November első vasárnapján utaztak le Zamárdiba.
Az évszakhoz képest szokatlanul meleg, verőfényes nap volt- a vonat ablaka mellett elsuhanó táj a késő ősz színes, érett káprázatában ragyogott. Néztek ki az ablakon, és Szoyka Jolán érezte, hogy remeg a gyomra. Nem igazán értette, miért, de nem szerette volna elodázni a megérkezést. Amikor aztán leszálltak, és a peronon meglátta nyolcadik hónapban lévő lányát és Jamrich Zoltánt, megértette az előzményeket.
Úgy álltak ott, mint két idegen, a nehezen mozgó Panni válláról fájdalmasan és mégis logikusan –és úgy tetszett, véglegesen – hiányzott a férfikéz. Ezt Szoyka Jolán már akkor is sejtette, amikor Panni szerelem nélkül férjhez ment, de mégis jobb lett volna nem látni most, ebben a pillanatban, amelyben végre teret engedhetett a benne lévő kikezdhetetlen szeretetnek, miközben még csak nyomát sem látta valami hasonlónak a házastársak között.
Igyekezett a helyzet jelentősége szerint megindultan és mosolyogva közeledni a két fiatal, magányos ember felé, és ahogy odaértek, Jamrich Zoltán ismeretlenül felhős és figyelmetlen arca fokozatosan talált vissza a régi kedvességbe és figyelmességbe.
Panni hosszan ölelte apja nyakát, de nem sírt, anyja pedig Zoltánnal az útról beszélgetett. Veje kicsit meghízott, s ez hátrányba hozta az arcát. Egyébként ugyanolyan jómodorú és jóindulatú volt, hangja vele született jóságát csak Pannihoz szólva tompította le valami ösztönszerű reménytelenség.
A zamárdi villa öt percnyi séta volt a vasútállomástól, Panni haladt elől az apjával, Szoyka Jolán pedig mégis csak láthatott lánya vállán egy minden szempontból elbűvölt/elfogult férfikezet.
Józsi egy későbbi vonattal érkezett, és Panni az anyjával sétált ki az állomásra eléje.
Albert Józsefet alaposan elfárasztotta az út, a verandán kávét ivott vejével, és jogászbeszélgetésbe merültek. A vonat késett. A korai kelés, a kétszeri séta, az idegi feszültség sok volt a terhes asszonynak – Panni kimerülten leült a peronon a padra. Anyja végigsimított a pocakján.
– Mozgolódik?
– Elég sokat. Bár most éppen nem… – mondta Panni, de nem nézett az anyjára, s még kevésbé saját domborodó hasára. Hallgatni szeretett volna.
A hangosbemondó megszólalt, a távolban felvillant a mozdony füstös feje. Felálltak.
– Aludni tudsz? – kérdezte Szoyka Jolán?
– Persze – jött a válasz, és lánya a közelgő vonatot nézte. Hirtelen az anyjának úgy tűnt, jó lenne elhúznia a sínek közeléből, de Panni már magától hátralépett.
Fiatal férfi ugrott le a vonatról, s Szoyka Jolán egy pillanatra elgyönyörködött a fiában, mielőtt az a karjába futott volna a rá jellemző hevességgel. Hosszú haját hátrasimította még teljesen ránctalan, magas homlokából. Kockás, kicsit fakó, de frissen vasalt ingét begyűrte vékony derekába, drapp ballonkabátja szinte a földig ért. Láthatólag jól megtömött aktatáskát lóbált a kezében, a kabát nagy zsebéből szegfűfejek kandikáltak ki. Ahogy meglátta anyját, elmosolyodva húzta elő a kis szegfűcsokrot a zsebéből, de mire az asszonyhoz ért, szemei megteltek könnyel. Szoyka Jolán látta, hogy mióta nem látta, a fiatal fiúból férfi lett, és először zúgott fel benne Hortobágy miatt a már rég értelmetlennek ítélt és elnyomott harag. Magához szorította nála jó másfél fejjel magasabb fiát, majd hagyta, hadd ölelje át egymást a két testvér.
Panni addig szenvtelen arca megszínesedett a szeretettől, elégedetten nézte magas, jóképű öccsét.
– Anya, lefogytál – állapította meg Józsi. Majd, kissé kaján villanással, nővére felé fordulva: – De te nem…
Felnevettek. Panni megkérdezte:
– Mi van abban a táskában? Jól megpakoltad.
– Szovjet irodalom jegyeztek. Referátumot kell írnom Majakovszkijról.
– Csak nem akarsz itt is tanulni?
– Nem itt, de a vonaton….
Egyébként más is volt a táskában: jelentéktelen, ám egy pénztelen egyetemista fiútól megható apró ajándékok; fésű az anyjának, kis csörgő Panniék gyerekének, egy doboz illatos cigaretta Zoltánnak, és egy töltőtoll apjának.
Szoyka Jolán felmelegítette a Kutason előre megfőzött töltött káposztát és megsütötte a férfiak kedvencét, az aranygaluskát. Sodóval ették – bent a házban -, a novemberi napnak nem volt ereje már kora délután a kinti üldögéléshez. Józsival az anyja megbeszélte, hogy felmennek hozzá Pestre látogatóba. Nusikával is találkozni kellene már.
Albert József megjegyezte, lehet, hogy ő majd máskor megy. Hadd beszélgesse ki magát a felesége a húgával. Aztán Józsi az egyetemről mesélt , és Panninak is eszébe jutott egy történet arról, hogyan szigorlatozott le egyik csoporttársa valami legendásan rettegett tanárnál. Albert József aludt egy órát az egyik szobában, ahol a spalettákkal Panni előzőleg besötétitett. Mielőtt kiment volna, apja, aki már az ágyon feküdt, megfogta a kezét, és nézte lánya terhességtől kicsit megnyúlt, szívének oly kedves arcát a még nyitott szobaajtóból beszüremkedő fényben.
Zoltán figyelmes, odaadó házigazda volt: kávét főzött, mosogatott, kínált. Indulás előtt megegyeztek abban, hogy ha Panni megszül, Szoyka Jolán pár hétre lejön segíteni.
Délután 5 körül mentek ki az állomásra – a szülők a kutasi, Józsi a pesti vonathoz. A pesti jött előbb, és Józsi a vonatablakból hosszasan integetett. Rakoncátlan haja mindegyre a homlokába hullott.
Nemsokára befutott Albert Józsefék vonata is. Az ablakból kihajolva Szoyka Jolán ellátta még néhány aggodalmas és praktikus tanáccsal láthatólag elfáradt, elkedvetlenedett lányát, és kitartóan integetett, míg a házaspár két kis ponttá nem vált a távolban.
Csak akkor érezte, mennyire kimerült, amikor végre ő is elhelyezkedett.
Nem beszélgettek az úton. És egyetlen szó sem esett egész nap a Hortobágyról; jól van így, gondolták. Igaz, van, ami nincs jól, de azzal meg nincs mit kezdeni.
Novemberben Szoyka Jolán felutazott meglátogatni a fiát, és találkozni oly régen nem látott húgával. Nehezen egyeztetett időpontot Nusival, aki próbálta úgy intézni a dolgot, hogy Géza ne legyen otthon. Nyugodtan akart beszélni a testvérével. Kilátásban volt egy történelem tantárgyverseny az iskolában, ami egy szombaton nemcsak Gézának, hanem Évikének is egész napos programot jelentett. Nusi igyekezett rendbe kapni a lakást, és rakott krumplit főzött, amihez elfelejtett kolbászt venni, Józsi nagy bánatára, aki Pesten ritkán evett igazán a kedvére valót. Azzal vigasztalta magát, hogy anyja biztosan hoz magával némi süteményt.
Szoyka Jolán, ismervén a húgát, nemcsak süteményt hozott, hanem hideg sültet is, továbbá kisebb ajándékokat Évike gyerekeinek. Rögtön feltűnt neki, hogy Nusi a nagy lakás tágas nappalija helyett a konyha-ebédlő, a Józsinak átalakított kamra és a valamikori kis cselédszoba izolált háromszögére korlátozta mozgásterüket, és ebből kikövetkeztette, hogy húga saját lakásának elhanyagolható, sötétebb hányadában már-már száműzetésben él.
Boldogan szorította magához testvérét, aki nem sokat változott, beleértve üdvözült mosolyát, amely éppoly hiteltelen volt Jolinak, mint máskor, de mivel Nusika öltötte magára, az ő nehéz sorsú, szeles Nusija, hát szerette ezt is. Berakta a sülteket a hűtőbe, és látta, hogy ételes edények sorakoznak a polcokon, az alsó régióban pedig Nusika elmaradhatatlan kefírjei meg néhány, már romlásnak indult parizerszelet.
Nusi tehát továbbra sem főz…
Húga szobájában először a két ágyra nézett, és megkérdezte, melyikben feküdt az anyjuk. Nusi megmutatta:
– De hát még egy hónapig sem tartott…
Joli nézte a szűk szoba ablakán keresztül, hogyan áztatja a hideg novemberi eső a háztetőket, és arra gondolt: „Talán így van jól!” De ki nem mondta. Ezt Nusi mondta ki helyette, ha nem is teljesen így…
– Ha arra gondolok, mi várt volna rá esetleg, ha huzamosabb ideig itt van, néha szinte nem is bánom.
És elmondta az ő sötét titkát Évike férjéről, aki őt már nem, de Évit még mindig veri, hiába tagadja a lánya, és használ erős, ám rossz minőségű sminket.
Szoyka Jolánnak összeszorult a szíve és az ökle. Egyik a szánalomtól, másik a haragtól, de azért türelemre intette a húgát, és megígérte, hogy a férjével majd megbeszéli, mit is lehetne tenni jogilag az ügyben.
Nyilván ki kellene rakni, ingatta a fejét Nusika szomorú mosollyal. De hát hogyan is tehetné ennek ki az unokáit? Akik már nagyok és van szemük… Riadtak, félnek az apjuktól… Évi viszont szereti ezt a vadbarmot. Úgyhogy…
Nusika sóhajtott és nekiállt kávét főzni.
Szoyka Jolán csak látogatása végén merte megkérdezni, hol vannak a képek és azok az értéktárgyak, amiket a húga elhozott Csurgóról. Nusi hirtelen vörössé váló arcáról leolvashatta, hogy a többség ilyen-olyan úton elvándorolt azóta, a képek viszont ott voltak a kamra nagy diófaszekrénye mögött…
A legkézenfekvőbb megoldás a helyzetre az lett volna, ami régen már gyakorlattá vált közöttük: elhívni őt a maguk nyugodalmasabb, szeretetteli otthonába, csakhogy az egyelőre nem létezett. Szoyka Jolánban valami homályos bánat sajdult meg erre a gondolatra, de most inkább Nusiban gyönyörködött, aki hiányosan terített meg, elsózta a rakott krumplit és szokás szerint ezen nagyon meglepődött.
A temetőbe már csak Józsival villamosozott ki, a húga templomba ment. A szinte egymásba érő sírok között – úgy érezte – nincs jó helyen az ő mindig csendet kedvelő, vidéki lelkű anyja… Szitálni kezdett a köd, ahogy az állomásra tartva a villamost várták, és látta, hogy a fia szeretne valamit mondani.
– Valami baj van?- kérdezte.
– Nem, csak lesz ott valaki… majd a Déliben, ha odaérünk.
– Értem… És ki az?
– Az az Ida, akiről…
– Szép neve van – jegyezte meg Szoyka Jolán.
– Nemcsak a neve szép – mondta Józsi halkan, és az anya érezte fia hangjában a visszafojtott vágyat, hogy beszéljen neki erről a lányról. Nehéz szívvel állt ott, és képtelen volt megkérdezni, mit is kell tudnia erről a bizonyos Idáról, csak annyit bírt kinyögni:
– Képzelem.
De valójában egyedül szeretett volna lenni a fiával a búcsú pillanataiban. Lehangolta, hogy egy ismeretlen lány arra vár a Déliben, hogy belegázoljon ebbe a pillanatba.
A váróteremben ülő lány belépésükkor könyvet olvasott. Vékony, finom mosollyal nézett szerelme édesanyjára, és halvány zavarral a hangjában mutatkozott be. Szoyka Jolán a padra ejtett könyvre sandított – Renner Ida töltőtollal húzogatott benne alá sorokat. Diáklányos volt az egész külseje. A váróterem melegében kigombolta a kabátját, nyakán meglazította a sálat, csak a svájci sapkát nem vette le hullámos, gesztenyebarna hajáról. Egy ismerősénél járt Budán, magyarázta, és Szoyka Jolán kis, fájdalmas ütéssel a szívében arra gondolt a megható külsejű, majdnem gyereklányt nézve, hogy úgy látszik, nagyon megkeményedhetett a szíve ott a Hortobágyon. Lenyelve az ettől rátörő szomorúság könnyeit, kezét nyújtotta. A lány kicsit elpirulva mutatta tintafoltos ujjait:
– Úgy sajnálom, ereszt a tollam…
– Nem baj – vágta rá mosolyogva Szoyka Jolán, megragadta a vékony, tintapacás kezet, és melegen megszorította. Majd elment jegyet váltani, és útközben zsebkendőjével csak a könnyeit törölte le, a tintafoltot a kezéről nem. Visszaúton belesett a váróterem ablakán, és látta, hogy Józsi és Ida a könyv fölé hajolva beszélgetnek. A lány magyarázott valamit komolyan, fia pedig igyekvőn, rajongva nézte…
Szoyka Jolán alig kapott levegőt Gyorsan megfordult, visszament az állomás bejáratához, és vett három adag sült gesztenyét, hogy legyen mivel megköszönnie és elrejtenie azt a furcsa megrendültséget, ami váratlanul átjárta.
Józsi sziszegve hántotta le a forró héjat, és tette a lány tenyerébe a gesztenyéket, aki kicsit labdázott a sárgás, illatos,még mindig túl meleg golyókkal, mielőtt a szájába vette volna. Az egyik ráncos gesztenyécske leesett a pad mellé, a fiatalok egyszerre hajoltak le érte, összekoccant a fejük. Felnevettek, és Szoyka Jolánnak nagyokat kellett nyelnie, hogy féken tartsa a torkát feszítő boldogságot. Doboló szívvel ült, alig hallotta, amit a fia mondott neki. Szeretett volna már egyedül lenni az újra megtalált élettel.
Amikor végre elindult vele a vonat, a kabátja mögé bújva, alvást mímelve végre csendben elsírhatta azt a sok könnyet, amit az elmúlt napokon magába fojtott. Arra gondolt, vajon mikor lesz újra otthonuk.
Erre 1959-ig kellett várni, amikor a férjét rehabilitálták és kinevezték a lengyeltóti bíróság elnökévé.
Lengyeltóti lett életük utolsó állomása, s számomra örökre sötétzöld növények erős és hűvös illatában áll. Azóta már elmozdult abból a termékeny, ráérős pulzálásból, ami valamikor annyira a sajátja volt- s ha nagyritkán- általában egyszer egy évben, halottak napján, még átlépem a határait, a Balatonboglártól Lengyeltótiig tartó út változatlanul gyomrot kavaró hullámvasútja után egy idegen kisváros provinciális forgalmába érek be.
Nagyszüleim háza helyén évek óta egy beépítetlen telek tátong. Ezt meg kéne már bocsátanom az időnek. Egyelőre nem megy… Érthetetlen ballépésként porzik szemembe az üresség ott, ahol valaha a tágas, sötét ház állt, melynek falai tele voltak salétromfoltokkal és a gyerekkor kikezdhetetlen bűbájával. Nagy, buja kert vette körül, bár ma azt gondolom, nem is annyira buja, hanem inkább egyszerűen csak gondozatlan volt: elszabadultak benne a színek, a virágzások és illatok, mert nagyszüleim már fáradtak voltak ahhoz, hogy a kertészkedésbe beletanuljanak, a nagyanyám által felfogadott emberek pedig órabérben csak ímmel-ámmal vágtak látható ösvényeket az indák, kacsok rengetegében, hogy még időben odaérjenek a konyhába az ebédhez és „Joli néni” legendás meggyborához.
A valamikori tekintetes asszonyból, a járásbíró elegáns feleségéből a falu „Joli nénije” lett, és ő ezt cseppet sem bánta. Miután sikeresen és az életről vallott felfogását fikarcnyit sem érintően végigülte a tudományos szocializmus szemináriumokat, majd rezzenéstelen arccal eldarálta a vizsgákon azokat a tételeket, amikhez semmilyen módon nem volt köze, alkalmasnak találtatott arra, hogy a lengyeltóti általános iskolában kémiát tanítson és énekkart szervezzen. Ezenkívül a falu lakosai hamarosan felfedezték, hogy Joli néni folyékonyan beszéli a németet. Amikor már vagy az ötödik szülő környékezte meg, Szoyka Jolán megnézte, hányan férnek el a tonettasztala mellett. Ettől kezdve hetente kétszer kisebb csoportokban változó életkorú gyerekek érkeztek a házba, és pakolták ki a füzetet, tolltartót az asztalra. Az asztalfőn Joli néni vigyázta, kormányozta a német kultúra és nyelv felé törekvő, billegő kis hajóikat, s változóan dagadó vitorlájukat lelkes és következetes tanításának egyenletesen fújó szelébe fogta be. Karácsony előtt elénekelték az „O, Tannenbaum”-ot, s a kamaszfiúk boldog vigyorral kieresztett hangjának elszabadulni kész zűrzavarát mindig visszarántotta a szétesés széléről a tanár néni szenvedélyig szaladó, szép, erős szopránja. Félévente vizsgázni kellett, ilyenkor fehér ingben jelentek meg a gyerekek, és nagyanyám nem mulasztotta el megjegyezni, ha valamelyik fiú nem kötött nyakkendőt, vagy valamelyik kislány szoknyáján lecsúszott a cipzár. Vizsga után süteménnyel és málnaszörppel kínálta a megszeppent nebulókat, akik szép lassan magukhoz tértek a vizsgadrukkból, és büszkén nézegették a vizsga emlékére kapott kis könyvjelzőket, amelyeken a gyöngybetűkkel odakanyarított német közmondásokat többnyire nem értették.
Nagyanyám pedig nagy élvezettel lefordította nekik azokat, azt is hozzáfűzve, mért is épp ezt a bölcsességet választotta az illető delikvensnek.
Ha ilyenkor éppen Lengyeltótiban voltam, alig vártam, hogy a gyerekek elmenjenek, és én is ehessek a maradék sütiből. Általában csalódnom kellett: mindent felfaltak a nagy megkönnyebbülésben.

(Folytatjuk)

(Részlet egy készülő családregényből)