Tornaórán, amikor labdarúgásra kényszerítettek, az enyéim mindig félrelöktek, s az én csapatom mindig veszített. Ahogy az albínó galamb csőréből társai kiveszik a magot, úgy nem engedtek labdához jutni. Ebben az ösztönös etológiai jelenségben minden benne volt. Ahogy elanyátlanodtam a gyermeksebészeten. Ahogy éjszaka rám szakadt a végtelen. Ahogy elkerültek a lánytekintetek és ahogy én is elkerültem azokat. Ahogy az útlevelet mindig később kaptam meg. De az is benne volt, ahogy magam alá húzott lábbal, a széken kuporogva, ünnepélyes hangulatban megírtam első versemet. Ahogy a reménytelen szerelemtől citromsárga gyászban nekifogtam egy forgatókönyvnek. Ahogy lecövekeltem a tengerparton a mások szépségével egyenesen arányos magányommal, mely leülepedett bennem, mint valami feloldhatatlan kazánkő. A kapcsolati tőke hiánya benne volt abban, ahogy a tornatanárnő megütött a nehéz gyógylabdával, amelyet nem voltam képes kifogni, és rám is pirított emiatt.
Budapest, 2016. XI. 7.