Gergely Tamás: TÁNCOLNI AZ ELLENSÉGGEL

Van egy érdekes jelenet a Nobel-díjas Herta Müller egyik nemrég megjelent könyvében (amit magyarra talán még nem fordítottak le, a német eredeti címe: Mein Vaterland war ein Apfelkern; egy beszélgetőkönyv, a kérdéseket az osztrák Angelika Klammer teszi fel): a fiatal, német nyelvű, bánsági, vagyis romániai írónőnek az egyik nyugatnémet kiadó ki akarja adni egy könyvét Nyugat-Németországban. Leküldi a kiadó az egyik szerkesztőjét Romániába, hogy beszéljék meg a kiadást, hogy nézzék át a kéziratot. A közvetítő bukaresti német kultúrháznak (?) az elképzelése szerint a Securitatét úgy tudják félrevezetni, kikapcsolni, ha a brassói Poiana turista központban mintha csak véletlenül találkoznának. Nyugati naiv elképzelés, mindegy, találkoznak, megbeszélnek, este lemennek a vendéglőbe vacsorázni. A véletlen úgy hozza, hogy egy ázsiai, feltételezhetően észak-koreai bizottság is ott vacsorázik. Onnan sejti Müller, hogy észak-koreaiak voltak, hogy Ceausescu igen meleg baráti érzést táplált az észak-koreai diktátor Kim Is Szennel szemben, képviselőik gyakran találkoztak.

Nos, elhangzottak elvtársi köszöntők, román kísérőjük is volt, nyilván, majd zene következett, és…Herta Müller meglepetésére, megrökönyödésére a német szerkesztőnő táncolni akart. Úgy képzelte el, hogy odamegy a csoporthoz és felkéri az egyik tagot, hogy táncoljanak. Mellékes most, hogy mi lett a vége, hogy Herta Müllernek sikerült lebeszélnie az illetőt szándékáról, engem az érdekel, hogy mennyire nem értették egymást, mennyire nem értettek bennünket. Hogy mi mit akarunk, illetve mit nem akarunk abból a rendszerből. Milyen politikai infantilizmus kell ahhoz, hogy valaki lejön a rendszer ellenségével konspiratív úton találkozni, és rá nem jön, hogy nem morális egy ugyanolyan emberi jogokat eltipró rendszer kiszolgálóival táncolni. Embernek tekinteni azokat.