Az idős művész arról álmodozott, hogy ha végre meggazdagszik, a város fölötti dombon építi fel tágas, fényekben tobzódó műtermét, ahonnan belátni a völgybe, gyönyörködhetsz a kékezüsttel hivalkodó folyóban, amelynek kétoldalán apró ködökbe rejtőzve lüktet a város, fölötte azonban játékos vitorlázó lebeg, szárnyaival időnként megtapogatja a levegőt, hogy ott van-e még, aztán kecsesen aláfekszik a sunyin feltörő áramlatnak, hogy egy nagyszerű ívvel ismét fölénybe kerülve megálljon, mint a megváltó gondolat.

Gyönyörködhetsz a tájban, az életben, de főleg a nőben. A műterembe nemcsak műértők járnak. Ellátogatnak kíváncsi csitrik, huncutkodó bakfisok, épp csak nagykorúvá érett cérnaderekú lányok, első házasságukon túli huszon- és harmincévesek, érett gyümölcsök, vagy a hervadás szelétől épp csak megérintett negyvenesek, akik aggódva vizsgálják (még „harmatos”) idomaikat reggelenként a tükör előtt, és így sóhajtanak:

Istenem, csak lenne valaki, aki most, kicsattanó vágyam delén, amíg még szép és kívánatos vagyok, megörökítene!…

Kevés nő megy fotószalonba ilyesmiért.

Műtermének két bejárata lesz; ugye, a kis előszoba, ahol a soron következő „modell” megvárja, míg az előző hölgyike – az ellenkező oldali, finoman álcázott ajtón át – diszkréten távozik. Mint valami gazdagon csipkézett francia regényben.

Sokféle nő fordult meg nálam, meséli majd fiatal kollégáinak.

Látjátok azt a kályhát? Hát ezt? Na és azt a másikat? Na barátaim, olyan a nő is: tizennyolc évesen dobkályha, megrakod, begyújtod, fellobban, kiadja tüzét, és kész. Huszonöt évesen érckályha, jól fűt, de állandóan táplálni kell. Negyvenévesen aztán már csempekályha: csak egyszer gyújtasz be, de alaposan, és aztán egész éjjel tartósan melegít…

A modell elmozdul, a kréta kissé megcsúszik. Hát ez így direkt jó, mondja halkan, egész jó portré lesz… A szája kissé szenzuálisabb lesz, mint amilyen a valóságban.

A lány pislog egyet. – Hát ez kész is – mondta a festő, és hátralép. – Aztán ha mégis meggondolná magát, és…
– Nem gondolom meg – nevet a lány, kivillan nem éppen szabályos szemfoga. Attól olyan muris a szája, gondolja a festő.
Hát akkor ennyi, köszönöm. Még majd dolgozgatok rajta, körülbelül egy hét múlva kész lesz. Üdvözlöm a kedves mamát.

*

A tágas, világos műteremben sárga és kék pillangók röpködnek, Szerelemcsütörtök.
És akkor csak megszólal a csengő, és ismét ott áll a lány.
– Hát itt vagyok, tessék! – suttogja, és valósággal letépi magáról a ruhát.
– Na és te erre mit tettél? – kérdik némileg felajzva a fiatal kollégák.
– Megfestettem – mondja a Mester. – Hát azért jött, hogy megfessem, nemde? És a végén azt mondom neki, na látja, kisasszony, hogy nem esett semmiféle bántódása?!…

*

A kép elnyeli a gondolatot.

A vitorlázó hangtalanul siklik alá, a folyó észrevétlenül visszafelé folyik. Befúrod fejed a két parázsló mell közé, és szerelmet lélegzel.

A lelked is ott vibrál a képben.

Kék és sárga és piros és fehér pillangók raja emel mind magasabbra.

1. Bajna György:
   2010. november 3. 15:16

   Hát igen.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ