’84. jún. 5-én dél­ben vi­szont a (nem Cso­ko­nai) Vi­téz Mi­hály té­ri dur­ra­nás elvitt egy kis nagy­nem­ze­ti da­ra­bot a Mi­hai Vi­te­azul faj­tisz­ta lo­vá­nak a bo­ká­já­ból. Meg is ütöt­te a bo­ká­ját ren­ge­teg szé­kely az ala­pos nyo­mo­zás, a pro­fi val­la­tás vég­te­len so­rán, még­sem tud­ták ki­ver­ni a tet­tes ne­vét a ko­no­kok­ból. Mert ak­kor még csak nem is sej­tet­ték, hogy a paj­kos Sze­ku­ri­tá­té ürügy­te­rem­tő já­té­kocs­ká­ja volt a rob­ban­tás. Hogy a Ló té­ren szin­tén ját­sza­do­zó Jan­csi­ka az éle­té­vel fi­ze­tett? Ja, ké­rem, a Sze­ku­ri­tá­té lel­ke nem spár­ga, hogy mi­hasz­na lur­kók ha­lá­la szá­rad­jon raj­ta. A bo­ka vissza­fi­ca­mí­tá­sa volt a fon­tos, hogy a mo­nu­men­ta­li­tás­ból ne lóg­jon ki a ló­láb.

Haj­szál­lal ko­ráb­ban egy Ion  Laˇncraˇnjan ne­vű bé­renc elv­társ rob­ban­tott Cu­vînt des­pre Tran­sil­va­nia (kb.: Er­dély­ről szól­va) c. vegy­tisz­ta fa­ji bom­basz­ti­ku­má­val. A köny­vecs­ke a Sport–Tu­risz­ti­kai Ki­adó gyöngysze­me. Ez az! Tu­ris­ták Er­dély­ben. Tö­meg­spor­to­san. Szósz-szó­ló­juk töb­bek kö­zött fel­jaj­dul­ja az ül­dö­zött lá­to­ga­tók faj­ba­mar­ko­ló kér­dé­sét: ves­sék há­tu­kra a fo­lyó­i­kat és vi­gyék ma­guk­kal?

Ajaj, kí­nos szúve­nír len­ne! Ott­hon rág­ná a fü­lü­ket, ott zúg­na ne­kik az a négy fo­lyó. Oko­sab­ban ten­nék, ha ma­gu­kat vet­nék lo­va­ik há­tá­ra, s azo­kat vin­nék a te­rein­kről.

Hogy mi­ért ép­pen Viskyvel üzen­tek ne­künk fé­lel­met? Mert olyan em­bert kel­lett fe­lál­doz­ni, akit min­den­ki is­mer, még az is, aki nem jár se szín­ház­ba, se kocs­má­ba, ha­nem csak az élel­mi­szer­bolt­ba. A Gol­go­ta-dom­bon Ár­pi va­ló­ban tar­tott he­gyi­be­szé­det, hogy a so­ro­sok fá­rad­ja­nak bé­ké­ben ha­za, csak fá­raszt­ják ma­gu­kat a to­lon­gás­ban, úgy­sem lesz disz­nó­hús. A disz­nó­ság az, hogy iga­za volt, még­is rém­hír­kel­tést ol­vas­tak rá.

A vá­ros­nak még há­rom ab­szo­lút kö­zis­mert em­be­re volt, aki­nek le­tar­tóz­ta­tá­sá­val in­tő fi­gyel­met le­he­tett vol­na ki­mes­ter­ked­ni:

1. Bot­ka. Ő vi­szont már öre­ge­dett, és nem hő­bör­gött nyil­vá­no­san.

2. A fő hen­tes­bolt fő­nö­ke. De mi lesz, ha egy­szer még­is­csak meg­jön a hús? Be­je­len­tet­te vol­na a ká­de­res az éhes tö­meg­nek, hogy B. L. üz­let­ve­ze­tő elv­társ tá­vol ma­ra­dá­sa miatt a ha­vi adag osz­tá­sa el­ma­rad, a je­gyek meg el­dob­ha­tók? Per­sze, ak­kor sem lett vol­na rend­bon­tás, már min­den­ki meg­szok­ta, hogy a ro­mán disz­nó­nak csir­ke­lá­ba van.

3. A me­gyei párt­fő­tit­kár…

A szü­leim tömb­há­za kö­ze­lé­ben kon­gó mé­szár­szék­ben egy al­ka­lom­mal még­is cso­da tör­tént: hús ér­ke­zett! Még­pe­dig úgy, hogy nem lát­ta sen­ki. Csak tud­ták  a pro­tek­ció­sok. Pél­dá­ul Imi­ci. Mert jó a fog­lal­ko­zá­sa: fo­gor­vos. Fo­ga­dott ve­lem, sze­rez ket­tőnk­nek egy fél disz­nót. El­fo­gu­lat­la­nul le is fog­lal­ta. Nyil­ván nem nya­fog­tam. Na, most fo­gózz meg, Tu­tu­ka! Előbb fo­gal­mam sem volt, ho­gyan fog­jak a do­log­hoz. Az­tán meg­fo­gant az öt­let. Fog­tam ma­gam és a szán­kó­mat – fo­ga volt  a tél­nek –, he­lyet fog­lal­tunk raj­ta a cim­bo­rá­val, és le­fo­ga­toz­tunk ve­le a fog­hí­jas  ke­rí­tés tö­vé­be. Imi­ci fi­gyelt, ne­hogy fog­lyul ejt­sen va­la­ki, és be­vi­gyen a fog­dá­ba. A mé­szá­ros meg én az ál­lat­tal fog­la­la­tos­kod­tunk a sö­tét­ben. Jó fo­gás volt, csak nem volt jó fo­gá­sa. De azért el­fo­gad­ha­tó­an el­kín­lód­tuk a szán­kó­val a lép­cső­há­zig. A szü­leim má­mo­ro­san fo­gad­tak. A fél disz­nót én tran­csí­roz­tam fel Ku­ti Gé­zá­tól el­le­sett sza­kér­te­lem­mel, akit a szo­cia­liz­mus ki­sebb stí­lű gyil­ko­lá­szóvá sze­li­dí­tett: kö­zin­téz­mé­nyek egé­rir­tó­ja lett.

A mun­ká­la­tok­hoz szük­sé­ges sót is Imi­ci sze­rez­te. Együtt men­tünk az üres üz­let­be, de én tor­zon­borz sza­kál­lal úgy néz­tem ki, hogy a ked­ves hölgy ki­né­zett. A cim­bo­ra meg­ma­gya­ráz­ta ne­ki, hogy én be­csü­le­tes tör­zsi­vó va­gyok a Su­gás­ban, és nem sú­gás­ból, ha­nem sú­gó­ból élek. Az asszony­ka meg­eny­hült, oda­ál­lí­tott a hát­só ki­já­rat­hoz, hogy kö­rült­ekin­tő­en ve­gyem majd át a nej­lon­zacs­kó sót. Oda­áll­tam. Kö­rült­ekin­tet­tem. Sót fo­gad­tam.

Az el­ma­radt elő­adás­kor is kö­rült­ekin­tő vol­tam. Tud­tam, a tö­meg­ben so­kan van­nak, akik a né­ző­ket néz­ni jöt­tek. Ezért – szo­ká­som­tól el­té­rő­en – a kol­lé­gái­mat nem a bár fe­lé nó­gat­tam, ha­nem rá­vet­tem őket, együtt, kö­te­lék­ben sé­tál­junk ha­za.

Ké­ső es­te ha egye­dül ér­tem fel a Gol­go­tá­ra, a mi­li­cis­ta meg­ál­lí­tott a far­kas­ku­tyá­já­val, és far­kassze­met né­ze­tett az elem­lám­pá­já­val. Így so­se lát­tam a sze­mét sze­mét. Név­te­len kol­le­gái el is dön­get­tek egy ne­ves ko­loz­svá­ri szí­nészt.

»Bar­kó jó ba­rát­ság­ban volt a ko­loz­svá­ri ma­gyar fő­kon­zu­lá­tus ve­ze­tő­jé­vel, Ru­das Er­nő­vel. Már ma­ga a tény is fő­ben­járó bűn volt, az pe­dig vég­képp re­bel­lió­szám­ba ment, hogy nem vál­lal­ta a be­szer­ve­zést, hogy ada­to­kat szol­gál­tas­son Ru­das­ról és kö­ré­ről. 1985-ben meg is kap­ta ér­te a ju­tal­mat. A Csár­dás­ki­rály­nő­ben ven­dég­ként Mis­ka sze­re­pét ját­szot­ta egy sep­si­szent­györ­gyi ki­szál­lá­son, ami­kor elő­adás után, a szál­lá­sa fe­lé me­net is­me­ret­len, mai na­pig be­azo­no­sí­tat­lan tet­te­sek ala­po­san „el­pá­hol­ták.”« (Kö­tő Jó­zsef: Ta­tár­há­nyás. Bar­kó György szín­mű­vész éle­tút­ja. Szé­kely­föld, 2009/3, 100. old.)

Nem cso­da, hogy ha egy ke­ve­set is it­tam, mi­li­cis­ta, sze­kus, be­sú­gó kö­ze­lé­ben ki­nyílt a kony­ha­kés a zse­bem­ben.

Va­la­hány­szor a gyer­gyó­szent­mik­ló­si szál­ló­ban he­telt a tár­su­lat, ki­tar­tó­an to­la­ko­dott a bi­zal­munk­ba egy fess, szé­pen csen­gő ne­vű, ci­vil ru­hás, ma­gát köz­le­ke­dé­si ren­dőr­tiszt­nek cím­ző fia­ta­lem­ber. Ad­dig-ad­dig vizs­la­tott kö­zöt­tünk, míg­nem sza­got nem fog­tam, mint egy vizs­la. És el is kap­tam. Éj­sza­ka kuj­tor­gok az eme­le­ti fo­lyó­son, a ka­to­nás han­gra le­le­sek a re­cep­ció­ra, hát a drá­ga ba­rá­tunk hap­tá­kol­tat­ja a szol­gá­la­tos höl­gyet: ki ki­vel, mi­kor jött, mi­kor és ki­vel ment, med­dig és ki­vel ma­radt, mi­ért jött és mi­ért ma­rad, ha ma­rad, mi­ért nem ma­rad, ha nem ma­rad, hon­nan jött, ha ma­rad vagy nem ma­rad, hova megy, ha ma­rad vagy nem ma­rad…

El­le­nő­riz­te a köz­le­ke­dést.

A má­sik ga­zem­ber sok­kal ki­sebb ran­gú, csak be­sú­gó volt. Ve­le a csár­dá­ban is­mer­ked­tem meg, ahol kol­le­gá­kra lel­tem, mi­u­tán a dom­bol­da­lon sza­lon­nát sü­töt­tem és be­cső­röl­tem egy li­ter bort. A fic­kó két ci­vil ren­dőr­tiszt­tel ült, az egyi­ket is­mer­tem, a má­sik azok kö­zül volt, akik szó­ra­ko­zás­ból bün­tet­le­nül ela­gya­bu­gyál­ták a köl­tőt.

Z. a köz­pon­ti szál­ló ven­dég­lő­jé­ben ara­szol­ga­tott az if­jú hölgy szí­ve irá­nyá­ba, a bun­kók sze­mez­ve ökör­köd­tek a lánnyal, az asz­tal fe­lé ha­ji­gált üve­gek­kel pro­vo­kál­ták a tru­ba­dúrt, aki ga­val­lé­ro­san ki­kér­te ma­gá­nak a sur­mu­lást, a be­tyá­rok ki­in­tet­ték a naiv lel­ket a szál­ló elé – és nyes­sed a tes­tet!

Az én tró­ge­rem ve­lem sze­me­zett, majd fin­to­rog­va élvez­ke­dett a bosszú­sá­go­mon, mert én hü­lye, kár­tyás re­flex­ből vet­tem a la­pot. És ki is men­tem. Sze­ren­csé­re jött ve­lem egy ke­mény­kö­té­sű cim­bo­ra is és kö­zénk állt. Előt­tem egy­sze­rű­en el­sö­té­tült a fé­nyes szo­cia­lis­ta vi­lág, a hosszú ka­bá­tom bő zse­bé­ben meg­fe­szült a mar­kom a sza­lon­nás kony­ha­kés nye­lén, és át­cik­kant az agya­mon: ölök! Hogy hir­te­len­jé­ben mi­től kat­tan­tam vissza, azó­ta sem tu­dom. La­ló kí­sért ha­za. So­ká­ig szé­gyell­tem ma­gam – ma­gam előtt.

Ki­rály Jós­ka bá­csi vi­szont fel­hőt­le­nül el­cse­ve­ré­szett a szín­ház­hoz be­osz­tott sze­kus­tiszt­tel.

Ülünk a klub­ban Ilo­ná­val, vár­juk a bár dé­li nyi­tá­sát, jön az öreg „ál­lat­ba­rát” su­gár­zó arc­cal:

– Lát­ja, Ilo­na, nem is gon­dol­tam vol­na, hogy ez a Szőcs elv­társ ilyen ked­ves em­ber.

– Me­lyik Szőcs elv­társ?

– Me­lyik, me­lyik?! Ku­tya… ma­gá­nak. Hát a sze­ku­sunk. Mo­so­lyog­va meg­szó­lít az ut­cán: Bu­nö ziuá dom­nu ák­tor csé máj fá­csec? Mon­dom: Bi­né. Ő: Múlt re­pe­ti­ci­jé? Én: Múlt. Ő: Lá­re­ve­de­re no­rok bún.

– Ki­vel be­szélt ma­ga, Jós­ka?

– Mon­dom, hogy Szőcs elv­társ­sal!

– De Jós­ka, ma­guk mért be­szél­tek ro­má­nul?

– Ma­ga hü­lye? Hát ki a ló… mond­ta, hogy ro­má­nul ne­szél­tünk?

Majd meg­ful­lad­tam, amíg le­nyel­tem a ne­vet­het­né­ke­met.

A Ge­de­on alatt vi­szont nem volt ilyen pom­pás a han­gu­la­tom.

(Nap­ló) Márc. 2-án tar­tot­tuk a Pom­pás Ge­de­on­ból a 100. pró­bát, mi­u­tán febr. 9-én be­til­tot­ták a be­mu­ta­tót – febr. 11-re volt ter­vez­ve.

A mű­sor­fü­ze­te­ket vissza­szál­lí­tot­ták a nyom­dá­ba és be­zúz­ták. De az ak­ci­ót ide­jé­ben meg­ne­szel­tem, és nem lop­tam én éle­tem­ben, csak egy pél­dányt fél­re­vet­tem. Rög­tön a sze­re­posz­tás után há­rom Sü­tő-vers ol­vas­ha­tó Lí­rai nap­ló fel­cím­mel. Bű­nöm le­gyen bo­csá­na­tos: egyet ide má­so­lok.

Pa­tak vi­zé­ben

Pa­tak vi­zé­ben,
fe­nyő tö­vé­ben
csil­lan és ját­szik,
fény­ben ci­ká­zik
a pisz­tráng.

Ne hagyj el pisz­tráng­ter­mé­szet!
Ve­lem szü­let­tél, akár a sí­rás,
hogy ár el­len úsz­va
jut­tass föl új­ra meg új­ra
for­rá­so­mig, hol érin­tet­len
és rom­lat­lan a szán­dék s
a vál­lalt esz­mény
reg­ge­li fé­nyé­ben ra­gyog.

Csak­hogy az elv­tár­sak esz­mé­nye más volt, és a csa­o­iz­mus fé­nyé­ben rom­bolt.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ