Ha sznob, akkor most azt mondja, vettem egy Leicát száz lejért! A Leica tulajdonképpen a Zorkij fantázianévre hallgat, és tényleg a világhíres német fényképezőgép, csak épp a szovjetek gyártották az ötvenes évektől errefelé. Ha azt mondja továbbá, hogy az, amit most másodkézből megvett, tulajdonképpen egy klón, tán akkor van leginkább igaza.  Az eredeti, a klasszikus Leicát különösebb fennakadás nélkül szervizelni lehet a Zorkijból meg az ugyancsak szovjet Fedből. A redőnyzár annyira egyezik, hogy olcsóból a drágába egy az egyben átemelhető, és minden csavar tökéletesen talál. Kívül-belül. S az egyik tényleg nagyon olcsó, a másik meg nagyon drága. A klón, említettem, egy százas, de kellő türelemmel egy hetven-nyolcvan lejes beajánlást is ki lehet várni, az eredeti pedig hat-hétszáz eurónál kezdődik…
Kétségtelen, van egy eredendő ragaszkodása a könyvekhez, töltőtollakhoz, zseb- és karórákhoz meg a fényképezőgépekhez. Mindez rendben, de hogyan támadt fel ez utóbbi mániája (már megint)? Amikor berobbant a digitális fotózás, nem sokkal hogy a sajtó érdekességként nagyon talányosan elsuttogta, hogy egy forradalmian új technológiával kísérleteznek a gyártók – a holnap fotóihoz nem lesz szükség sem filmre, sem előhívásra, a papírhordozóból vagy polietilénből is csak akkor lesz fénykép, ha gazdája úgy akarja, mert egyébként minden albumnál jobb tárolhely a számítógép memóriája. Amikor tehát betört a digitális fotózás, az addig méregdrága filmes kamerák értéktelenné váltak. Olyasmi történt akkor is, amit valamivel korábban írógépével is megtapasztalt. A príma kis svájci gépet, amit egy plébános hagyatékából vett meg, és ami akkor másfél havi nettó fizetésébe került, hidegre vágta a PC-civilizáció. Hasztalan ajánlotta fel ennek vagy annak az intézménynek, közületnek, alapítványnak, mindenütt azt mondták, manapság a számítógép az úr. A digitális fotó hazaküldte az analóg gépeket, akárcsak a tehetségkutató tévéműsor egyik mentora a konkurens mentor védencét és végül ebben is van valami jó: nyolcvan-kilencven euróért vásárolhat egy nagyon jó márkájú XD-t. A nagy fényerejű objektív és a fémzáras gépváz az év kamerája volt a hetvenes évek végén, némi túlzással, de nem alaptalanul úgy hívták, gondolkodó kamera. Ez azt jelentette, hogy ha a fotós netán elbaltázta volna a képet a rossz beállítással, a kamera egymaga képes volt végrehajtani a korrekciót… Akkoriban ezernégyszáz nyugatnémet márka volt egy ilyen gép, most – említettem – nem egészen száz euró.
A családi albumot nézegeti, csupa fekete-fehér felvétel, akkoriban a színes épp csak hogy megjelent nálukfelé, nem vesződött sokat vele, a nagy pénzt természetesen a profik kaszálták, akik gyosan és pontosan tudtak váltani, ő jobb szerette hanyag eleganciával mondani, hogy a grafikai hatásokat kedveli, nem tobzódik a hol helyes, hol túlzó színekben. Hirtelen az az ötlete támadt, hogy felkeresi a régi színhelyeket, természetesen a régi szereplőkkel – feleségével, lányával és fiával – beáll1ítja őket ugyanoda, ahol annak idején elkészült ez a nagyon szép és jó hangulatú sorozat.Az egyik különösen tetszik neki, felesége a csónakban üldögél, mellette legfönnebb négyéves lányuk. Olyan szépen kibukkan annak a délutánnak a hangulata, hogy olykor felébred éjszaka, a képre pillant, aztán visszaalszik. A helyszínek sosem változnak, mi annál inkább. A felismerésnél, hogy kétszer nem léphetsz ugyanabba a vízbe, fontosabb az a másik, ami szerint két akár egymás utáni belépés között is a hihetetlenül sok változás nyílként fúródik beléd, te vagy az augusztusi ég az éji meteoresőben, és mindegyik becsapódás egyre messzebb sodor attól, aki te voltál az előző pillanatban. A felismerhetetlenség e kényszerében végül letett arról, hogy elutazzanak annak az egyszervolt tónak a partjára, ahol minden a fénykép ezüstjének ezer árnyalatában látszik.

1. Bálint Zsigmond:
   2016. november 16. 08:05

   A fekete-fehér kidolgozást mindig kíváncsian követük, ahogy a tónusok megjelentek annak volt egy varázsa -a sötétkamra varázsa-. Ezt elfelejteni nem lehet.