Egy ember hány személy? – ez itt a kérdés. Hamlet elalél,
nem tart sokáig, nem addig, hogy megszülessen a válasz.
Egyik lehetne, (ez okoskodás, miután királyfi
felébred), az ösztönök viadala, a félelem is
kalauzolhatja, a sok potyaleső beöltözik
vonatellenőrnek, jegykezelőnek, egymást követő
állomások előtt fütyölőnek, indulást jelzőnek,
zsebre keresőnek, és ezek érdekből kiszolgálják
az erőseket. Másik lehetne a hírnév óhaja,
sokan csak ráköpnek a cipőkre, ezüstös csillogást
fényeznek a bőrre, a szalonok, pódiumok, kristály-
csilláros irodák megkövetelik, hogy fényes legyen
a bőr a lábbelin, az arcon, ezért találják ki a
hírnevet faragó cseleket, rút cselekedeteket.
Másmelyik lehet az intim préri, a hálószoba meg
a gyermekszoba, oda bejáratos a féltve őrzött
jövő gondolata, amely képes magára venni a
gyöngéd emberszeretet házi ruháját. Ez az a hely,
ahol levetik az arcról a közszerepléshez illő
alkalmi sminket, amelyet megörökítenek a nyűg
paparazzik és szétfröcskölik a világmédiába.
Nem lehet fölsorolni az összes, emberben lakozó
személyt, hypostasist, mert nem ismerhetjük a teremtőt,
aki a maga képére teremtette a gyanakvó
embert, a szerető embert, a törekvő embert, az ideg
embert, a biztonságot kereső embert, a robbantó
embert, a háborúzó embert, a reménykedő embert,
az ébresztő embert, a boldogságot kereső embert.