(Az ’50-es évek vége felé)

Bestele, more!

Tényleg szeretem. Valamilyen különleges hatású, már-már misztikusnak mondható érzés miatt, mintha láthatatlan pántlikával lettem volna hozzájuk csokrozva – az egzotikus bőrű, fekete szemű cigánylányokhoz és menyecskékhez egyaránt. Szorosan. Trópusias testükben van valami a természetből, ami ellenállhatatlanul vonzó. De ezt csak az tudja, akinek már része volt belőle…
Takaros, pedáns, vallásos Éde édesanyám, a patika tisztaságnál is tisztább háztartást vezetett. Naponta takarította; többször kiszellőztette a szobákat, minden lakott és nem lakott helyiséget. Az üde levegős frissességgel szemben, a dohos leheletű sárputrik és környékük áporodott tömény füstjét, szagát, főleg a nyári zuhék utáni szivárványszínben játszó napokon, a zöld burján, articsóka, vadmenta és más, majdhogynem megtárgyiasult szagok tócsaszerű egyvelegét úgy szerettem, mint csépléskor a kehesen pöfögő V alakú vaspántos kapaszkodókkal ellátott traktor égett olaj- és benzin szagát a bolyhosnak tetsző, szépen göndörödő füst kíséretében. Búzaillattal vegyítve, pelyva porosan-zsírosan, mi több: tavattazsíros ízekkel áradtak ezek a szagok az aranysárga fényű asztagok körül, bőséges nyarak idusán. Vagy később, mintha! Vörösrezet sárgarézzel olvasztott, forrasztott volna össze a kora ősz. Egeket szikráztatva. A pálinkafőző- és más üstöket toldozó-foltozó cigányokat kísérő, vegyes lisztből csirizet csáló, pereputtyos, pipás sátoros cigányasszonyok szagfelhői pedig erős nikotinnal megspékelve költöztek az orromba. Nem beszélve a süldőcske cigánylányok pergelt zöld almahéj auráiról…
Éjjel-nappal éreztem. Érzem még ma is.
Fokozottan. Tömjénesen. Zsongó zsigereimben.
Harapni szerettem volna a dús, kevert, vad illatot, enyhe kormos, nőstényes fényt, nyers szagot. Mennyei bűzt… Legközelebb meg is teszem, mondtam hazafelé menet a virágos rétnek, és! A rét csak nézett, nézett. Szirmok szálltak enyhe szélben a Maros felé – körülöttem.

Lázár Lázárevics Kálomi – a szerző rajza

A legjobb gyermekkori barátom is cigány volt. A sárgás-fekete bőrű, néger hajú Lázár Lázárevics Kálomi – kénes árnyalatú szemfehérje, lelki mécsesként, több mint félévszázad távlatából a túlvilágról is idáig világit. Mágnesként vonzottuk egymást. Sokat tanultam tőle, nagyobb volt, mint én. Ördöngösen ciglizett a rongylabdával, veretlenül pickázott, duny-duny-golyózott, birkózott, nyílvesszőzött, a betűket viszont az Istennek sem tudta összerakni. Analfabéta maradt szegény. A szomszédos temetődombról kiabálta, Mihók Jázsiká hej! Jázsiká, Jázsikááá!
Pucolj innen, te semmirevaló, evvel látom el a bajodat, né -hadonászott Éde édesanyám a seprűvel, világoskék szeme ilyenkor beborult, mint az ég, villámokat szórt, és az én barátom -, akinek egy ideragadt, korán meghalt felszabadító katona volt az apja – elűzetése után, a magas, meredek Agyaglyuk tetejéről kiabálta a nevemet, mintha! Már a derült égből, portánkra kukkerolva…

(Folytatjuk)

Forrás: Csingeráj. Szeretem a cigányokat. Dokumentumszerű novellaregény. Hungarovox, Budapest, 2015