Tófalvi Zoltán: „A műlábamat is megbilincselték” / II.

Beszélgetés báró Bánffy Istvánnal (1913-2006), a Kereskedelmi Akadémia végzettjével, akit a Szoboszlai-csoport perében 15 évi kényszermunkára ítélték. A beszélgetés 1996-ban készült

Pista báró hány évet töltött börtönben? Hol raboskodott?
Összesen tizennégy és fél évet ültem, tizenkét börtönben raboskodtam. Én börtönnek számítom a Duna-deltát is, ahol vágtam azt a vacak nádat, de én a nádat csak derékba vágtam, ne tessék gondolni, hogy én lehajoltam. Mondom, hogy minden hájjal megkent az Isten, mert kitanultam, hogy a nádat úgy kell vágni, mint a kukoricát.

Ért a mezőgazdasághoz?
Igen.
A kukoricát is sarlóval kell vágni. Különben is az a sarló egyáltalán nem vágott, sehogy se vágott, akkor meg minek törjem magam. A Deltában kivittek kaszálni, kaszakő nélkül.

Hogyan lehet kaszakő nélkül kaszálni?
Mondom, én a nádat csak derékba vágtam. Az ismerősöm, egy nagyon becsületes ember volt, a későbbi unitárius püspök, dr. Erdő János, ő tőből vágta a nádat. Mondtuk neki: „Tiszteletes úr – mert ő már felszentelt pap volt, teológiai tanár -, ne vágja alul, mert ahhoz mélyen le kell hajolni. Vágja derékban, ahogy mi vágjuk.” Ő továbbra is csak tőből vágta. Egyszer jött az a barom őr a kutyákkal. Tudja, milyen nagy kutyák voltak? Akkorák, mint egy borjú, farkaskutyák, szíjon vezették őket. Jöttek a kutyákkal, s mondták: „sotorogule”. Románul a sántának csúfságból úgy mondják: „sotorog”. Az valami bogárt vagy valami növényt jelent. Nem sokat törődtem azzal, hogy mit beszélnek. Ott az ember hiába sértődött meg. Ha csúfoltak, hát csúfoltak, ez a foglalkozásuk, hogy mondják.
A galaci börtönben kétszer voltam. Galac nagyon szigorú börtön volt. Voltam Brailán, a Nagyszigeten raboskodtam Peripráván, mellette volt Grindeni. Az volt még a legjobb hely, ezek a jó börtönök voltak. Galac rettenetes volt. Két paraszttal és az egykori igazságügyminiszterrel, Ion Bentoiuval voltam egy cellában. Borzalmas körülmények között voltunk. Fizikailag nem bántottak. Csak olyan helyek voltak, hogy nem tudtunk fürdeni. Egyszer egy héten volt fürdés. Ezek a szerencsétlenek meg olyan öregek voltak, hogy úgy támogatták őket a fürdőig. Egyedül csak engem nem akartak levinni a fürdőbe. Egy évig nem fürödhettem, így, ahogy mondom. Adtak valami horpadt, piros csuport, abba naponta beletöltöttek egy pohár vizet. Naponta egy pohár vizet! A „kiblát” ki kellett vinni, és letenni az ajtó elé. A „kibla” egy cseber, mind ilyen török kifejezéseket használtak. Magyarul: kübli. Abba végeztük a kis- és nagydolgunkat. Én lehetőleg mindig minden munkából kibújtam, de ettől az egytől nem tudtam megszabadulni. Csak a fronton nem bújtam ki semmiből. Akkor tudtam, hogy a hazámat védem. Bár tudtam, hogy a háborút elveszítettük. Annyi eszem volt, mert én egy politikuscsaládban születtem.

Szoboszlai Aladár magyarpécskai plébánossal hol ismerkedett meg?
Az aradi börtönben. Egy cellában voltam Szoboszlaival. Mikor vége volt a pernek, akkor valamilyen teherautókban hasra fektettek. Nagyszámú őrséggel, a szokásos mesével, dudával, fényszóróval meg micsodával, elvittek az aradi börtönbe, egy nagyon jó börtönbe. Én mondom ezeket a differenciákat, jó meg rossz. Arad a jó börtönök közé tartozott. „Pazar” hely volt. A magyarok építették a századfordulón. Amit akkor építettek, az nagyon jó volt, ma is használható.
A Szoboszlai-perben ötvenhét személyt állítottak bíróság elé, ötvenhatot ítéltek el. Voltak románok is. Egy alezredes is volt, Draganita Constantin.

Önöket mivel vádolták?
Benne van a periratban. 1950-ben létesítettek egy Keresztény Munkáspárt nevű szervezetet, amely majd a Román Népköztársaság hatalmát megdönti, és visszaállítja a kereszténységet, a régi rendszert. Ötszáz hold földet lehet megtartani. Körülbelül ez volt a terv. Szoboszlai Aladár aradi plébános volt. Akivel én bajba kerültem, az báró Huszár József volt. Egy elszegényedett mágnás ivadéka. Valamikor dúsgazdagok voltak, az apja mindent „elafrikázott”, afrikai vadászatokon vett részt. A felesége szintén dúsgazdag, ugyancsak Huszár volt, csak egy másik ág. Jóskának az édesanyja azt akarta, hogy a Huszár család ezen a néven fennmaradjon. A család birtoka Abafáján volt, Szászrégentől három kilométerre. Nagyon gazdag volt. Pesten az Angol Királyné Szálloda volt az övé, olyanszerű volt, mint ma a Hilton, tehát a legelőkelőbb szállodák egyike. Volt vagy ötezer holdja Gyomán. Az az Alföldön van. A Kner Nyomdáról tetszett hallani? Ott is részvényesek voltak.

Szűkítve a kört, kapcsolatba került báró Huszár Józseffel.
A háború után Jóskát mint háborús bűnöst letartóztatták. Mert bejött a honvédség, és a kémelhárító Jóskáéknál, a kastélyban szállt meg. A kémelhárítók 1940-ben érdeklődtek, ki hogyan viselkedett a faluban. S Jóska mondta: ez gazember volt, az tisztességes. Összeszedtek tizenkét embert, köztük az abafájai román pópát is. Ezeket kivitték az erdőbe, kettőt agyonvertek, tíz megszabadult.
Fordult a kocka. Jóskát ezért a dologért feljelentették. Behozták ide, Kolozsvárra a börtönbe, a Tardos utca 8. szám alá, ahol Badi Mihály hóhér Ferenc József idejében az utolsó kivégzést lebonyolította. Én is ültem abban a börtönben. Kétszer is.
Jóska bent volt a börtönben, akkor még a politikai foglyoknak lehetett kintről kosztot vinni. Én megszerveztem, s felváltva vittük neki a kosztot. Csak ebédet volt szabad bevinni. Jóskának fogadtam egy ügyvédet is. Az ügyvéd beszélt a parasztokkal. A parasztok azt mondták, elállnak a feljelentéstől, ha Jóska ad mindegyiknek három hold földet. Mondom: „Jóska, tőletek mindent elvettek, teljesen mindegy, hogy neked van három holdad vagy nincs három holdad, vagy hat holdat adj a parasztoknak! Mindegyiknek három holdat!” Nem adott! Igy „háborús bűnös”-ként elítélték.

A Szoboszlai-per hogyan zajlott le?
Jóska a szabadulása után is járt hozzánk, mindig valami fényképnagyításokkal jött. Arra kért: csináltassak vagy szerezzek neki ilyen kicsi fényképeket, azokat megnagyíttatja, mert azzal jól lehet keresni. Én segítettem rajta. Mindig pénzt kért kölcsön, mert mindig kártyázott, bridzselt, állandóan veszített, és nem tudta kifizetni a vonatjegy árát sem.
Jóska egyszer azt mondja nekem: „Te, Pista, van egy összeesküvés, amely készül megdönteni az államhatalmat, és nagyon magas rangú emberek vannak benne. Benne van egy páncélos alezredes is, benne van Mogyorós Mária. A testvére, Mogyorós Sándor, a nagy kommunista vezér vasesztergályos volt Tenkén, Nagyváradtól délre.” Mindezt elmondja nekem Jóska. Kérdeztem: „Te, Jóska, mit kell én csináljak?” Ha valaki jelentkezne az „Acél Sas” jelszóval, akkor mutassam meg a kaszárnyákat, az állambiztonság, a pártbizottság s a szakszervezet, a tűzoltóság székházát. Az ilyen dolgokra én nem voltam alkalmas. A fronton is mindig voltak jelszók, a jelszót nem volt szabad felírni, de én mindig felírtam a noteszomba, mert elfelejtettem. Ezúttal is felírtam pénztárcámra. Egy kis pénztárcám volt, egy elég ócska, és betettem a bélyegtartóba: „Acél Sas”. Odaírtam románul is: „Vulturul de otel.”
Jóskának megmondtam őszintén: már nem vagyok „tiszta”, én már voltam börtönben! Jóskában nem nagyon bíztam, de nem akartam, hogy gyávának tekintsen. Mondom: „Jóska, egye meg a fene, annyi bajt csináltál már, belemegyek ebbe is!” Elvállaltam. Akkor azt kérdezte Jóska, kit ajánlok még. Mondom: „Jóska, én nem tudok olyan katonaviselt embereket, akik elvállalják. Parasztokat tudok, akikkel együtt voltam Oroszországban.” Vagy tízzel kapcsolatban voltam jártak föl hozzám. Most is jár négy vagy öt.
Azt mondja Jóska, hogy Teleki Ernő grófot és Kemény Bélát is be szeretné szervezni. Mondom: „Azokat nehezen szervezed be. Kemény Béla és Teleki Ernő most szabadult a Duna-csatornától. Különben is, ő egy félős ember. Nagyon művelt, de gyáva.
Kemény Béla 195 zsidó állítólagos meggyilkolása miatt akkor szabadult. Börtönben ült, holott csak jót tett, mert kosztot vitt nekik. Azzal vádolták, ő hergelte fel az őrséget, hogy lőjék le ezeket a zsidókat. Hamis vádak alapján ítéltek el embereket. Számításba jöhetett volna még Majthényi István báró, de ő ivott.
Kitört a magyar forradalom. Nem sokkal azelőtt szabadultam a börtönből. Jóska újból megjelent, valami fényképnagyításokat hozott, nagy fényképeket az esküvőkről, meg parasztképeket. Itt voltunk ebben a cementes konyhában. Jóskának letettünk a földre vagy négy párnát, s azokon feküdt. Én a feleségemmel az ágyban feküdtem. Nagyon kicsi volt az a vacak konyha. Lehajoltam Jóskához: „Mi van az összeesküvéssel?”Azt mondja: „Megbukott! Nagy Imrét leverték, el van halasztva, idejében leszel értesítve!”

Mikor tartóztatták le?
1957. szeptember 22-én. Három zsidó, egy román és egy magyar szekus jött be. Jól emlékszem a neveikre: Gruia Manea, a kolozsvári szekus parancsnok vezette a különítményt. Soha nem felejtem el az életben. Volt egy Bartos Károly nevezetű is, őt Marosvásárhelyről erősítésnek hozták át. Volt nekem egy arany cigarettatárcám, azt is az üzletelésből szereztem. Ne tessék azt gondolni, hogy a kastélyból hoztam el! Hogy hozhattam volna el? Ott még tű sem maradt. Volt egy aranyórám is, egy nagyon értékes darab. Ezt kaptam a konfirmációra. Tizennégy éves voltam, akkor a katonaiskolába jártam. A szüleim megajándékoztak egy aranyórával. Egy stopperóra volt, huszonkét karátos. Amikor letartóztattak, fel kellett tartani a kezet, megmotoztak, én az órát a kezemben tartottam. Motozáskor a kezet soha nem nézték meg. Ezt a trükköt régen használtam. Amikor vége volt a motozásnak, egy hirtelen mozdulattal a párna alá dugtam a stoppert. Sajnos, az arany cigarettatárcát a román Gruia Manea elemelte abból a szekreterből, amelyikben elrejtettem. Nézte, fogdosta, egy szarvasbőr tokban volt. Akkor egy autó ára volt az az arany cigarettatárca. Csak rám nézett sokatmondóan. Elvittek öt könyvet is. Kemény János egyik könyvét, a Bethlen-könyvet, a Lukinich-kötetet, és még három könyvet, köztük egy Károli Gáspár-bibliát, nem az eredetit, hanem a másolatot.

A letartóztatás után hová vitték?
Először feltettek egy sötét pléhszemüveget. A két kezemet megbilincselték egy vacak kicsi bilinccsel. Ha a kezem be lett volna szappanozva, levehettem volna, el is szaladhattam volna, de műlábbal hogyan lehet futni? Levittek egy autóhoz, beletuszkoltak, majd megérkeztünk a kolozsvári Szekuritátéra.

Nem félt?
Nem! Engem soha nem vertek. Én nem is tudok olyanról, akit vertek. Mind rablómese, tetszik tudni. Számtalanszor mondtam, Csiha Kálmán püspöknek s a többi papnak is mondtam, amikor összegyűltünk a püspökségen vagy harmincketten. Mindenik dumálta: verték. Mindenki bemondja a másikat, és azt mondja: kényszerítették.
Oda beviszik Bánffy Istvánt, mondjuk nyolc óra egy perckor. Ráültetnek egy székre, és megkezdődik a kihallgatás. Egy kicsi íróasztal van az ember előtt, ott ül a bűnügyi vizsgáló, az „anketátor”. Most őrnagy vagy ezredes, azelőtt suszter volt. Kihallgatja a delikvenst. Azt a sok hülyeséget! Mindig ugyanazt kérdezi. A hathónapos vizsgálati fogság idején összesen vagy tizenkétszer hallgattak ki. Elgáncsolni elgáncsoltak, az őrök a nyakamat megütötték, mert a műlábammal szándékosan ráléptem a lábukra, mikor a csigalépcsőn vittek le a pincébe. A pléhszemüvegen alul ki lehetett látni. Hátba ütöttek vagy a Duna-deltában fenékbe rúgtak, mert kivágtam a nád helyett a kukoricát.

A kolozsvári Szekuritátén mennyi időt töltött?
Nagyon keveset. Beültettek egy autóba, és elvittek Nagyváradra. Váradról elvittek Aradra. Aradról elvittek Temesvárra. Temesváron megint bedugtak egy pincébe. Egyedül voltam egy pici szobában a német konzulátus épületében. Akkor ott volt a Szekuritáté. Még aznap felvittek kihallgatásra. A smasszer bemutatkozik: Gluvakov Nicolae. Cipész, most őrnagy. Moszkvában végzett, ő fog engem vallatni. Mondja nekem: olyan híre van, hogy nagy hazug vagyok. Nem tévedett! Majd megfenyegetett: csak az igazat mondjam, csak az igazat, mert magamon könnyítek. Tehát a szokásos rablómese.
Hát én ezt maguknak nem hiszem el. Ők sem az én „vallomásomat”. Akkor nagy körülményesen rögzítette az első jegyzőkönyvet. A végén húzott egy hosszú vonalat, és alá kellett írnom. Bánffy István kihallgatása tizenkét óra egy perckor befejeződött. Pontosan így volt. Utána csengettek, bejött az őr, megbilincselt, szememre rakta a sötét szemüveget, és levittek a pincébe. Ott voltam két vagy három hétig.

Mikor volt a nagy tárgyalás?
1958 májusában. Külön autóba ültettek, teljesen törvénytelenül. Egyáltalán nem tudtam románul beszélni. Betettek hozzám egy vasgárdistát. Ő azt mondta, hogy tíz évet már ült. Az arcáról úgy láttam, hogy sápadt. Néha elhittem már, hogy ült, mert a rabok mind sápadtak, de a tíz évet már nem hittem el. Láttam, hogy nagyon durva, „kidolgozott” a keze. Ha valaki fizikai munkás vagy értelmiségi, azt a kezéről rögtön lehet látni. Már tudtam, miért tették be hozzám: besúgónak! Beszélgettem vele, állandóan azt nézte, ahogyan a pókok másztak a falon vagy a sarokban. Mondom neki: az utolsó szó jogán azt fogom mondani: „Kérem a felmentésemet, és kérek százezer lej kártérítést!” Nagy nehezen lefordítjuk román nyelvre. Megjegyezte: azt ne mondjam, hogy kártérítést követelek, mert akkor nagyon felbosszantom őket. Akkor kétszázötven lej volt a nyugdíjam. Ekkora összeget, százezer lejt kérni egyenlő volt egy halálos ítélettel!

Beszélgessünk a temesvári munkásklubban lezajlott tárgyalásról!
A súgólyuk mögé egy emelvényt építettek. Arra három mikrofont helyeztek el. Valami filmfelvevő gépet is hoztak, mint Antonescu marsall kivégzésekor. A tárgyaláson a mikrofon mögé kellett állni! Kérdezték a nevet, az apja nevét, az anyja nevét.

Mivel vádolták?
Hogy részt vettem az összeesküvésben, és akceptáltam azt, hogy a kolozsvári szervezetet irányítom. Még azzal is vádoltak, hogy tudomásom volt arról, hogy a pécskai és az aradi katolikus templomban az oltár előtti emelvény alatt fegyverek voltak. Letagadtam a csillagot is a égről. Mindent, mindent, mindent. Azért vagyok most itt! Mindenre azt mondtam: nem igaz! Kérdezték, hogy miért. Mondom, Huszár Jóska el akarta venni tőlem a feleségemet. Ezt mind kitaláltam. Elhitték, hogy amit mondtam, bosszúból tettem, mert Jóska pénzzel tartozott nekem. Nekünk, Bánffyaknak még abban az időben is sok pénzünk volt.

Hány napig tartott a tárgyalás?
Közel két hétig.

Mindennap tárgyalták az ügyüket?
Igen, mindennap.

A családtagok hol ülhettek?
A kakasülőn ültek. Színházi nyelven így mondják. Huszár Jóska édesanyja mellett senki sem akart ülni, csak a feleségem ült egyedül mellé.

Hogyan zajlott le a tárgyalás?
Kérdezték a nevemet, és hogy fenntartom-e a vallomásomat. Bántalmaztak? Elfogadom az ügyvédet? A védőügyvéd egy nagyon jó hírű jogász volt, egy zsidó, Burger László nevezetű. A feleségem fogadta föl. Egy nappal a tárgyalás előtt felvezettek hozzá, levették a szememről a fekete szemüveget. Olyan furcsa volt: hirtelen magam előtt láttam egy alacsony, kövérkés embert. Azt mondja nekem: báró úr! Igy mondja nekem. Fenntartom-e az eddigi vallomásomat? Nagyon nagy bátorságot adott nekem. Mondom: természetesen, fenntartom. Ezzel be volt fejezve. Bele se nézhettem a vádiratba, a kihallgatási jegyzőkönyvekbe! Az őr rám ordított, hogy forduljak meg. Ismét a szememre rakták a pléhszemüveget.

Megbilincselték?
Akkor nem voltam megbilincselve. Csak amikor vittek le a Szekuritátéra.

Nehéz volt a lánc?
Nem volt olyan nehéz a vas… Mint egy tehén, úgy járt az ember. Csupán az volt a furcsa, hogy a műlábamat is megbilincselték. Nem engedték, hogy csörgessük a láncot. Az ember lehajol, és húzza magával a láncot. Lehet a bilincsben járni. Uramisten, hányszor voltam bilincsben!

Hány évre ítélték?
Tizenöt évre.

Tizenegy vádlottat ítéltek halálra?
Tizenegyet, tízet végeztek ki. Itt van nálam a névsor. Kolozsváron lakik egy ember, dr. Koszta Imre, aki – állítólag – a kivégzésnél jelen volt. A feleségem falujában, Torján szolgáló plébánost, Ábrahám Árpádot legéppisztolyozták, de nem halt meg. Akkor az egyik őr odament a lerogyott paphoz, és a pisztollyal halántékon lőtte. Ezt mind ettől a Kosztától tudom. Koszta Imre alezredes egy lezüllött alak, fizetek neki egy vizespohár szilvapálinkát, és megoldódik a nyelve.

Egyesek szerint Jilaván végezték ki őket.
Nem Jilaván, szó sem lehet róla! Ez egészen biztos, mert másnap vagy harmadnap egy Tamás nevezetű foglár azt mondta: „Au fost executati!” „Kivégezték őket!”

A tárgyaláson ki is mondták a halálos ítéletet?
Már nem emlékszem pontosan. Csak a fellebbezési cirkuszra emlékszem. Behoztak egy cédulát, és az ítélet ellen mindenki fellebbezhetett. Utána behoztak egy nagy könyvet, és abból felolvasták a végleges ítéletet. A tizenegy halálraítéltet kettesével hurcolták el. Összeláncolták őket. Kivéve Mogyorós Máriát, őt külön vitték. Később a büntetését életfogytiglanira változtatták. Szoboszlai Aladár a siralomházban utoljára Orbán Pista bácsival volt együtt.

Orbán Istvánnak a fiát és a lányát is elítélték?
Orbán Etelka nagyon-nagyon szép lány volt, olyan 18 éves forma. Érettségizett, pénzügyi szakiskolát végzett, pénztáros volt a bankban. A vád szerint neki kellett volna a csíkszeredai bankot kinyitnia, és a kulcsot átadnia Szoboszlaiéknak. Ez mind rablómese, tessék elhinni nekem!

Az ítélet felolvasása után mi történt?
Megbilincseltek, egyenként kivittek a folyosóra, ahol hasra kellett feküdnünk. Késő este kivittek az állomásra egy rabszállító vonathoz. A váróteremből kizavarták az utasokat. Bennünket összegyűjtöttek. A láncot mindenkinek fel kellett emelni, és fel kellett szállnunk egy vagonba. Az rettenetes volt! Mind nyafogtak ezek a székelyek. Jól emlékszem rá. Nyafogtak. A vallatáskor rendszerint egyik a másikat berántja. A Szekuritáté nem Jézus Krisztus. Mindig a letartóztatottakról tud meg valamit. A szokásos fenyegetés: a felesége ki lesz rúgva a tanári állásból, a lakásából kiteszik az utcára, bebörtönzik a gyerekeivel együtt, „téged pedig elviszünk a Duna deltájába, hogy a szúnyogok agyoncsípjenek. A leányodat kiteszik a gimnáziumból. Minden hozzátartozódat behozzuk a Szekuritátéra.” Ilyeneket mondanak: „A feleséged el fog válni.” Erre én azt feleltem: „Hála istennek, legalább megszabadulok a feleségemtől.”

(Folytatjuk)

Forrás: Tófalvi Zoltán: 1956 erdélyi mártirjai V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják. Mentor Kiadó, 2012.

Előzmények: I. rész,

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ