Nagy utazás a semmibe

Egy pénte­ki na­pon üzent a nagy­be­teg nagyapád, hogy látni akar, s az ágy he­lyett ott találtad a kertjében a színpompás virágok között. Egész nyáron mel­let­te voltál, ágytálaz­ni kel­lett, mos­dat­ni, s most, mint­ha meggyógyult és meg­fi­a­ta­lo­dott vol­na, a városszéli kert­ben sétált.
Azt hit­ted, hogy ka­masz­ko­ra szász barátjáról, Frie­der Knoppról, a Hit­ler­ju­gend– gya­kor­latról, közel het­ven éve a front­ra vezényelt, s a ha­zatérő fo­goly­vo­natról meglépő szökevényről van­nak hírei, de annyi­ra lekötötte, az első ízben, tel­jes ko­ronájában tűzvörös üveg­mosó-szerűséggel teli ausztrál ke­fe­virág, hogy azt hit­ted, észre sem vet­te, hogy megjöttél.
– Hol­nap délután meg­ha­lok – mond­ta, s te döbben­ten érez­ted, hogy a délutáni me­leg el­lenére hi­deg fu­val­lat in­dul a mon­da­ta után, úgy láttad, hogy a bo­u­ga­in­vil­liák lila fürt­jei ki­fehéred­nek, mert nagyapád sze­rint ezek a növények nem bírták a szo­morúságot.

Jumbó, a holló, akit fióka kora óta ne­velt, a földön sétált, s nem ked­venc helyén, nagyapád vállán ült, pe­dig még a nagy­be­teg ágyában sem hagy­ta ott ki­har­colt területét, ahon­nan elérhet­te örökös szóra­kozásának színterét, a féme­sen kemény, alumíni­um­szürke haját, ame­lyet csőrével állandóan össze­bor­zolt, hogy aztán kar­ma­i­val ka­pirgálva, vigyázva, hogy fájdal­mat ne okoz­zon, középen elválassza. A jól végzett mun­ka után körbe­repülte nagyapádat, mint­ha csodálná saját fodrászte­hetségét.
– Hol­nap délután meg­ha­lok – mond­ta olyan természe­tességgel, hogy be­le­bor­zongtál, mert régóta tud­tad, hogy megérzései soha nem csalták meg, jóslatként váltak be, s ez a mon­dat nem adott le­hetőséget arra, hogy játékos köte­kedéssel üsd el a belőle áradó szo­morúságot.
Nem is beszélte­tek sem­miről, sem délután, sem este, s most vissza­emlékez­ve arra a nap­ra, biz­tos vagy ben­ne, hogy nem láttad be­te­gebb­nek, mint ami­lyen he­tek­kel korábban volt. Sőt, úgy tűnt, mint­ha elmúlt vol­na a baj. Nem kel­lett támo­gat­ni, mint azelőtt, egyedül, szále­gye­ne­sen járt. Kétméte­res ma­gassága mit sem válto­zott, nem ment össze, mint haláluk előtt a ha­sonló korú és nagy­be­teg öreg­em­be­rek, járása sem volt tétovázóbb, csak azért cso­szo­gott, mert Jumbó mind­egy­re a lába előtt for­golódott, mint­ha azt akar­ta vol­na elérni, hogy soha ne te­gye meg a ker­ti la­kig azt a néhány métert, ahol aztán szom­ba­ton délután, egy nap­pal nyolc­va­na­dik születésnap­ja előtt meg­halt.
Nem­csak tárgya­kat ha­gyott rád, de an­nak a fe­lelősségét is, hogy tudj meg min­dent, amit a barátjáról, Frie­der Knoppról, akit több mint hat­van éve nem látott már, meg le­het tud­ni.
Köny­ves­pol­co­don, hogy nagyapád ti­sza­fa ke­retű tükre látható he­lyen le­gyen, egy sor köny­vet vízszin­te­sen he­lyeztél el. Jól elfért a ki­a­lakított üreg­ben, s még egy vékony lécet is ra­gasz­tottál eléje, hogy le ne csússzon. Ebből az ab­lakból néz bele a világba, irizáló vakságával, amely első pil­la­nat­ra olyan, mint a megégett acél felülete, mint a tócsába csöppent gázolaj szivárványos hártyája. Ha­di­fo­goly korában fa­rag­ta, azt mond­ta, hogy di­vat­hullámok vol­tak a fog­lyok között. Fém szívecskéket ka­lapált egy­szer­re több száz fo­goly, a meg­ma­radt és értékét vesz­tett aprópénze­ikből, aztán a hótalp készítése volt a sláger, végül jöttek a fényképtartók, tükörke­re­tek.
– Nem so­kunk­nak, de azért si­került a kin­ti­ektől tükörda­ra­bo­kat sze­rez­ni, s kővel apró szilánko­kat töröget­ve le a szélükből, az amúgy is törött da­ra­bokból, be tud­tuk il­lesz­te­ni a ke­ret hátába, s volt, ami­ben megnézze magát az em­ber – hal­lod a távolból nagyapád ma­gyarázatát.
A varázstükör.
Tükrözni nem tükröz. Majd­nem ovális, nye­le is van, raj­ta egy lyuk, azon átfűzve egy ma­dzag, ami­vel fel le­he­tett akasz­ta­ni. Valójában csak annyit tud, hogy sötétben sötéte­dik, a fényre világo­so­dik a felülete, de minél tovább nézed, annál biz­to­sabb vagy ab­ban, hogy vissza­ve­zet abba a múltba, ame­lyet meg sze­retnél élni.
Talán mégis iga­za volt nagyapádnak, ami­kor gyer­mek­ko­rod­ban azt mond­ta ne­ked, hogy ez egy olyan csodás tárgy, hogy aki be­lenéz, az valós méret­ben, iga­zi nagyságában látja azo­kat a dol­go­kat, eseménye­ket is, ame­lyek tőle távol, sőt éppenséggel születése előtt történtek. Mi több, az el­fe­lej­tett emléke­i­det is előhívja.
– Az emlékezés tükre csak öreg­em­be­rek­nek mu­tat­ja a valóságot. Te még olyan fi­a­tal vagy, hogy nincs iga­zi múltad, s meg­le­het, ha be­lenéznél, csak saját ma­ga­dat, a buk­si fe­je­det látnád ben­ne – mond­ta min­den al­ka­lom­mal, s te már ak­kor, kis­gyer­mekként arra vágytál, hogy egy­szer majd a tiéd le­gyen.
Néha olyan ez a tükör, mint­ha tény­leg az a szo­morú Hold látsza­na ben­ne, amelyről sok­szor mesélt, amit élete leg­szebb és legválságo­sabb nap­ja­i­ban többször is látott.
Máskor, ha nem éppen szemből nézed, kivénült, el­halt ágú gyümölcsfákat látsz ben­ne, a Holt­em­ber gyümölcsösét. Nagyapád gyak­ran használt ha­son­la­ta­i­nak egyi­ke tükröződik ben­ne. Ha értel­met­len dol­goktól féltél kis­ko­rod­ban, szel­le­mektől, ab­la­kon be­repülő vérszívó de­nevértől, azt szok­ta dörmögni:
– Ez nem a Holt­em­ber gyümölcsöse – mond­ta, s már felnőtt voltál, ami­kor arról az el­ha­nya­golt szászföldi kertről mesélt, amit így ne­vez­tek, de nem volt ben­ne sem­mi különle­ges. Talán csak a neve hang­zott olyan kísérte­ti­e­sen, mint ahogy ezek­nek a tükörben meg­je­lenő fáknak a je­lenései. Holt­em­ber gyümölcsöse…
Éppen egy hang­felvételt hall­gattál, amit nemrég készítettél a la­pod számára, egy ki­lenc­ve­ne­dik évében járó székely em­ber mesélt az életéről, s ahogy nagyapád tükrére néztél, annyi­ra je­len időben, mint­ha éppen most történne, úgy érez­ted, hogy vo­na­ton ülsz. Azon a bi­zo­nyos vo­na­ton, amely a székelyföldre vitt, aztán mint­ha megszédültél vol­na, úgy érez­ted, hogy nem a nem­zetközi gyors visz, ha­nem egy tüzet okádó moz­donyból nézed a nyár végi, aszály porától ful­la­dozó tájat.
Ti­zen­ne­gye­dik születésna­pod­ra olyan ajándékot kaptál nagyapádtól, ami mi­att már soha többé nem le­het annál na­gyobb élményed egyet­len utazás sem.
Haj­da­ni tanítványával, aki va­la­mi­lyen fon­tos ve­zetői mun­kakört töltött be a vasútnál, el­intézte, hogy egy felújított gőzmoz­do­nyon utaz­hass egész na­pon ke­resztül. Nosz­tal­gia szer­elvények von­tatására készítették elő, s a próbaúton vol­tak gyor­sasági sza­ka­szok, ahol tel­jes gőzzel ment, de több­nyi­re átlag­se­bességgel ha­ladt, s te segédfűtőként, az út feléig, a moz­do­nyon utaz­hattál.
A tűzte­ret vizs­lat­tad, ha nem éppen a ve­zető mel­let­ti ab­laknál bámul­tad a tájat. Nézted a nyári forróságtól korán elszáradt növény­ze­tet. A vo­nat sze­le port ka­vart a töltés mel­let­ti árok­ban, ahol máskor a tócsákban tenyérnyi békák lu­bic­kol­tak, s az volt az érzésed, hogy azért találták fel a gőzmoz­donyt, hogy az ilyen is­tentől el­ha­gyott vidékre szikrákat köpködjön, hátha min­dent elemészt a ke­let­kező tűz.
A távol­ban egy mo­to­ros olyan porfáty­lat ha­gyott maga mögött, mint­ha vadászgép kon­denzcsíkja le­be­gett vol­na a le­ara­tott búzaföld tarlója fölött. Egy me­zei úton, egészen közel a pályához, a fonnyad­tan lógó le­velű akácos­ban egy férfi a trak­torába dőlve éppen javított va­la­mit, ami­kor a moz­dony füttyen­tett egyet, s a nem várt hangtól a férfi, ahogy ijed­ten fel­egye­ne­se­dett, be­ver­te a fejét a mo­torháztetőbe, s még láthat­tad is, hogy súlya vesz­tett fatönkként, hogy nyúlt el az úton, por­felhőt hagy­va maga fölött.
Sokáig kísértett ez a kép, va­jon mi történhe­tett az ájult em­ber­rel?
Vissza­felé, fölszállt a ve­zetőállásba a mérnök, aki a moz­dony felújítását ve­zet­te. Te átköltöztél a pos­ta­ko­csi­ba, ame­lyet részlet-hűen építet­tek újjá, s amely igazából a bélyeg­gyűjtőket szolgálta vol­na. Közle­kedési so­ro­za­to­kat árul majd a postás, s az állomások­ban, ahol vi­zet, sze­net véte­lez­nek, al­kal­muk lesz az uta­sok­nak, hogy a moz­donyt ábrázoló elsőnapi borítékot le­pecsétel­tessék – ma­gyarázta a postáse­gyen­ruhát vi­selő férfi, a szekrényfélékkel, fiókos asz­ta­lok­kal agyon zsúfolt ko­csi­ban, s közben nagy ügy­buz­ga­lom­mal fényesítget­te a fiókok bronz fo­gantyúit.
Nagyapád az in­dulás óta ott várt rád, olyan volt, mint­ha ő is csak egy pos­tai cso­mag len­ne. Öre­gen és ki-kiújuló be­tegsége mi­att er­nyed­ten feküdt egy műbőrrel be­vont pa­don. Aztán olyan hal­kan, aho­gyan csak azok beszélnek, akik nem akarják, hogy máso­kat is be­avas­sa­nak, arról az útról mesélt, amit ka­masz­korában, talán ő is éppen ti­zennégy éve­sen élt át.
– Még nem nyi­tották meg hi­va­ta­lo­san a Székely Körvas­utat, hogy vo­nat­tal is elérhető le­gyen az 1940-ben a románoktól vissza­szer­zett országrész, már folyt a háború is, ami­kor apám, a te dédna­gyapád, végre sza­badságot ka­pott a vasúttól, el­sza­ba­dult az állomás építkezéséről, amely­nek ő volt a főfelügyelője. Egy ilyen próbajárat­tal mentünk a Székelyföldre ve­zető régi sza­ka­szig, műsze­rek­kel fel­sze­relt járat volt, azon a mérnökök az új pálya es­te­le­ges egye­net­lenségeit vizsgálták, de a mérőva­gon­hoz személy­ko­csi is volt csa­tol­va, ab­ban utaz­tunk, aztán átszáll­tunk arra a gyors­vo­nat­ra, amellyel apám szülőfa­lu­ja felé, a Székelyföldre uta­zott a család.
És mesélt a pi­ros plüss­be­vo­na­tos első osztályú va­gonról, a cso­mag­tartó hálójáról, ahová fölfeküdt, nem azért, mint­ha álmos lett vol­na, de ki akar­ta próbálni, hogy le­het­ne-e alud­ni oda­fent. És mesélt a császárszakállas idős moz­dony­ve­zetőről, aki pon­to­san olyan volt, mint Fe­renc József, s aki mind­ad­dig egy állomási pa­don hagy­ta a cso­magját, amíg el­lenőriz­te, hogy szikrázóan tisz­ta-e a gépe, s csak azután szállt föl a moz­dony­ra. Kesztyűt vi­selt, s a törlőron­gyot olyan házi­asszo­nyi pe­dantériával haj­to­gat­ta össze, mint­ha nem a kerékhajtó ru­da­zatról, a csatlókról törölget­te vol­na per­cek­kel korábban a pi­szok­nak vélt homályt.
– Olyan táskája volt, mint az or­vo­sok­nak, s egyik kezében az, a másik­ban, ka­litkában egy kanári, végre felszállt, olyan méltóságtel­je­sen, ahogy csak azok a régi vágású, úri­em­berként vi­sel­kedő moz­dony­ve­zetők te­hették, akik még az Osztrák-Ma­gyar Mo­nar­chiában, a hu­sza­dik század elején sze­rezték képesítésüket, ak­kor, ami­kor a szakmájuk­nak talán na­gyobb volt a becsülete, mint ma a pilótáknak.
Nagyapád tükrébe nézve, vo­na­to­zol. De ezt most nem a moz­do­nyon te­szed. Ez egy, az időben sok­kal köze­leb­bi út.
Alig néhány hónap­ja, október közepén, a Székelyföldre utaztál. Nagyapád ka­masz­ko­ri barátjának sorsát ku­tat­va, előbb a besz­ter­cei Szászföldre mentél, s utána tet­ted meg azt a szin­te fölösle­ges, ab­szurd kirándulást.
Frie­der Knopp életéhez gyűjtöttél vol­na han­gu­la­to­kat, s bár kétségte­lenül fur­csa, hogy ismét nem a haj­da­ni szász fa­lu­ba mentél, erre is van ma­gyarázat. Azt hit­ted, ahogy egy rit­ka őser­dei faj­ra vadászó ro­vargyűjtő a lep­kehálójával a pampára tévedő, ki­mon­dot­tan dzsun­gel­lakó életmódot foly­tató pil­langókat ker­ge­ti, hogy meg­fejt­hes­se eset­le­ges öröklésta­ni különbözőségüket, te is remélted, hogy me­se­foszlányok történe­te­i­nek szövetével be­fog­hatsz majd va­la­mit a szászok múltjából, hátha elvándo­rol­tak szokása­ik­nak leg­alább apró szilánk­jai, s al­ko­nya­ti magány­ban várják, hogy meg­találd őket a székely tája­kon.
Amit a vo­nat­ab­lakból láthattál, az nem is olyan rég még a szász fal­vak világa volt, de csak temp­lom­tor­nyo­kat, dom­bok közt eltűnő vil­lany­ve­zetéke­ket láttál. A bágyadt őszi fény­ben olyan volt a táj, mint­ha ke­ret nélküli, portól homályos üveg alól kibámuló tus­rajz len­ne. Szo­morú és magányos, mint egy örök gyászba fe­led­ke­zett özvegy­asszony. Nin­cse­nek színek, csak a fe­ke­te különböző árnya­la­tai, leszámítva talán azt a se­lyemfényű sötétséget, amely egy tócsa te­tején úgy terült szét, mint­ha a pur­gatórium sej­tel­mes bejáratát rej­tet­te vol­na.
Arra a hegy­me­net­ben szik­ra­esőt kínlódó fe­ke­te vo­nat­ra gon­dolsz, amelyről a meg-meg­csusszanó ke­re­kek visítása közben, a honvágy vak­merőségétől hajt­va, lelépett a negy­ven évig tartó éjszakájába nagyapád barátja.
Negy­ven évvel a szov­jet ha­di­fo­golytáborból való sza­ba­dulása után, szülőháza ud­varán vet­te őri­zet­be a román milícia Frie­der Knopp haj­da­ni SS-ka­tonát, aki a Német Szövetségi Köztársaságba tartó, Románián átha­ladó sza­ba­dulókat szállító ha­di­fo­goly­vo­nat beléptetése­kor, 1949 szep­tem­berében még létszámba ve­hető volt a foksányi el­osztótábor­ban, de Nagyvára­don, a ma­gyar határ előtti létszámel­lenőrzéskor a Nem­zetközi Vöröske­reszt mun­katársai, s a román határrendésze­ti szer­vek hiányzóként je­gyezték fel.
Eltűnt, felszívódott Románia ke­le­ti és nyu­ga­ti határa között. Talán ke­resték, körözték is an­nak idején. De en­nek a román levéltárak­ban nem találtad nyomát.
A tükörben uta­zol.
Mint­ha Frie­der te­he­tet­lenségre ítélt sorsának fel­lel­he­tet­len nyo­ma­it ke­resnéd az ab­la­kon kibámul­va, a sárguló fák között, je­le­ket, hogy rögtön be is emeld, amúgy sivár felnőtt éve­i­nek éle­trajzába a látot­ta­kat. Nagyapád meséinek szász szel­le­mei talán ki­sza­ba­dul­tak a pa­lackból, he­lyet kérnek, köve­tik be­te­gen vánszorgó vo­na­to­dat.
Ott, az egyik pa­takvölgy­ben apró fehér fol­tot látsz. Nem kell, hogy na­po­kig ke­ressék azon a haj­da­ni 1941-es őszön, te meg­találtad több mint het­ven év után, mert az a zseb­kendőnyi fehérség biz­to­san Am­el­ie Leh­mann, a pu­haszőrű angóra-kecs­ke­gidával.
Akár az a kislány is le­het­ne, akiről nagyapád azt mesélte, hogy kényez­te­tett ked­vencével, ame­lyik elkísérte min­den reg­gel az is­koláig, hogy aztán délben is ott szökdécsel­jen ha­za­felé me­net kis­gazdája mel­lett, örökre eltűnt azon a haj­na­lon, ami­kor az apja le akar­ta vágni a gidát.
Az a fehér folt nem moz­dul az erdő szélén. Talán azt kémle­li Am­el­ie, hogy mer­re le­het­nek azok a me­se­be­li üveg­he­gyek, ame­lye­ken át kell men­nie, s hogy hol le­het az az ösvény, amely abba a tündérországba ve­zet, ahol bol­do­gan játsz­hat­nak a kislányok a cicáik­kal, gidáik­kal, s ahol fakószínű pi­ros pánt­li­ka he­lyett az égbolt kékjével fonják be ha­ju­kat a tündérek.
Látod is azt a színe­vesz­tett mas­nit a hajában, tin­ta­pecsétes kötényét, s arcát, a fi­tos or­rocskát, a mo­gyorószín szemét. Pe­dig ezek mind nyom­ta­la­nul tűntek el vele, mint­ha csak megérezték vol­na arc­vonásai a közeli jövendőt, s me­gelőzték vol­na azt a sor­sot, közössége ködpárává, látha­tat­lanná foszlását, amely a fa­lujára várt.
Frie­der is, nagyapád is biz­tos volt ab­ban, hogy ők, az indián har­co­sok fogják meg­találni, ezért el­sza­kad­va a csatárláncba fejlődött felnőtt ke­resőktől, ne­kivágtak a ha­va­sok felé ve­zető völgy­nek.
– Az a gida értet­te a nevét, Hóvirágnak hívta a kislány, s azok­ban a na­pok­ban, ami­kor azt hitték, hogy talán élve találnak rájuk, felváltva Am­el­ie és Sch­ne­eglöck­chen nevét vissz­han­gozták a dom­bok – mesélte nagyapád.
Te, a vo­nat ab­lakából látni véled a kökény­bo­kor­ra akadt puha fehér angóra­gyapjú csomót, ami­nek nyomát követték Frie­der­rel, s csak azért for­dul­tak vissza, mert es­te­le­dett, s féltek, hogy nem találnának haza az útta­lan he­gye­ken át a fa­lu­ba, ahol az elsőosztályo­sok a temp­lom­ban azért imádkoz­tak, hogy a min­dig csi­lin­gelően ka­cagó osztálytársuk, Am­el­ie Leh­mann, ha­zatérjen.
És nem csak őt látod.
Az úton egy­lo­vas szekér po­roszkál, mel­let­te csikó ugrándo­zik, néha egészen előre sza­lad, a füvet kóstol­gat­ja, aztán a nyakába akasz­tott csen­gettyűtől sza­ba­dul­na, a fejét rázza, s te egy fűzfa­bo­kornál, amely el­ta­kar­ja őket, úgy látod, hogy Di­e­ter Gottsch­ling meg­al­ku­szik a gazdával, aztán kötőféken el­ve­ze­ti a csikót. Ő volt ab­ban a haj­da­ni szász fa­lu­ban a ku­pec, aki képes volt na­po­kig gya­lo­gol­ni, ha jó áron ve­he­tett lábasjószágot.
A távoli szász falu em­be­re­i­vel népese­dik be ez az is­me­ret­len táj. Elképze­led, hogy a ha­tal­mas erejű Di­e­ter meg­találja Am­el­ie Leh­mannt, s nyakában a kislánnyal, a csikóhoz kötött gidával, megérke­zik a temp­lomtéri Emlékkőhöz, ahol hiány­ta­la­nul várja az egész falu. Ünne­pel­nek. Éljen­zik a kis Am­el­i­et, s a fur­fan­gos Li­eb­hardt mes­ter­nek, az őszi szél haj­tot­ta nyársán készül az ünnepléshez a va­cso­ra. Egész borjú fo­rog a parázs fölött, ben­ne a bárány, a bárány­ban a liba, a libában a fűsze­rek­kel te­litömött fürj.
Nagyapád soha nem látha­tott ilyen ünnepséget ka­masz­ko­ra szász fa­lujában, de Frie­der azt mond­ta, hogy pon­to­san ilyen lesz a la­ko­dal­ma, ami­kor majd el­ve­szi Trautét.
– Ha él va­la­hol, biz­to­san na­gyon szép öreg­asszony lett Trau­te, mert a nagy­any­ja is olyan ked­ve­sen mo­solygós néni volt, hogy csak azért köszöntem neki napjában többször is, mert olyan­kor megállt, ka­cag­va mon­dott va­la­mit, s min­dig meg­si­mo­gat­ta a fe­je­met.
Már késő délután van, de még elég a világosság ah­hoz, hogy be­le­ol­vas­hass jegy­ze­te­id­be, ame­lye­ket kiegészíteni, talán dúsítani akarsz ez­zel a székelyföldi úttal.
A dél-erdélyi szász fal­vak látványa le­han­goló. Ódon és el­ha­gya­tott va­la­mennyi. Így, felüle­te­sen bámul­va őket a vo­nat ab­lakából, nem látha­tod a pusz­tulás ko­pott penészszínét, s jegy­ze­te­id­be mélyed­ve el­hi­tetnéd ma­gad­dal, hogy az erdélyi fal­vak mit sem változ­tak a het­ven év alatt, nagyapád gyer­mek­ko­ra óta. Het­ven év, ami­nek javát a Szászföldtől távol töltötte el, s meséi mi­att nem nehéz elképzel­ni azt, hogy az erdélyi szászok ho­gyan élhet­tek va­la­ha ezek­ben az el­su­hanó távoli fal­va­ik­ban.
Fel­tennéd a kérdést: ho­gyan élhe­tett Frie­der, nagyapád ka­masz­ko­ri barátja a háború után, a bujkálás éve­i­ben, hi­szen a közösség szokásai és ha­gyományai, már-már írat­lan törvényként vezérelték nap­ja­i­kat, s neki most egyedül kel­lett vol­na helytáll­nia, ural­kod­ni érzel­me­in, in­du­la­ta­in, s néme­tes pon­tossággal be­osz­ta­ni az idejét. Azt az időt, amelyből méret­lenül és megmérhe­tet­lenül ka­pott, anélkül, hogy kérte vol­na, anélkül, hogy fon­tol­gat­nia kel­lett vol­na a per­cek órákká sűrűsödő értelmét.
Nagyapád, egy­szer, ami­kor róla beszélt, az után, hogy meg­sej­tet­te Frie­der halálát, ki­bu­kott belőle a dol­gok értel­mezését ke­reső tanár, s azt mond­ta, hogy ala­nyi élete volt.
– Vegyük az ige meg­határozását: Az ige olyan, cse­lekvést, történést vagy létezést ki­fe­jező, ra­goz­ható szó, amely alakját személy, szám, idő, mód, és szemlélet sze­rint változ­tat­hat­ja. Frie­der nem kel­lett cse­le­ked­jen, nem történt vele sem­mi, csak éppen léte­zett személy­te­lenül, időtlenül, egy nem létező módban, amely nem is feltéte­les, nem is ki­je­lentő, azt mon­danám „nem létező buj­dosó” módban. A szemléle­tet pe­dig be­he­lyet­tesíteném nála az észleléssel, érzékszer­vei működtek ugyan, észlelt, de fo­gal­mi szint­re nem jut­ha­tott az, amit látott, mert értelmének el kel­lett tom­pul­nia, hogy olyan sokáig élet­ben ma­rad­has­son a létezés sem­mijében – mond­ta na­gyon szo­morúan, de mégis meg­nyu­god­va saját követ­kez­tetésétől, attól, hogy a végén már nem szen­ved­he­tett, mert már fel sem fog­ta azt, ami­ben élt.
Szo­morúan mond­ta, mint aki tisztában van az­zal, hogy olyan sokáig élte azt a szin­te növényi éle­tet, ala­nyként, amely végül sorsának fel­fog­ha­tat­lansága mi­att tom­pa agyúvá kel­let, hogy te­gye.
En­nek az alany­nak, aki­nek sor­sa erre a vo­natútra indított, neki a feltéte­le­zett, a közösségébe vissza­került élete érde­kelt vol­na. Ha nem me­nekül el a falu… ha ott­hon ma­rad és családot alapít… De nincs ha És, már sen­ki sincs, aki vála­szol­ni tud­na erre, a nem is egy­szerű kérdésed­re.
Most leg­szíve­seb­ben dédapád fagázzal haj­tott, szolgálati sínautójában ülnél a vo­nat he­lyett, hogy félkörben láthasd a tájat. Az az érzésed, hogy a fülke ab­lakából csak az egyik ol­dalt nézve, ki­hagysz va­la­mi na­gyon iz­gal­ma­sat, va­la­mi olyas­mit, ami­re később azt mond­hatnád, hogy már csak azért az egyet­len képsorért is megérte, hogy ne­ki­in­dulj az útnak.
In­dulásod előtt a pálya­ud­va­ron ju­tott eszed­be, hogy kel­le­ne ven­ned néhány szend­vi­cset, de gyanúsan teg­na­pi­nak nézted őket, s az, ami friss lett vol­na, a la­za­cos szend­vics, azt nagyapádra való te­kin­tet­tel nem vet­ted meg. Majd az étkezőko­csi­ban, gon­dol­tad, de sem büfé, sem mozgóárus nem volt a vo­na­ton.
– A fogság utolsó hónap­ja­i­ban, mert szin­te nem volt sem­mi más éle­lem, annyi füstölt la­za­cot et­tem, és annyi ikrát, hogy leg­alább négy­nem­zedéknyi utódom­nak is ele­gendő lett vol­na.
Mesélt a fo­golytábor pa­rancs­nokáról, aki min­dig csőre töltött mes­terlövész puskával járt, medvére, hiúzra, far­kas­ra vadászott a prémjükért, s aki az utolsó fo­golyév nagy la­zacvándorlásának idején, madársöréttel ir­tot­ta az ívó-he­lyek­re vo­nuló ha­la­kat, olyan si­ke­re­sen, hogy akár tonnányit is ki­halászhat­tak az em­be­rek a part­hoz rögzített kikötőpallóknál, ahol fenn­akadt a meglőtt vagy csak sérült ha­lak.
– Va­la­mi­kor ott, a Je­nyi­szej folyó Igar­ka nevű ágánál, csu­pa favágó élt, de nem si­került vas­utat építeni az örökkön fa­gyott föld mi­att, amely­nek csak vékony felső rétege ol­vadt meg a rövid nya­ra­kon, mocsárrá téve a vidéket, s nem érte meg, hogy több száz ki­lométe­ren ke­resztül leúsztassák a rönköket a Kara-ten­ge­rig, on­nan hajóval vigyék tovább a fát, így aztán a mun­ka nélkül ma­radt favágók arra vártak, hogy felépüljön, hogy mi felépítsük a hal­kom­binátot. Ők is halásztak, vadásztak, nya­ran­ta áfonyát, málnát gyűjtöttek, de leg­inkább az­zal fog­lal­koz­tak, hogy lesték a szállítmánnyal érkező hajókat. Lisz­tet, cuk­rot, kon­zer­ve­ket hoz­tak ne­kik is a fo­golytábor ellátmánya mel­lett. Ők sem dúskáltak a jóban, de cse­re­beréltünk velük. Mi szak­munkát ad­tunk, ők több­nyi­re füstölt la­za­cot. Vol­tak köztünk vil­lany– és vízsze­relők, ácsok és asz­ta­lo­sok, s az egyik la­ka­tos csinált ola­jos hordókból, csövekből egy pálin­kafőzőt az oro­szok­nak, ettől még a pa­rancs­nok is meg­szelídült. Neki is kel­lett, aztán csodálkoz­hat­tak Krasz­nojárszk­ban, hogy mitől lett olyan több­let cu­kor igénye a város­nak, a fo­golytábor­nak, ah­hoz képest, amennyit korábban kap­ha­tott. Cserébe elláttak hal­lal. Szóval la­za­cot ettünk la­zac­ikrával – mesélte nagyapád.
Majd Brassóban eszel, gon­dol­tad, s egy távoli, egészen biz­tos, hogy szász vártemp­lom tornyát nézted, amíg el nem tűnt a dom­bok között.
Értük, a szászok mi­att vállal­tad ezt az utat, de főképpen nagyapád emléke, s meséinek végte­lenített magnósza­lag-vol­ta, ezer­szer el­mon­dott történe­tei kény­szeríte­nek erre.
Be­teg volt, ami­kor el­kezd­te barátja fel­ku­tatását s csak azért élt még szin­te húsz évet, hol tünet­men­te­sen, hol pe­dig hal­do­kol­va, hogy ka­masz pajtása, Frie­der Knopp nyomára buk­kan­has­son.
Még nem állapították meg, hogy rákos, de állandóan be­teg volt, nagy­anyád mel­let­te ült és terítőt hor­golt, ami­kor hírte­len fel­emel­te a kezét az öreg, mu­tatóujját szája elé tart­va, csend­re in­tet­te nagy­anyádat, s úgy hall­gatózott, mint­ha za­jo­kat hal­la­na.
– Érzem. Va­la­mi történni fog. Va­la­mi távoli üze­ne­tet ka­punk – mond­ta be­tegágyában fek­ve a nagy­anyádnak. – Talán Ame­rikából ka­punk hírt az örökségedről.
Nagy­anyád apja Chi­cagóban halt meg, s éve­kig várták egy ot­ta­ni ügyvéd le­velét az örökségről, de talán mégsem ezt érez­te meg, mert búsko­mor lett, a gyógy­sze­re­it sem akar­ta be­ven­ni, s este va­la­mi sem­miség mi­att alap­ta­la­nul durván rászólt nagy­anyádra, aki soha életében nem hal­lot­ta emelt han­gon beszélni a férjét.
És másnap ki­derült, hogy mi volt az a távolról érkező hír.
Nagyapád ak­kor, be­tegsége elején, ezért kezd­te el Frie­dert újra ke­res­ni. Másnap, rövid fényképes tudósítást közölt az egyik Bu­da­pes­ten meg­je­lenő országos na­pi­lap a hi­he­tet­len eseményről, egy negy­ven évig a padláson bujkáló haj­da­ni német ha­di­fo­golyról.
Nevét nem közölték, csak azt, hogy egy erdélyi, volt SS ha­di­fo­golyról van szó, pon­to­sab­ban a Hit­ler­ju­gend egyik tagjáról, s egy el­mosódott, fel­is­mer­he­tet­len fényképet is be­tet­tek a hír mellé. Nagyapád szótla­nul bámul­ta egész nap a tor­zon­borz szakállas, válláig lenőtt hajú férfit, aki­nek az újsághír sze­rint csak va­la­mi ci­rill betűs el­bocsájtó le­ve­le volt, an­nak alapján próbálták azo­nosítani a bu­ka­res­ti hatóságok, s amely­ben sza­ba­dulási végcélként, talán az ott­ho­naként, Ba­den-Würt­ten­berg, egészen pon­to­san Fre­i­burg am Bre­is­gau sze­re­pelt. A kel­tezés sze­rint, 1949. július máso­dikán állították ki a Je­nyi­szej folyó men­ti Igarkában.
Ez a híradás pon­to­san azok­ban a márci­u­si na­pok­ban történt, ami­kor nagyapádnál rákot di­ag­nosz­tizáltak, s a halálra készülve nem volt már arra sem ked­ve, hogy ki­kel­jen az ágyból, de meg­es­ke­tett, hogy ha megnősz, utánajársz a történet­nek.
Hir­te­len jött a ta­vasz ab­ban az évben, s te sem úsztad meg az inf­lu­enzát, mint ahogy nagyapád sem. Alap­be­tegségére rájött a lázzal járó járvány is.
Láthat­tad, s ha nem is fi­gyeltél vol­na oda ágy­hoz kötötten, a láztól kínoz­va mind­ar­ra, ami körötted történik, ak­kor is meg­hal­lot­tad vol­na azt, amiről a szüleid beszélnek, amiért mentősökkel, rendőrökkel tárgyal­tak iz­ga­tot­tan.
Nagyapád eltűnt, s csak na­pok­kal később tudták meg, hogy a végel­gyengülés határán, ami­kor már ne­hezére esett a rák mi­att az is, hogy ki­kel­jen az ágyból, fog­ta magát és el­uta­zott Romániába, Erdélybe, Frie­dert meg­ke­res­ni.
Román mentőautó hoz­ta vissza a román-ma­gyar határra, on­nan be­tegszállítóval vitték a legköze­leb­bi ma­gyar kórházba, s csak meg­hal­ni adták haza.
Csodával határos módon mégis felépült, s még éppen húsz éve ma­radt nyolc­vanéve­sen bekövet­ke­zett haláláig, hogy német bajtársi szövetségek­kel és egyesüle­tek­kel, vöröske­reszt­tel, s va­la­mi Karls­ruhéban működő közpon­ti nyilvántartóval le­ve­lez­zen barátja sorsáért aggódva.
Néme­tes pon­tossággal érkez­tek a vála­szok.
Űrla­po­kat küld­tek, ame­lyek­be az öreg be kel­lett írja, hogy mi­lyen ro­konsági fok­ban áll a ke­re­sett személlyel.
Ki­cso­da Ön számára Frie­der Knopp, apja neve Wal­ter Knopp, any­ja, szüle­tet Eva Kra­u­se?
Nagyapád, mert őszintén azt vála­szol­ta, ami az igazság volt, hogy „gyer­mek­ko­ri barát”, pos­ta­for­dultával érke­zett a nyom­ta­tott, szabványszöveg:
Hatóságunk­nak a ke­re­sett német állam­polgár személyiségi jo­gai mi­att nem áll módjában magánjel­legű ada­ta­i­nak, úgy­mint: lakcímének, családi álla­potának, anya­gi hely­zetének ide­ge­nek számára történő ki­szolgáltatása.
Frie­der negy­venévnyi önkéntes fogsága, s nagyapád egész hátralévő életén át tartó kínlódása, hogy meg­találja őt, éppen átölel­te azt a kor­sza­kot, amely­ben ak­nazárja­i­val, megközelíthe­tet­len vasfüggönyével, ber­li­ni falával egy létide­gen dik­tatúra fog­lya lett a szov­je­tek által megszállt ke­le­ti blokk vagy, ahogy nagyapád em­le­get­te: leány­ko­ri nevükön a népi de­mokráciák.
Neki csak egyet­len története volt, s bár az, töredéknyi idő volt abból a hu­sza­dik századból, amit részben átélt, de abba a négy évbe zsu­gorított történe­lem­be csak ki­mon­dot­tan ket­ten fértek el: Frie­der és Ő, Ő és Frie­der.
Nem nézett a sze­med­be mesélés közben, s talán beszédnek sem le­he­tett ne­vez­ni azt a dörmögő pus­mogást, amely­ben szin­te nem is esett szó másról, mint arról a négy esz­tendőről, ame­lye­ket a máso­dik világháború előtt és alatt egy észak-erdélyi fa­lu­ban töltött, bár ez a hely­meg­határozás így nem egészen pon­tos. Lényegében sátor­ban, aztán egy félig kész vasúti szolgálati lakásában éltek
A folyó kiszéle­sedő völgyében, az állomáson és a később felépített szolgálati lakáso­kon kívül, nem volt em­be­ri te­lepülés.
Az állomás, ahová dédapádat a Bécsi Döntés után, saját kérésére he­lyezték, ami­kor Hit­ler és Mus­so­li­ni jóvoltából Erdély észa­ki része a románoktól ismét ma­gyar fenn­hatóság alá került, még csak te­rep­asz­ta­lon, terv­raj­zo­kon, új-ke­letű ka­to­nai térképen léte­zett. A ki­ne­ve­zett személy­zet dol­ga a félévnyi ba­rakklét alatt abból állt, hogy a maj­da­ni nyom­vo­nal mellé fölállított távíróve­zeték segítségével, a vasúti pálya építésének ide­je alatt, napi je­lentések le­ko­pog­ta­tott je­le­it küldje a munkála­tokról a nagyváros­ban székelő Vasúti Üzlet­igaz­gatóságnak.
Falu sem volt a közvet­len szom­szédságában, csak egy bádo­go­zott testű komp, s a hozzá ve­zető szekérke­re­kek nyo­mai je­lezték, hogy va­la­hol len­niük kell te­lepülések­nek is.
A folyó pangó vi­zek­kel, fűzfa­li­ge­tek­kel tarkított árterét, amely művelésre al­kal­mat­lan volt, kat­lan­szerű harántvölgyek kísérték, s az egyik­ben, jól elbújva a kan­di te­kin­te­tek elől, egy vízmosásnyi szo­ros útján átjut­va, sza­kadékos par­tok­kal, a domb­ol­da­la­kat csipkéző te­ra­sza­i­val, s a községet körülvevő szántók és rétek lapályos kaszálóival tarkított me­den­ce­szerű térség alján húzódott meg a szász község, Frie­der Knopp fa­lu­ja.
Mint­ha egy, a föld őskorának idején ki­aludt vulkán kráterében te­le­ped­tek vol­na le haj­danában a szászok. A temp­lomtól szin­te szabályos távolságban min­den irány­ban hegy méretű dom­bok ta­karták a kilátást, s ahol a vi­zek utat törtek, feltárva a dombság an­de­zit alapját, csak ott, ab­ban a sza­kadékszerű nyílásban volt közle­kedésre al­kal­mas kijárata a fa­lu­nak az országút, a komp, s az éppen készülő vasút felé.
Zsákte­lepülés volt, s az egyet­len köve­zet nélküli útja ah­hoz a láncos komp­hoz ve­ze­tett, ami­nek helyére az új vasúti híd került. Arra a folyó men­ti szára­zabb rétre pe­dig, ahol a környék fal­vai a ta­va­szi nagy ba­romvásáro­kat szokták tar­ta­ni, fűtőházat, moz­dony­for­gatót építet­tek.
Előbb csak ku­bi­ku­sok, vasúti krampácsolók serény­ked­tek, de aztán a be­fe­jezéshez már ci­vil ruhás, kabátju­kon sárga hatágú csil­la­got vi­selő em­be­re­ket is hoz­tak, akik több­nyi­re gyen­ge test­al­katú bu­da­pes­ti zsidó értel­miségiek vol­tak, s nem na­gyon pótolták a front­ra vezényelt pálya­munkáso­kat. Kétszer annyi em­bert dol­goz­tat­tak a ka­to­nai mérnökök, mint azelőtt, hogy be­tart­hassák az ütem­ter­vet.
Nagyapád apja, a te dédapád erdélyi volt, egészen pon­to­san a Székelyföldön szüle­tett, de az első világháború után, ame­lyet főhad­nagyként fe­je­zett be, nem tért haza a románok által el­fog­lalt szülőföldjére.
Az osztrák határ mel­lett te­le­pe­dett le, s mert a meg­csonkított országban százez­rek kény­szerültek az új határok túlol­daláról me­nekülve éve­kig em­ber­te­len körülmények között a vakvágányok­ra húzott, szin­te kifűthe­tet­len mar­ha­va­go­nok­ban lak­ni, ő, jogászdip­lomáját, s egy székelyföldi kisváros közigaz­gatásában főjegyzőként szer­zett ta­pasz­ta­la­ta­it fölad­va, egy tiszttársa segítségével a vasútnál he­lyez­ke­dett el.
Az ak­kor még sváb többségű, határ men­ti kisváros­ban végigjárta a vasúti szamárlétrát, büszkén használva az őt meg­il­lető dok­to­ri címet: fékezést, váltóke­zelést, to­latásve­zetést, távírászságot, for­gal­mis­taságot, s éppen állomásfőnöki vizsgát tett a nyu­ga­ti vége­ken a dok­tor úr, ami­kor 1940-ben, az ország-gya­rapítás nap­ja­i­ban saját kérésére került az ak­kor még csak térképen létező állomásra. MÁV főfelügyelői címet ka­pott, te­kin­tet­tel jogi végzettségére és arra, hogy az ala­poktól egy állomás irányításáig min­den­ben van gya­kor­la­ta, s a munkála­tok be­fe­jezése után, ak­kor már a távíró mel­lett te­le­fon­juk és ka­to­nai rádióadójuk is volt, ismét csak saját kérésére ma­rad­ha­tott a for­ga­lo­mirányítás főnökeként azon a he­lyen, a ki­emelt fon­tosságú ka­to­nai pálya­ud­va­ron, s nem kel­lett a közeli vasúti csomópont irodájából ren­del­kez­nie.
A sebtében ter­ve­zett vasútvo­nal tet­te megközelíthetővé, az új határ által szétszab­dalt erdélyi hálózat mi­att, az anya­országgal összeköttetés nélkül ma­radt Székelyföldet. Hi­va­ta­los neve, az ak­kor még csak árvízi töltésnek kinéző földhányásnak, a Székely Körvasút volt.
Nagyapád sze­rint a kátránnyal telített talpfák sza­ga olyan függőséget alakított ki dédapádnál, hogy nem fo­gad­ta el a sok­kal ma­ga­sabb fi­zetéssel járó ke­res­ke­del­mi tanácso­si állást, s az üzlet­igaz­gatósági iro­da he­lyett, ami pe­dig ko­lozsvári vil­la­lakást is je­len­tett vol­na számára, ezt a félig nomád éle­tet válasz­tot­ta.
A mezőségi dom­bok és előhe­gyek között, ahol ki­jelölték a maj­da­ni állomás helyét, élet­nek nyo­ma sem volt, de a sa­vanyúfüves ártéren, csordás nélkül, min­den haj­nal­ban bi­va­lyok je­len­tek meg, hogy komótos le­gelésükkel, órákig tartó da­gonyázásuk­kal élővé tegyék a he­lyet, hogy aztán esténként, ugyan­olyan ti­tok­za­to­san, mint aho­gyan jöttek, egy részük átúszva a folyón, a többi­ek ne­kivágva a hegyhátnak, eltűnje­nek a kopár, su­vadásos dom­bok között.
Magáról az állomásról ke­ve­set beszélt nagyapád, mert az ő iga­zi állomása, megállója és megállítója, ka­masz­ko­ra leg­fon­to­sabb színhe­lye, a legköze­leb­bi te­lepülés, órányi járásra a vasúttól, ez a német nevű zsákfa­lu, Frie­der fa­lu­ja volt.
A vasút, ahol le­he­tett, ki­kerülte a fal­va­kat, nem az ott lakók számára épült. A cél: minél ha­ma­rabb összekötni az új sza­kaszt a Ma­ros felsőfolyásának völgyében már létező fővo­nal­lal, hogy meg­te­remt­hessék a kap­cso­la­tot a Székelyföld­del. Le­he­tet­lenné tet­te a közle­kedést Erdély újra­osztásban, hogy Her­man Göring bi­ro­dal­mi mar­sall érde­keltségébe tar­to­zott a már létező fővo­nal mel­let­ti, az ara­nyosgyéresi be­ton­acél és sod­ronygyár. A Romániában ma­radt gázmezők látták el ener­giával, ami a két ország rossz vi­szo­nya mi­att le­he­tet­len lett vol­na, ezért német pa­rancs­ra a fémfel­dol­gozó környéke ott ma­radt a vasúttal a románoknál, létre hoz­va egy be­hajlást a térképen, a Göring-ha­sat, ami mi­att Bu­da­pest felől, anélkül, hogy ne men­tek vol­na át a szom­széd országba, a ma­gya­rok­nak ítélt új terület­nek jó része vasúton megközelíthe­tet­len volt.
A szászok lak­ta nagyközség annyi­ra látha­tat­lan volt a vasútról, hogy ősszel, ami­kor a föld­je­i­ken máglyákban égették a gazt, még a füstöt is csak ak­kor le­he­tett látni, ha az em­ber, a fa­lu­ba tart­va, már átju­tott a szik­la-szo­ro­son.
Jól elbújt a falu a szőlőhe­gyek­kel, erdőkkel kerített kat­lan­ban. Úgy el­rejtőzött a világ elől, mint­ha örök véde­kezésre ren­dez­ked­tek vol­na be lakói. A háza­kat védő ódon várfa­la­kon kívül ez a szik­la-szo­rossá kes­ke­nyedő pa­takvölgy bejárata is úgy óvta őket, mint egy előre­tolt védel­mi állás. Őriz­te évszáza­dok óta a szászo­kat, s nem­csak fi­zi­kai létükben, de vigyázta, ol­tal­maz­ta nyelvüket, szokása­i­kat is. A szo­ros sáncárkában csor­dogáló pa­tak­nak nem volt iga­zi neve, nem vélet­len, hogy nem Wall, azaz sáncként em­le­gették, ha­nem a „Was­serg­ra­ben”, mint­ha valóban egy erődítményt védel­mező várárok lett vol­na. A falu felöli ol­dalán középko­ri ro­mok, ame­lyet ko­los­torként em­le­get­tek, de éppen úgy le­he­tett védel­mi célra épített erődítmény is va­la­ha.
Dédapád vit­te a családját is, ahogy ő ne­vez­te, a „sáto­rozáshoz”. Nagyapád ti­zenkét éve­sen költözött oda, 1940 októberének végén, s éppen a ti­zen­ha­tot töltötte vol­na 44-ben, ami­kor le­ven­te­ok­tatásról a front­ra vitték, s ak­kor a szülei is végleg el­kerültek on­nan, me­nekülve a szov­jet csa­pa­tok, de leg­inkább az átállt román had­se­reg bosszújától félve, és mint­ha sem­mi más nem történt vol­na nyolc­vanéves koráig vele, egész életében arról a varázsla­tos négy évig tartó világról mesélt. És csak­is ne­ked.
Ren­ge­teg teleírt füze­tet találtál halála után, de azok­ban regények, no­vellák vol­tak. Közölhe­tet­lenül túlbeszélt va­la­mennyi, s bennük egyet­len szó sem esett élete meg­határozó élményéről. Ha le­het ilyes­mit mon­da­ni, az élő beszédben érez­te az arányo­kat, a mértéket, az írásban be­le­ful­ladt önma­ga túlképzettségének ten­gerébe. De nem­csak ez volt vele a baj. Íróként epi­gon volt, fel­is­mer­hetően utánoz­ta nagy­nevű kortársa­it, már-már pa­ro­disz­ti­ku­san átélve nem­csak stílu­su­kat, de témáju­kat is. Mert a zse­ni­a­litását szóban és nem írásban, ka­masz­ko­ra el­mesélésében élte ki.
Egy dol­got vi­szont meg­tudtál belőlük. Nagyapád küzdött a hit­tel, fo­lya­ma­to­san fog­lal­koz­tat­ta a feltámadás. Kíváncsi volt, hogy a lélek úgy általában támad föl, kor­ta­la­nul, vagy a cso­da csak abból áll, hogy vissza­kap­ja tu­datának azt a sze­letét, és csak­is azt, amit halála előtt képvi­selt a test­ben. Egyet­len olyan mon­da­tot találtál, amit iri­gyeltél, s hiába ke­res­ted a világhálón, hogy va­jon nem idézet-e, bele kel­lett törődnöd, hogy az ő találmánya volt. „Én mag­ara válla­lom a bűne­i­te­ket, ha biz­tosítjátok a feltámadást” – írta. Hitt va­la­mi­lyen földöntúli szel­lem­ben, már csak azért is szüksége volt erre az adományra, mert állandó jel­leg­gel be­tel­je­sed­tek megérzései.
Nyugdíjazás után, na­po­kig sétált a város környéki gyümölcsösök útja­in, s an­nak a kert­nek, ame­lyik leg­job­ban tet­szett neki a ta­va­szi virágzások idején, amiről egész nyáron álmo­do­zott, an­nak ka­puján kora ősszel egy pléhtáblára fest­ve meg­pil­lan­tot­ta, hogy eladó, s a „halále­set mi­att”, ma­gyarázó félmon­dat után egy te­le­fonszám. Nem lett vol­na pénze­tek, hogy meg­ve­gye azt a tájépítő-mérnök által ter­ve­zett csodát, de álmo­do­zott.
A kert vége domb­ra ka­pasz­ko­dott, s a virágszi­ge­tek és gon­do­san ápolt díszcserjék, a süveg­formára alakított tuják, szépen nye­sett ko­ronájú gyümölcsfák között, tisz­ta­vizű, de mes­terséges pa­tak csor­dogált a sziklákkal, kövek­kel, ka­vi­csok­kal ki­ra­kott medrében. Folyását követ­ve, oly­kor párhu­za­mo­san a me­der­rel, máshe­lye­ken a hi­da­kon át, fehér kőzúzalékkal felszórt út ka­nyar­gott, hor­ten­zia­bok­rok között. A fehér és kék, halvány rózsaszín és mályva-vörös viráglabdák, szin­te légi­essé, álom­szerűvé tették azt a ki­va­gyiság nélküli épüle­tet, ame­lyet aztán nagyapád ker­ti lakként em­le­ge­tett.
Nem akart hin­ni a szemének, ami­kor meglátta, hogy eladó, s alig várta, hogy hazaérjen, próbálta hívni a tu­laj­do­nost, de a géphang min­den tárcsázás után közölte, hogy nem létező számot hív. Próbálgat­ta az első és utolsó szám különböző válto­za­ta­it, hátha elírták va­la­me­lyi­ket, de egyik sem volt élő vo­nal. Ebéd közben nem fi­gyelt sen­ki­re, maga előtt tar­tot­ta a cet­lit, ami­re az eladó elérhetőségét fel­je­gyez­te, aztán megkönnyebbülten mélyet sóhaj­tott, földerült az arca, úgy, mint aki meg­fej­tet­te a kör négyszögesítésének rejtélyét, csodálkozást és ámu­la­tot láttál az arcán, ki­ej­tet­te kezéből a ka­na­lat, s ak­kor, mint aki meg­világo­so­dott jól megnézte a számo­kat.
– Ez nem te­le­fon, ha­nem egészen biz­tos, hogy az e heti lottó nyer­tes számait üzenték meg ne­kem – mond­ta, s ő, aki ad­dig, ha nagy­anyád néha egy-egy szelvénnyel játszott, az­zal bosszan­tot­ta, hogy az az ördög adója, életében először és utoljára megjátszot­ta azo­kat a számo­kat.
Este a nap­pa­li­ba, a tévé elé csődítet­te a családot a lottóhúzás idejére, kissé sértet­ten, hogy ne­vet­nek raj­ta. De végül leültet­te a szüle­idet, nagy­anyádat és téged, s arról ábrándo­zott, hogy a nye­reményből me­lyik óvárosi műemlékházat ve­szi meg, mit fog csinálni a ki­sze­melt kert­ben, s azt is közölte, hogy ne­ked is vesz házat Pes­ten, mert az lesz a leg­egy­szerűbb, ha saját lakásodból járhatsz majd az egye­tem­re.
– A többit majd oko­san fog­juk be­osz­ta­ni. Kinéztem ne­ked a hir­detések között egy ak­ko­ra pes­ti lakást, ami­ben elfér majd az egész családod, ha majd megnősülsz és gyer­me­ke­id lesz­nek, de ad­dig is, ha már egye­te­mis­ta le­szel, ott lak­hat­nak az évfo­lyamtársa­id is, iga­zi diáktanyát csinálhatsz belőle.
Per­cek­kel később tény­leg azo­kat a számo­kat húzták, s a közvetítés tévés házi­asszo­nya az eredmény megérkezése után azt mond­ta, láthatóan csodálkoz­va a hi­he­tet­le­nen, hogy a lottótörténe­lem ed­di­gi leg­na­gyobb nye­reményét öt sze­rencsés szelvény között osztják el.
– A játék történelmében, még soha ilyen sok tel­italála­tos nem volt – mond­ta láthatóan hi­tet­len­ked­ve, s mint aki nem hisz a szemének, újra és újra megnézte a korábban a kezébe adott gyors­listát, s ak­kor nagyapád di­a­dal­ma­san vet­te ki pénztárcájából mind az öt lottót.
– Arra gon­dol­tam, hogy min­den­ki­nek meg­ve­szem ugyan­azo­kat a számo­kat, mert, ha raj­tunk kívül még len­ne nyer­tes, ak­kor ő már csak az összeg egy ha­todát kapná.
Olyan döbben­ten és olyan csend­ben ülte­te­tek, hogy nagyapád külön-külön min­den­kit vállon ra­ga­dott és megrázott.
– Ébresztő, nem azt mondták, hogy ennyit kell, hogy ki­fi­zessünk a sem­miből, ha­nem azt, hogy na­gyon gaz­da­gok lettünk.
A nagy nye­remény napján a döbbenttől ele­in­te még örülni sem tud­ta­tok. Talán inkább félel­me­tes­nek találták szüleid a fo­lya­ma­to­san be­tel­je­sedő megérzése­ket, ame­lyek ad­dig soha nem nagyapád sorsáról, egészségéről, anya­gi hely­zetének ja­vulásáról szóltak. Olyan több­nyi­re apróságo­kat jel­zett előre, ame­lyek be­tel­je­sedése nem érin­tet­te mélyen a családot sem. A lottó volt élete első és utolsó önsors-javító látomása. A hónapról-hónap­ra élő nyugdíjas tanár, meg­valósíthat­ta élete álmát, méhészked­he­tett kedvére, s gyönyörködhe­tett virágja­i­ban, s az örökzöldek süve­ge­i­ben, alagútja­i­ban.
Igazából nem is csodálkoz­ta­tok, megérzett halále­se­te­ket, s az érettségid nap­ja­i­ban azt is, hogy köze­pes ta­nuló léted­re színje­les lesz a dip­lomád, mert min­den tantárgyból azt írod, abból fe­lelsz a szóbe­lin, amit a leg­job­ban tudsz és mond­ta is a téte­lek kérdéseit.
Felvéte­liz­ned sem kel­let kitűnő dip­lomád jóvoltából, s az egye­te­mi év kez­de­te­kor be is költözhettél a méreg­drága, egye­tem­hez közeli lakásba.
De ezek a megérzései, a látno­ki képessége, nem segítették ab­ban, hogy író le­hes­sen.
A jegy­ze­tek között, akad­tak emlékez­tetők, szász dia­lek­tus­ban le­jegy­zett sza­vak, Frie­der Knopp ha­to­di­kos föld­rajz könyve, és egyet­len, va­la­miért talán fon­tos képes le­ve­lezőlap is abból a korból. Az, amit az indiánnaplójában találtál. Grüss aus Berthälm. Üdvözlet Be­ret­ha­lomból. Góti­kus szász vártemp­lom állt a hegy­tetőn, de a kép nagy részét egy ovális ke­ret­be fog­lalt fénykép töltötte ki. Ba­ju­szos SS-egyen­ruhát vi­selő férfi nézett a sem­mi­be.
Körirat ma­gyarázta, hogy ki is ez a híresség: Ar­tur Ph­leps SS Mo­to­ri­sed Di­vi­si­on Wi­king, SS-Ober­grup­penführer und Ge­ne­ral der Waf­fen-SS.
Ar­tur Ph­leps, a mo­to­rizált vi­king had­osztály pa­rancs­no­ka, Waf­fen SS tábor­nok, be­ret­hal­mi szász főtiszt neve mel­lett a hátla­pon kézírással, mint­ha egy hely­re tar­toznának, Aldo Pa­vo­ne olasz al­ez­re­desé, (te­nen­te co­lon­nel­lo) s ami­kor újra ke­resgéltél, emlékeid frissítése mi­att, eszed­be ju­tott, hogy mit is mesélt a nácik ünnepélyes to­borzásáról, s az olasz par­la­men­te­rek­kel, az éppen átadás előtti, még ka­to­nai zárral védett állomásra érkező vo­natról nagyapád.
De erről majd később.
Nagyapád, iga­zi író sze­re­tett vol­na len­ni, éppen ezért személyes si­kerének tar­tot­ta, azt, hogy az egye­tem elvégzése után rögtön egy országos na­pi­lap szer­kesztőségébe kerültél, ahol pil­la­na­tok alatt a csúcsra jut­hattál.
Talán sze­rencséd is volt a lapnál, apró lóti-futi munkák közben olyan témára buk­kantál és olyan jól si­került megírnod, hogy foly­tatások­ban közölte a lap, s ráha­ra­pott egy könyv­ki­adó is a ri­port-regényként hir­de­tett munkádra.
Egy apró, je­lentékte­len hír ra­ga­dott meg, az, hogy egy cir­ku­szi bohóc öngyil­kos lett. Talán szándéko­san ve­tet­te le magát a ku­polába függesz­tett trapézról, s mert a név na­gyon is­merősnek tűnt, utánajártál. Jól emlékeztél, tény­leg olim­pi­ai baj­nok szer­tornász volt az il­lető va­la­ha, aztán un­ter­man lett, azaz olyan alsóem­ber, aki az ak­ro­ba­ti­kus du­ett­ben a repülő párját tart­ja. A gúlák „alap­ja-em­ber”, aki­nek a vállán előadják a számot. Az erőem­ber. Az alsó. Ez volt a címe a cir­ku­szi élet háttér-szo­morúságát feltáró ri­por­tod­nak, s a később meg­je­lent köny­ved címe is ez lett: Az alsó.
A haj­da­ni olim­pi­kon, a kiöre­ge­dett légtornásznő, a nye­regből kihízott cir­ku­szi pénztáros, va­la­mi­ko­ri műlo­varnő, ge­rincsérves po­rond-ge­reblyéző, haj­dan híres erőem­be­rek életéről írtál. Ze­ne­bohóc sor­ba kerülő, va­la­ha a hang­ver­seny ter­mek ünne­pelt cso­da­gye­rekének számító al­ko­ho­lis­ta életét követ­ted végig. Amivé a le­vegő ak­ro­batáiból, lo­vas tornásza­iból kiöre­ged­ve váltak. Po­ron­don bukdácsoló, a nagyérdeműt mu­lat­tató, önma­gu­kat röhögtető haj­dan­volt csil­la­gok al­ko­ho­lis­ta hamu-létét írtad meg, a tündöklés utáni fény­te­lenség der­mesztő nap­jairól tudósítot­tad ol­vasóidat.
Nagyapád büszke volt rád. Kivágta a foly­tatáso­kat, könyv­szerűen bekötötte őket.
– Talán az én ka­maszéle­tem is be­leférne egy regénybe – mond­ta, olyan hangsúllyal, hogy az már nem is óhajként, ha­nem a hal­doklónak tett ígéretként, tel­jesítésre váró kéréseként él ben­ned.
Vo­na­to­zol hát.
Már késő délután van, de még elég a világosság ah­hoz, hogy be­le­ol­vas­hass a ri­portköny­ved­hez készült jegy­ze­te­id­be. Csak néha-néha pil­lantsz fel a la­pokról. Ezek­nek a romániai te­lepülések­nek, a dél-erdélyi szász fal­vak­nak el­su­hanó képei, egyáltalán nem je­len­te­nek szívderítő látványt. Nem ez köt le elsősor­ban.
Min­dentől távol, egyet­len ház sincs a közel­ben, göcsörtös husáng­gal a kezében, egy em­ber bak­tat a sínek mel­lett. A földet nézi, mint­ha tu­domást sem ven­ne a vo­natról.
Wil­li­bald Hell­wig­re gon­dolsz, az első világháborúban meg­va­kult em­ber­re, aki botjával ta­po­gatózva min­den nap el­ment a házától a temp­lo­mig, az Emlékkőig. Lépésenként állt meg, hogy felnézhes­sen a Nap­ra. Nem vi­szo­noz­ta sen­ki köszönését, s Frie­der nagy­ap­ja sze­rint megérez­te az időváltozást, a borús égbol­tot. a hírte­len jött zi­va­ta­ro­kat, azt on­nan le­he­tett tud­ni, hogy olyan­kor, még mielőtt lezúdult vol­na a földre az özönvíz, meg­me­re­ve­dett az út közepén, s fájdal­mas han­gon azt kiabálta az égre: „sötétet, sötétet min­den­ki­nek.”
– Már folyt a háború, s ápri­lis hu­sza­dikán, Hit­ler születésnapján, ami­kor éppen ma­gyar­országi Volks­bund küldöttség érke­zett az ünnep­re, ez a Wil­li­bald oda­bo­torkált a ze­ne­pa­vi­lon­hoz, ahol a beszéde­ket tar­tották. A botjával ha­donászva utat tört magának, s tel­jes to­rokból azt kiabálta, „halál a háborús uszítókra, még születése­kor va­kul­jon meg min­den­ki, aki majd háborút akar­na.” Müller, a falu náci ve­zetője le­tartóztat­ta, s a községháza pincéjébe zárta. Nem tu­dom mi történhe­tett vele, mert aztán soha többé nem láttuk a fa­lu­ban – mond­ta nagyapád.
Elképze­led, hogy ezek között a dom­bok között bo­lyong­va szid­ja a háborút, s leg­inkább azo­kat, akik élőmúlt-nélkülivé tették a Szászföldet.
Nagyapád meséi mi­att nem is len­ne nehéz elképzel­ni azt, ahogy ren­de­zett fal­va­ik­ban élhet­tek va­la­ha az erdélyi szászok. Csak va­la­mi meg­világosító fény kel­le­ne ah­hoz a me­sei félhomály­hoz, ami­be egész ka­masz­korát bur­kol­ta.
Nagyapád úgy óvta ka­masz­ko­ri szász barátja, Frie­der Knopp emlékét, ahogy csak féltett tit­ka­it, mások számára értékte­len, s mégis dug­do­sott emléktárgya­it szok­ta őriz­get­ni az em­ber. Egyelőre ennyit róla, nagyapádról, aki nem je­len­he­tik meg öreg­em­berként, eb­ben a történet­ben, csak úgy, szel­lemképesen, mint ahogy va­la­ki emléke egy másik em­ber saját emléke­i­vel ke­ve­re­dik. Mert nagyapád, kétméte­res ma­gasságával, ha­tal­mas tes­ti erejével, nem zsu­go­rod­hat ag­gastyánná még gon­do­la­ta­id­ban sem, már csak azért sem, mert élete fo­lyamán másnak soha, csak ne­ked mesélt ka­masz­ko­ra leg­szebb éveiről, a szász kis­fiúval éle­tre kötött barátságáról.
Sza­ba­tos ke­rek mon­da­tok­ban hall­hat­tad történe­te­it, ab­ban remény­ked­he­tett (talán négyéves le­hettél, ami­kor el­kezd­te azt a hosszú mo­nológot), hogy egyet­len szót sem fe­lej­tesz el azokból a hi­he­tet­len eseményekből, ame­lye­ket együtt éltek át va­la­ha, s így az indián-vérszerződéssel is meg­erősített barátságuk történéseit amo­lyan toll­ba-mon­dott önéletírásnak te­kin­ted majd.
Frie­der Knopp volt élete iga­zi barátja, de azokról a háború utáni szörnyű esz­tendőkről, amikről nem tu­dott, nem mesélhe­tett ne­ked az öreg. Ezt a közel fél évszáza­dot, egymásról sem­mit sem tud­va, már nem közösen élték át a barátjával.
Frie­dert, szibériai évei után, a szülőföld mágne­se von­zot­ta vissza a Szászföldre, a Német­országba szánt ha­di­fo­goly szállítmányból szökve. Nagyapádat, aki azt hit­te, hogy szülei még min­dig Észak-Erdély­ben élnek, pe­dig ők is nyu­gat felé me­nekültek a front elől, a le­ven­teként fogságba esett nagyapádat a szov­jet­rend­szer, amely esetében ala­pos volt, haza küldte szülővárosába, Nyu­gat-Ma­gyar­országra, az ira­ta­i­ban sze­replő Kőszeg­re, ami­kor majd­nem húszéve­sen sza­ba­dult a ha­di­fogságból. Dédszüleid már ott vol­tak régi ott­ho­nuk­ban. Neki ilyen szem­pontból sze­rencséje volt.
Cingár, hir­te­len növésű ka­masz volt, ami­kor ki­vitték a front­ra. Még alig múlt ti­zen­hat éves, ami­kor Szibériába került, s a rossz körülmények el­lenére is valóságos díjbirkózóként, lábszár-középig érő nadrágban, csuklóját sza­ba­don hagyó ki­fa­kult ka­to­na­zub­bony­ban szállt le Kősze­gen a ha­zatérőket szállító vo­natról.
Le­ve­le­ket írt Erdélybe, Frie­der­nek, ahon­nan soha nem ka­pott választ. Még annyit sem, hogy a CÍMZETT IS­ME­RET­LEN, s csupán halálos be­tegsége alatt, néhány nap­pal, a baljós di­agnózis felállítása után hall­ha­tott arról az esetről, ami a haj­da­ni, s na­gyon messzi erdélyi Szászföldön történt, hogy „egy SS ka­to­na fel­ad­ta magát a román hatóságoknál”, írták a la­pok
Nem le­he­tett vol­na biz­tos ab­ban, hogy éppen Frie­der az a bal­ladába illő sorsú em­ber, akiről a hírek szóltak, aki negy­ven évig élt elárvult szülőháza padlásán, ő mégis meg volt győződve arról, hogy az ak­kor még szin­te légmen­te­sen lezárt ma­gyar-román határ túlol­dalán, az újságban meg sem ne­ve­zett erdélyi szász fa­lu­ban, barátja az, aki fel­ad­ta magát a román hatóságoknál.
Dédapádtól hall­ha­tott arról, hogy Frie­der fa­lu­ja az utolsó em­be­rig el­me­nekült, hi­szen dédapád a német felszámoló vo­nat­tal ju­tott ki az ost­romgyűrűvé szűkült front­vo­nalból, s arra a szer­elvényre száll­tak fel a kiürítési pa­ran­csot el­lenőrző SS ka­tonák is. Hal­lot­ta a je­lentést, hogy egyet­len lélek sem ma­radt a szász községben, és hogy a háza­ikat a pa­rancs el­lenére nem gyújtották fel az em­be­rek.
– Nem gyújtották fel – mond­ta, ismétel­get­te távol­ba révedőn.
Nagyapád talán ab­ban remény­ke­dett, hogy időközben, a béke első hónap­ja­i­ban visszatértek a falu lakói.
Pe­dig a vo­nat­pa­rancs­nok­nak je­lentést tevők, nem azt mondták, hogy „el­hagyták háza­ikat”, ha­nem azt, hogy „végle­ge­sen el­hagyták háza­ikat”.
SS-utászvo­nat volt, egy gőzmoz­do­nynál jóval na­gyobb, dízel­mo­to­rok­kal sze­relt moz­donyféle után volt kötve az egyet­len személy­ko­csi, ami­ben dédszüleid is utaz­tak, s vas­be­ton tömbökkel ter­helt plat­form­va­go­no­kat von­ta­tott. Az utolsóra volt sze­rel­ve a hit­ler-eke, valójában egy hor­gony, amellyel feltépték a talpfákat. Utánuk néhány ki­lométer­nyi­re már a szov­jet-román csa­pa­tok jöttek a hasz­na­ve­he­tet­len vasúti töltésén gya­lo­gol­va.
Nagyapád is látott ilyen szer­ke­ze­tet a vissza­vo­nulás alatt. A be­tontömbök között géppus­ka fészkek vol­tak, talp­fa szilánkok fröccsen­tek szer­teszét az eke után. A töltés kövei szikráztak, s nem­csak a mo­rajló hang volt iszo­nya­tos, de félel­me­tes volt a látvány is. Az öreg­ka­tonák, a ma­gyar század ma­radványa, ahová nagyapádékat be­osz­tották, azt mondták, ami­kor me­gelőzte őket az a szer­elvény, hogy ez a vég. És biz­to­san fogságba es­nek ha­ma­ro­san, mert min­dig az ilyen vo­nat az utóvéd legvége, ők ezek sze­rint a feláldoz­hatóak és, hogy jobb len­ne fel­emelt kézzel el­in­dul­ni az oro­szok felé, mert szu­ro­nyos puskáik­kal úgy­sem tudják fel­tartóztat­ni a szov­jet tan­ko­kat.
Tud­hat­ta tehát nagyapád, hogy nem volt visszaút a me­nekülő szászok számára, soha nem térnek vissza, hogy Frie­der fa­lu­ja végleg eltűnt, mégis ne­ki­in­dult, s nem túlzás azt mon­da­ni, hogy halált meg­vető bátorsággal vágott neki az útnak.
Nagyapád, a családban „nagy szökésként” em­le­ge­tett ka­land­ja után felgyógyult a rákból, s az a meggyőződésed, hogy csak azért élt még szin­te húsz évet, hogy barátja, Frie­der Knopp nyomára bukkang­as­son.
Sze­rencsés voltál, mert úgy nőhettél fel, olyan három­nem­zedékes házban lak­ta­tok, ahol nem­csak szüleid ki­fogy­ha­tat­lan mun­kabírása, de leg­inkább nagyapád bölcs gon­do­lai, s nem utolsó so­ron élet­szerűen mesélt történe­tei ne­vel­tek.
Négyéves voltál, nagy szökése idején, s mert az egész család ne­hez­telt rá, te voltál az egyet­len, aki­vel meg­beszélt min­dent, s az, hogy nem kölyökszámba vett, jól esett ne­ked, s egyáltalán nem érez­ted te­her­nek, hogy élete vége felé, ak­kor, ami­kor már éppen íróvá avat­tak, a kiújult be­tegsége mi­att ápol­nod kel­lett. For­gat­ni, ágytálaz­ni nagy­anyád he­lyett, aki nagyapád sze­rint már ele­ve úgy jött a világra, hogy alap­fog­lal­kozásaként azt kel­lett vol­na beírni az okmánya­i­ba, szüle­tett be­teg.
A hu­mo­ra szin­te az utolsó per­ce­kig nem hagy­ta el, s hiába hit­te még a család is, hogy félre­beszél, te tud­tad, hogy nem azért szólít nővérnek, mint­ha nem tudná, hogy ki vagy.
– Sch­wes­ter – szólított csúfondáro­san, ha va­la­mit akart, s a család, de főként nagy­anyád, aki­vel szem­ben a némaság állóháborúját vívta be­tegsége egész ide­je alatt, min­den­ki­nek el­pa­na­szol­ta, hogy a férje képzelődik, németül szólon­gat­ja az ápolónőt, azt hi­szi, hogy a német frontkórházban van, ahová lábsérüléssel került, ami­kor a „rend­ben végre­haj­tott ru­gal­ma­san el­sza­kadó had­moz­du­la­tok” mi­att, már Német­országban védte, ahogy gúnyo­san ne­vez­te az ak­ko­ri Ma­gyar­országot: a Kárpát-Duna-Nagy­hazát.
A nap java részét átalud­ta, s ha ébren volt, egy­folytában Frie­derről mesélt, mint­ha sem­mi más nem történt vol­na élete nyolc­van esz­ten­de­je alatt, mint azok a dol­gok, ame­lye­ket ka­maszként az alatt a négy év alatt éltek át ket­tes­ben a Szászföldön, ame­lyet Erdély­ben ma­gyar világként em­le­get­tek. A sza­badságod után úgy mentél el, hogy min­den pil­la­nat­ban a halálhírét vártad, s he­lyet­te kap­tad azt a pénte­ki üze­ne­tet.
Néhány hónap­pal a szökés után, ami­kor már tünet­men­tes volt és kez­dett fe­lerősödni, mesélés közben hírte­len fölkap­ta a fejét és abba hagy­ta az emlékezést. Úgy láttad, hogy hang­ta­la­nul zo­kog.
– Már csak ben­nem él. Meg­halt Frie­der – mond­ta, s te ki­mentél a szobából, mert látszott raj­ta, hogy egyedül akar ma­rad­ni. Va­la­mi meg­ma­gyarázha­tat­lan gőg mi­att, úgy érez­te, hogy Is­ten­nel más a vi­szo­nya, mint más em­be­rek­nek, s ezért csak ak­kor imádko­zott, ha nem látta sen­ki, s ez hosszas be­tegsége alatt igen gya­ko­ri volt.
Többé nem írt le­ve­le­ket, tud­ta, hogy mi le­het­ne a válasz.
Székelyföldi utad után, egy Német­országból érke­zett levél alapján kiszámítot­tad, hogy tény­leg azok­ban a na­pok­ban hal­ha­tott meg Frie­der.
Nagyapád megérzései pon­to­sak vol­tak, de a jövőnek azok­ban a szel­lemképe­i­ben, ame­lyek szin­te csak mások számára tel­je­sed­tek be, nem látta tisztán önmagát.
Foly­ton-folyvást gyer­mek­ko­ruk­ra emléke­zett, újabb és újabb részle­te­ket idézve ka­land­ja­ikból, csíny­tevéseik tárházából. Olyan dol­go­kat is megértett kis­ka­maszként, ame­lye­ket a felnőttek sem igen ért­het­tek. Azt mond­ta, el­fa­csa­ro­dott a szíve, (nem a csa­va­rodást használta), ami­kor a szász falu életét látta, mert Kőszegről gyak­ran járt át Auszt­riába, látta a vil­la­mosított fal­va­kat, a ko­rai gépesítésnek a ha­gyományos fa­lu­si éle­tet meg­sem­misítő hatását, azt, ahogy megszűnik az az egymásra utaltság, ami­re pon­to­san az eszközök hiánya, kez­det­le­ges vol­tuk kény­szerítet­te a fa­lu­si em­be­re­ket.
– Tu­dod fiam, ad­dig, amíg egyet­len rádió volt egy utcában, összegyűltek az em­be­rek, ha va­la­mi­lyen fon­tos közvetítés, érde­kes sport­esemény volt. Együtt hall­gatták még a bérházak­ban is, aztán jött a te­levízió, széküket ci­pelő em­be­rek­kel tel­tek meg az utcák, a gan­gok, mert ele­in­te tévé is csak egy-egy volt, oda igye­kez­tek ülőhelyükkel, aztán min­den­ki számára elérhetővé váltak ezek a készülékek, s ma már nem is is­me­rik egymást az utca, a bérház lakói. Gyer­mek­ko­rom­ban Nyu­gat-Ma­gyar­országon is látni le­he­tett a mezőgaz­dasági gépe­ket, aztán ahogy ke­let felé mentünk egy­re ke­ve­seb­bet, hogy aztán ott, Erdély­ben, egyet­len trak­tort, fel­dol­gozógépet se lássak. Vil­lany is csak a na­gyobb te­lepülése­ken volt. A gépvándorlás pon­to­san fordított volt, mint a középko­ri népvándorlás, az ke­letről tar­tott nyu­gat felé, s tet­te tönkre a ki­ala­kult társa­dal­mi ren­det, emez pe­dig fordított útjával te­szi majd ugyan­azt.
Ezt talán később, egye­te­mis­ta ko­rod­ban mond­ta, de olyan sok­szor el­ismétel­te részle­te­i­ben korábban is ne­ked, hogy hin­ned kel­let, azért sze­ret­te gyer­mekként azt a szász fa­lut és dédapád szülőfa­luját is, mert rom­lat­la­nabb­nak, tisztább­nak látta őket, mint azt a Nyu­gat­hoz köze­leb­bi világot, amely­be be­leszüle­tett.
Azok­ra az évek­re, mint élete legbékésebb kor­szakára emléke­zett. Pe­dig ak­kor va­la­hol messze már a folyt a máso­dik világháború, de őket, a Kárpátok ke­le­ti vo­nu­la­tai alatt azok­ban a kez­de­ti évek­ben el­kerülte a világméretű fel­for­dulás, ami­nek éppen csak a sze­le érte el az álta­la a béke szi­ge­teként fölma­gasz­talt erdélyi szász fa­lut. Érkez­tek ugyan haza néha front­har­cos sza­badságos ka­tonák a fa­lu­ba, oly­kor egy-egy se­besült is, de történe­te­ikből hiány­zott az igazág. Hősi­ességükről, ret­tent­he­tet­lenségükről meséltek a családnak, a szom­szédja­ik­nak, a kocs­ma közönségének.
Nagyapád sem beszélt az átszen­ve­dett bor­zal­makról, úgy tett, mint­ha nem élte vol­na át le­ven­teként a fej­vesz­tett me­neküléssel fölérő vissza­vo­nulást, a se­besülést. Mint­ha nem éhe­zett vol­na a szibériai fo­golytábor­ban, ahol éppen nem­zedéktársai, a ti­zenéves le­venték között volt a leg­na­gyobb a halálozási arány. De azért néha csöppent-csur­rant va­la­mi, igaz, hogy fe­ke­te­hu­mor­ral színez­ve, azokból a történe­tekből is.
El­lenségként ke­zelték ha­zatérésük után is őket, a volt ha­di­fog­lyo­kat, akik Sztálin elvtárs Szov­jetu­niója el­len har­col­tak, s még a gimnázi­um­nak a láto­gatásnélküli szakára is csak segédmunkás-papírja­i­nak fe­de­ze­te mel­lett jut­ha­tott be. La­ka­tos szak­vizsgát tett a MÁV va­gon­javító műhelyében, ahová dédapád révén került, s hu­szon­hat éves felnőtt em­berként, mint kitünte­tett élmunkást, fel­vették végre az egye­tem­re, s iro­da­lom-könyvtár sza­kon végzett és lett tanár, később dip­lomás könyvtárigaz­gató. Olyan memóriája volt, mint­ha fényképez­te vol­na a dol­go­kat, amit egy­szer ol­va­sott, vagy hal­lott, pon­to­san tud­ta idézni, csak a fogsága éveit mos­ta össze, mint aki­nek ab­ban a négy évben sem­mi köze sem lett vol­na az idő múlásához.
Ezekről az évekről sem szíve­sen beszélt. Annál inkább ka­masz­koráról, bár magáról a vasút építésről, az állomásról csak töredék mon­da­to­kat.
Előbb egy Nagy­sajó nevű falu lett vol­na a ki­jelölt mun­ka­hely dédapád számára, de aztán ka­to­nai meg­fon­tolások mi­att egy la­kat­lan terüle­ten kezdték építeni azt az állomást, amely­nek la­pos-te­tejű épüle­te­it gyepszőnyeg­gel borították, hogy látha­tat­la­nok le­gye­nek a repülők számára.
– Nem ci­vil állomás volt, de a háború kény­sze­re mi­att a végén már terményt is rakódtak az erre a célra épített, de túlságo­san me­re­dek­re si­került rámpáról. Még a kitérő vo­na­la­kat is, váltótól váltóig lu­gas­szerűen le­fedték, füvesítették akárcsak az épüle­te­ket, úgy, hogy sem­mi sem látszódott a bombázók számára az állomásból, amely­nek csak stratégiai sze­re­pe volt, ha­dicélok­ra szolgált, még pénztára sem volt, s a háború alatt tel­je­sen el­pusz­tult, annyi­ra, hogy értel­met­len lett vol­na újjáépíteni a sem­mi közepén, s azt mondják, mára már nyo­ma sem ma­radt, csak két sínpár emlékez­te­tett a völgy­ben a múltra, de azo­kon csak átro­bog­tak, nem áll­tak meg többé a vo­na­tok.
Nagyapád, a sor­so­dat, hogy újságíró lettél, személyes si­kerének tar­tot­ta, már csak azért is, mert ő biz­ta­tott írásra, s mi­vel az egye­tem elvégzése után rögtön egy országos na­pi­lap szer­kesztőségébe kerültél, iga­zolt­nak látta megérzést, azt, hogy te­hetséges­nek tar­tott kis­ko­rod óta.
Ami­kor meg­je­len­tek első írásaid, s a köny­ved, mi­at­tuk, a tény­feltárónak ne­ve­zett ri­port­ja­id mi­att, nagyapád szíved­re kötötte, hogy járj utána Frie­der Knopp háború utáni életének.
Hatéves voltál a rend­szerváltás évében, éppen első osztályba készültél 1990-ben, s felnőttként, a hu­szon­egye­dik század­ban számod­ra szin­te hi­he­tet­len­nek tűnt, hogy nagyapád nem­zedéke, nem utaz­ha­tott sza­ba­don. Ő, ami­kor pe­dig már meg­te­het­te vol­na, hogy akár he­ten­te is vissza­men­jen ka­masz­ko­ra színterére, Erdélybe, már nem akart szem­besülni az­zal a valósággal, ami ott várta vol­na. Csak azt az egy utat tet­te meg a határon túlra, s a ki­lenc­ve­nes évek­ben nem tért vissza soha álmai színhelyére, az el­pusztított állomásba, a szászok nélkül ma­radt fa­lu­ba.
És mesélt, csak mesélt.
A Székely Körvasút, mint a Tündérszép Ilo­na, ele­in­te pon­to­san olyan értel­mez­he­tet­len fo­ga­lom volt számod­ra, de mind­egy­re előfor­dult ez a személy­te­len varázs-szó nagyapád kiszíne­zett történe­te­i­ben. Elképzel­ted, hogy ott, szin­te egymás tyúkszemére hágva ro­han­nak körbe a füstokádó moz­do­nyok által csi­ko­rog­va ráncigált vo­na­tok, ha már körvasút. Miért is len­ne más egy „körvasút”? De hi­szen, ha az állomást értet­ted is, a szénkony­ha, a fűtőház is légi­e­sen átlényegült ben­ned. Va­la­miféle díszítőjelzőként éltek a tu­da­tod­ban, mint a zárlámpa, s elképzeltél egy konyhát, ahol sze­net sütnek-főznek, szénből készül a rántot­ta, az ünne­pi tor­ta, a tyúkhúsle­ves s a fűtőházat is olyan­nak láttad, ami­vel télen a le­vegőt le­het fűteni, eset­leg felhőt gyárta­nak ben­ne, s a zárlámpa természe­te­sen egy világító la­kat képében je­lent meg gyer­me­ki fantáziádban.
Szénkony­ha, fűtőház, pont, mint a meséiben előfor­duló többi, számod­ra ért­he­tet­len tölteléksza­vak, s a vasútvo­nal neve is úgy sze­re­pelt, idő és hely­határozóként buk­kan­va fel mon­da­ta­i­ban, mint­ha téged akart vol­na elbűvölni vele: Székely Körvasút. Éppen úgy hang­zott, mint az Ir­gum-Bur­gum, a Bak­arasz­nyi Em­ber­ke, az Óper­en­ciás Ten­ger, vagy az, hogy Hen­cidától Bonchidáig folyt a bor.
– A székelykörvasút idején – mond­ta.
Csak jóval nagyapád halála után, a ha­gyatékból előkerült is­kolásfüze­tek egyikébe he­venyészve ve­ze­tett, naplószerű be­jegyzések mi­att kezdtél ko­mo­lyan fog­lal­koz­ni a Frie­der történet­tel, s szántad rá ma­gad az első észak-erdélyi szászföldi utazásra.
Az utad előtt tud­tad meg, hogy, bár Észak-Erdély 1940-ben ma­gyar fenn­hatóság alá került, de a szászo­kat nem a ma­gyar honvédségbe so­rozták. Ők, a Hit­ler­rel kötött pak­tum értelmében több­nyi­re az SS-be, ki­sebb részük a Wer­macht­ba került a háború alatt.
Az, hogy mégis rászántad ma­gad arra az utazásra, an­nak a sors, a ha­gyaték ren­dezése közben a vélet­lenül ke­zed­be kerülő füzet volt az oka.

Részlet a Szo­morú hold. (Si­ra­lom a szászokért). című, fris­sen meg­je­lent regényből. Men­tor Köny­vek Kiadó, Ma­rosvásárhely, 2016.

Forrás: eirodalom.ro

1. gt:
   2016. november 13. 12:32

   Benne a múltunk, az egész nyomorúság