáni fronton ugyanis egy katonát a szeme láttára csak azért végeztek ki, mert arra panaszkodott, hogy még semmi érdekeset nem sikerült lefotóznia. „ Lőjj”- mondja, és fogja reszkető lánya kezét, aki, mint egy kis vadállat, kúszik, oson mellette. „Lőjj – biztatja barátait Alekszander, talán azt remélve: halála ráébreszti ezeket a bosszútól és erőszaktól megbetegedett lelkeket, milyen hiábavaló, pusztító indulatok sodrában vergődnek. És ők lőnek. Alekszander ingén növekszenek a vörös foltok. A lány menekül – s mi tudjuk, a halála felé szalad, ha nem is rögtön. Az eső pedig közeleg, és Alekszander nem fél. Körbeállják a barátai, és nagyon egyedül vannak – már nincs, aki megállítsa őket. Ha csak nem az eső – ami majd mindent elmos, talán ezt a sok vért is.

Szép, szomorú történet – csakhogy nem mese, hiába ez az alcíme a filmnek. Itt van köztünk a vérre szomjas barbárság, a másikat elutasító gőg, a bűnt bűnnel tetéző bosszúvágy, a be nem engedő intolerancia, az elemi segítőkészséget lefékező, szánalmas önvédelmi retorika. És az ellenség helyett a mieink lőnek.
De itt van a tenger, Kirill, a szerelem, Alekszander.
Mindenhol ott van. Mert ugyanúgy élnek mindenhol. Még ha nem is tudják. Az ám, hazám!

Albert Csilla