Régebbi kiadványokat lapozok: Felsőbánya (1993), Felsőbányai kalauz (1998), Felsőbányai arcképcsarnok (2002), Tiszteljétek az ősöket! (2004), 150 éves a felsőbányai Nagyboldogasszony templom, valamint a Kálvária-kápolna (2008).
Mindenik kiadvány közös vonása, hogy a közel 700 éve szabad királyi bányavároshoz – Felsőbányához – kötődik, közös vonása továbbá, hogy a címlapon egyedi vagy társszerzőként ugyanazon név olvasható: Hitter Ferenc. A változatos műfajban született írások – helytörténeti monográfia, rövidebb-hosszabb cikkek, tanulmányok, lexikonjellegű ismeretközlések halmaza… – nem csupán témáikban/tárgyukban bírnak közös nevezővel, a szülőváros bemutatását célzó nemes szándékkal, hanem érzelmi töltetük is azonos: soraikat az iránta érzett szeretet és ragaszkodás érzése hatja át. Nem csupán a szereteté, hanem a vele való azonosulásé is.
E kiadványok ismeretében, a bennük kódolt akarat, szándék megfejtése akaratlanul is költői szavakat juttat eszünkbe: „Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak, hogy látva lássanak”. Ady sorai mellé odaképzeljük egy másik költőét, a Radnótiét: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám…”

A felsőbányai születésű Hitter Ferenc helytörténész szándékaiban is ez a törekvés testesül meg: fölmutatni a város értékeit, megmutatni, hogy mások is megismerjék, mások is megszeressék az ő szülővárosát. Másnak bizonyára csak egy kis pontocska a térképen, de az ott születetteknek, az értékeit magukénak vallóknak szülőhazája, szülővárosa, otthona a Bányahegy tövében, csodálatos természeti környezetben megbúvó bányászházakat rejtő Civitas de Medio Monte. Bár – mint mondják – az emlékhelyek kövei beszélni tudnak, a mélyről felhozott bányavirágok szépsége szinte leírhatatlan, a hírverés, az ismeretközlés nélkül csak egy szűk kör ismerheti, becsülheti azt értékéhez illő és megfelelő módon.
Erre a hírverésre szegődött el Hitter Ferenc immár évtizedek óta. Tette, teszi ezt nemcsak a könyvekbe foglalt, lapokban közölt vagy művészi filmekbe, klippekbe rögzített módon, hanem szélesebb körben is, például a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság tagjaként, a város hivatástudattal megáldott krónikásaként, egyre kiforrottabb, egyre hatékonyabb formában.
Szép és beszédes példája ennek az újabb könyv(*), amely román, magyar és angol nyelvű tájékoztató és ismertető szöveggel, bőven illusztrált, művészi tipográfiai kivitelben került a helybeli és a város iránt érdeklődő olvasók kezébe. Amiként az országok, a városok is azon igyekeznek, hogy a maguk arculatát a legjobb fényben tüntessék fel, érdeklődést keltve a turisták, a másutt élők körében, mintegy hívogatva őket, úgy ez a kiadvány is megszólít bennünket: jöjjetek, ismerjétek meg értékeinket, a mi világunkat, sajátos kultúránkat, hagyományainkat! S hogy az üzenet minél szélesebb körben terjedjen, a többnyelvű kommunikáció lehetőségeivel is élniük kell. Külön pozitívuma – manapság, amikor több városban még a kétnyelvű utcatáblák kihelyezése is hatósági retorziót von maga után –, hogy a román többségű város polgármesteri hivatala fölvállalja az ott, sajnos, már kisebbségben élő magyarság anyanyelvén történő közlést is. Vasile Dorin Paşca polgármester ajánló sorai az album fő érdemét az értékeik újrafelfedezésében jelöli meg. A szerző – Hitter Ferenc – szándéka szerint az album „a múltat hozza a jelenbe”. A napjaink kínálta formai változatosság – megannyi csermely, mely egy folyóba torkollik – igencsak színes: a jól dokumentált szövegek, múzeumokban féltve őrzött írott és képi dokumentációk, régmúlt korokat elénk idéző metszetek, természethű és művészi fotók, képzőművészeti alkotások reprodukciói mind-mind a jobb megismerést szolgálják.

A város középkori pecsétje és címere a históriai távlatokra utal, a XIV. századba visznek vissza. A képek távolról sem csak az illusztráció szándékával válnak a kötet lényegi alkotóelemivé. Mondhatni: önálló életre kelnek, domináns szerepet töltenek be. Különlegesen szép, vonzó földrajzi környezetben fekvő várost bemutató albumról lévén szó, nem is lehetne másképp! Többek annál: időutazásra hívnak, arra a gondolatra, hogy múlt és jelen egyaránt életünk része, a helyhez való ragaszkodásunk, az iránta érzett szeretetünk kifejezői, hordozói, hirdetői. Örvend a lélek, amikor a város panorámájában gyönyörködik, amikor hajdani képíró művészek metszetein fölfedezi, meglátja az ismerős térbeli, máig változatlan domborzati jeleket, erdőségeket, a természet örök adományait. De elszorul szíve, amikor napjaink pusztító rombolásaira, az életet adó, életlehetőséget és életreményt nyújtó bányászat és ércfeldolgozás lassan csak romokban fellelhető objektumait látja, örök mementóként, emlékeztetőként az ősi mesterségre, a bányászatra, és a romlásra, a pusztulásra, a mostoha sorsra, amelyre napjainkban kárhoztattak. A múltbeli, muzeális értékű képek a városról, az ott élőkről, az ősi fazekasság újraéledéséről gazdag múltra, a jellegzetes viseletre, értékes hagyományokra, szokásokra, kultúránk becses kincseire hívják fel a figyelmet. Az idősebb nemzedék, a régi városképek láttán, nosztalgiával gondol vissza a régmúlt évtizedek kisvárosára, melyben oly otthonosan mozgott, ismerve és köszöntve mindenkit; az ifjabb nemzedékek szemlélet- és gondolatvilágában a múlthoz hozzátársult a városbővítés révén született tömbház-negyed s az a törekvés, amely az egyhangúságot magában hordozó városképet művészi értéket hordozó szoborparkkal teszi elfogadhatóbbá, otthonosabbá. Minden kép egy-egy ablak arra a világra, mely a múltbeli és mai városképet jelenti. Az idősíkok folytonos interferenciája a helybelieket az el- és befogadásban segíti; azoknak pedig, akik e képek, szövegek révén közelítenek hozzá, a megismerésben, az érdeklődés felkeltésében nyújt kiváló lehetőséget.
A kötet legvonzóbb fejezetei közé tartoznak a festészeti hagyományokat illusztráló lapok, oldalak. Felsőbánya művészi alkotásokon történő megörökítése immár több mint száz éves múltra tekint vissza. A festőművészek alkotásai a város lényegi elemeit idézik szemünk elé, azt a csodálatos életteret és természeti környezetet, amely a várost jelentette a múltban és jelenti ma is. Ők ismerik a leginkább ama szépségnek, varázslatos világnak a titkát, amit a felsőbányai táj jelent az emberiségnek, amiért ott élni, oda ellátogatni érdemes. Erre épült az immár iparággá izmosodott turizmus, mely kiaknázza, felkínálja a lehetőséget a testi és lelki megújulásra – a helybelieknek és az oda látogatóknak egyaránt.
Nem zárhatjuk méltató sorainkat anélkül, hogy ismételten ne szóljunk elismeréssel az album gondolatát kiötlő, azt létrehozó, az anyagot szívós munkával egybehordó és rendszerbe szervező alkotóról, Hitter Ferencről. Hiszen ezen a szinten valóságos alkotásról kell beszélnünk. És szólnunk kell a fotók készítőiről – Kerekes Erzsébetről, Deák Lászlóról, Hitter Ferencről, Lendeczki Dezsőről, a fedőlap szerkesztőjéről, Pécsi Tündéről, továbbá a régi dokumentumokat rendelkezésre bocsátó Megyei Történelmi és Régészeti Múzeum segítőkész és önzetlen közreműködéséről, a kiváló munkát végző Eurotip nyomdáról.
Nagy és értékes nyeresége az album a városnak, mindazoknak, akik általa egy sajátos és gazdag múlttal rendelkező helység életével ismerkedhetnek meg. Általa megvalósulva látjuk a költői álom parafrázisaként született szándékot, amelyben a város látva láttatja önmagát. Aki belelapoz, kiérzi belőle a szeretetet, amely a virtuális térképbeli tájat valóban a szülőhaza, az otthon fényében tünteti fel.

És, amiről azt gondolhattuk, hogy kiteljesítette önmagát, cáfolatként kezünkben az újabb kiadvány, Hitter Ferenc új könyve: Könnyező aranyhegyek(**). A turisztikai „csalogató kötet” sikere ösztönözte arra, hogy – bányászhasonlattal élve – mélyebbre ásson, újabb szintekre, ahonnan bőségesebb kincseket hozhat felszínre. Alcíme nem csupán műfaji megjelölés: önmagában is jelzi, előre vetíti, hogy az elénk táruló látvány mögé kíván tekinteni, bennünket, olvasóit is elvezetni az időn túli világba, értelmezni a mögöttünk maradt évszázadok hozadékát. A cím metafora: a földmélyi tárnák kőzeteiből szivárgó vízre mondták a bányászok: könnyezik a telér, jelezve, hogy mögötte/benne érték rejlik, színes/nemes fém, mely minden fáradozást, küzdelmet, áldozatot bőven kárpótol.
A szerző e könyve nem csupán tekintélyt ébresztő terjedelmében múlja fölül az eddigieket. Valamiféle összegzésnek is tekinthetjük: évtizedek gyűjtő és kutató munkája, közéleti szereplése és krónikás múltja halmazának, miközben a mind jobban kitáguló horizont szakmai elmélyültséggel telítődik. Ha az eddigi kötetek egy pályaív közbenső állomásai, a mostani a csúcs, ahonnan a teleobjektív – filmes hasonlattal – hol általános rálátást, hol közelítő részletezést kínál számunkra. Nincs ebben semmiféle mesterkélt túlzás, hisz Hitter Ferenc egyforma otthonossággal forog a betűk és a képi ábrázolás világában. A Gutin, a Rozsály, a Fekete-hegy hármas ölelésében fekvő város csodás természeti környezete mögött évszázadok küzdelme rejlik, mely minél közelebb kerül hozzánk, annál többet mutat meg magából. A két véglet: egyik felén a Petőfi által megismert kemény bánya világa: „Ezer ölre vagyok idelenn a / Föld ölében, / Hol az ősi örök éj tanyázik / Vadsötéten. / A kis lámpa reszkető sugára / Félve néz a zordon éj arcára, / Mint a sasra a galamb. // Ezer ölre a virágoktól s a / Napvilágtól, / Ezer ölre tán már a pokol sincs / Innen távol; / Vagy már benn is vagyok a pokolban? / Benne, mert a sátán háza ott van, / Ahol az arany terem.” (Bányában) A „bányaszellem” világa ez, a költő naplójában megörökített „sárga vakondokok” világa kik verejtékes munkával, a rájuk leselkedő veszélyekkel dacolva hozzák felszínre a föld mélyéből a kincset. A másik véglet, amit ez a világ az őt kívülről szemlélőnek kínál: a táj varázslatos világának festői megjelenítése a magyar képzőművészet jeleseinek – Boldizsár István, Popp Aurél, Mikola András, Nagy Oszkár, Pirk János, Litteczky Endre…, a Felsőbányán élt Nagy Hajós Ilona és Nyisztor Amália alkotásai, valamint napjainkban a Munkácsy-díjas Véső Ágoston vezette Nagybányai Tájfestő Telep és egy újabb alkotócsoportosulás révén nyertek/adtak megérdemelt hírnevet e városnak.
Hitter Ferenc kötete, természetszerűleg, a város időbeli megjelenítésével közelít tárgyához. A bőséges bibliográfiai, tudományos művekre épülő bemutatásban is felismerhetjük a kettősséget: az évszázados küzdelmeket, felíveléseket és alázuhanásokat, a szerves fejlődést és a mesterként felduzzasztást, a boldog békeidőket épp úgy, mint azt megszakító tragédiákat és újrakezdéseket, napjainkig, „amikor a változásokkal járó új korszellem nem tud azonosulni – vagy nem is akar a korábbi értékek rendszerével”. A bányászokban mindvégig ott élt „az ember évezredes vágya, az ismeretlen meghódítása, és ott élt a szükségszerűség parancsa: felszínre hozni az értékes ásványi anyagokat”. Számukra az évszázadok során kitermelt sok arany és ezüst nem jólétet hordozott, abból mások részesedtek – jobbára a kincstár –, ők nem építhettek maguknak palotát? A kicsiny ablakú bányászházakban felnőtt gyermekek sorsa igencsak behatárolt, keskeny ösvény volt, nemzedékek hosszú során. Kapaszkodójuk a hit s a remény, az életet jelentő, a folytonosságot biztosító kemény és áldozatos munka, amint azt a Bányászhimnusz megörökítette. „Nincsen madár, lomb se fakad, ott a nehéz sziklák alatt (…) Örök homály, vad éjszaka, mégis közel az ég oda.” Azt hihetnők, hogy – átvitt értelemmel – ennél nincs mélyebb bugyra a földnek. És mégis lett: az ötvenes években a politikai elítélteknek itt létrehozott kényszermunka-telepe. Megrázóak a kötetben idézett visszaemlékezések, a magas drótkerítések mögé szorított világ, a sok száz megnyomorított életsors, melynél zordabbat nem láthatott a város és a bányatelep fölé magasló Bányahegy.
Hit és remény.
Kulcsszavak ezek. Aligha van még oly szakma, amely szorosabban kötődne a transzcendens világhoz. Miként szól erről a templomi énekké átírt bányászhimnusz szövege? „Sötét tárna az életünk, / Te vezess benne Istenünk…” A hit és a remény szimbóluma a templom, melyek lelki otthonai voltak a bányászvilágnak, beépítették abba annak szimbólumrendszerét: Szentsírt őrző „fegyvereseket”, a mélységet elénk idéző fáklyásokat, a szakmát jelképező kettős kalapácsot, a bányászzászlót. S ahol templom volt, ott iskola teremtődött. Az analfabetizmus ismeretlen fogalom volt. Az egyházi iskolák évszázadokon át a léleképítés fórumai voltak.
Az évszázadok sorscsapásai eltörpülnek amellett, amit a XX. század hozott magával. Az impériumváltással megindult átrétegződés, az évszázados szerves fejlődést megbontó demográfiai folyamatok, az asszimiláció okozta nyelvvesztés szomorú tendenciája, melyet betetőzött a legnagyobb csapás: az életet jelentő, a kenyérkereseti, megélhetési forrást jelentő bányák bezárása, s mindaz, ami ezzel járt: a magyarság lélekszámának csökkenése, számbeli arányának vészes alázuhanása. Megrázó szimbólumai ennek az elhagyott, szabad rablásra, kifosztásra ítéltetett elhagyott bányatelepek, az ércfeldolgozó épületei, gépparkja. A külszíni fejtéssel megroncsolt Bányahegy természeti rehabilitációja sem fáj senkinek. Ugyanezt példázza az elemi iskolai oktatás végett épített Zárdaépület mai sanyarú sorsa is. Falai közt egykor magyar gyerekek százai töltötték meg a tantermeket, mára egy–egy évjáratra alig jön össze a minimális, engedélyre jogosult osztálylétszám. Az egyház sem tud mit kezdeni a visszajuttatott impozáns, romlásnak indult épülettel. Szomorú sorsa azonos a reményvesztett városéval, rátelepedett a köd, a jövőtlenség réme bénítja cselekvő akaratát.
Műemlékeink a múltról beszélnek. A múltról, amely maradandó értékeket teremtett: templomokat, szakrális otthonokat a hit megéléshez, megtartáshoz. Elhanyagoltságuk ellenére szimbólumai annak az örökségnek, amit eleink ránk hagytak. A városháza, a bányahivatal, a módos polgári épületek mellett itt–ott még láthatók a hagyományos építésű bányászházak, melyekben oly sok gyerek nőtt fel, biztosítva folytonosságot, az életvágyat, amelyet a nehéz sors sem tört meg. Még láthatók a Bányahegy magasába feltörekvő kis közöcskék, amelyek oly jellegzetes vonásai voltak, maradtak a városnak. Még látható a mesterségesen létrehozott Bódi–tó, a természeti tüneményként elénk táruló Kék-tó. És él még a varázs, amely, amint fentebb jeleztük a városba visszacsalogatta a képzőművészeket, kinek körében Felsőbánya újra divatos lett, hitet, reményt ébreszt.
A kötet igen értékes része a felsőbányai arcképcsarnok, amely bővizű lexikonként idézi elénk, alfabetikus sorrendben, azon személyiségeket – közéleti vagy tudományos téren, orvosként, szellemi munkásként vagy képzőművészeti alkotóként, publicistaként vagy a turizmus szolgálatában –, akik oly sokat tettek a város hírnevének megalapozásáért, társadalmi vagy kulturális és hitéleti gazdagításáért. Példa emberek, példaéletek. Hitter Ferenc példája is azt illusztrálja: a cselekvő ember megtalálja a módját, hogy építkezzen, hitet, reményt sugározzon, másokat is erre sarkalljon, értékeinket őrizze az utókor számára.
A gazdagon illusztrált kötet olvasójában joggal vetődik fel a kérdés: milyen jövő várhat a városra? Vajon elegendő távlat a csodás természeti környezet által kínált lehetőség: a turizmus? Egy–egy, a lehetőségekkel jól sáfárkodó vállalkozó számára mindenképp. De egy közösség, a város számára mi marad? Az továbbra is talány marad.
Az 1989–es politikai/társadalmi fordulat sok tekintetben kinyitotta a fejlődés kapuját az ország előtt. Felsőbánya számára a hanyatlást hozta. Hinni szeretnénk: életnedvei nem apadtak el. Az esztelenül letarolt erdő is újraéled. A valamikor meddőhányókon (haldokon) is gyökeret eresztett fák zöldellnek. Az élet élni fog, mert élni akar!

(*)Medio Monte / Baia Sprie / Felsőbánya / Mittelstadt. Editura Europtip Baia Mare, 2014
(**)Hitter Ferenc: Könnyező aranytelérek. Helytörténeti gyűjtemény Felsőbányáról. Eurotip, 2016

/Részlet a szerző szerkesztés alatt álló, Az író – korának lelkiismerete című tanulmány- és recenziókötetéből/