Pályázat

Már nem emlékszem pontosan, 1957-ben vagy 58-ban hirdetett-e pályázatot a Napsugár népi szólások és közmondások gyűjtésére. És megindult a levelek, a gyűjtések áradata. Már a könyökünkön jön ki a sok „Ki korán kel, aranyat lel”, „Az alma nem esik messze a fájától”, „Addig üsd a vasat, amíg meleg…” és nem egy hasonló, unalomig közismert bölcsesség, amelyek közül csak egy tetszett nekem igazán: „A rest háromszor fárad” – tett rá a közmondásra egy lapáttal kis gyűjtőnk. Persze akadtak ritkább, érdekesebb közmondások is, Faragó József nem kis örömére, aki vállalta a beérkezett anyag rendszerezését, elbírálását. Asztalos István azonban elégedetlen volt.
– Még nem jött, amire én várok. Pedig jönnie kell, meglátjátok barátocskáim!
Olyan közmondásokra várt, amelyek már a szocializmus talajából fakadtak, amelyek már a falu új, szocialista gondolkodásmódját tükrözzék. És jöttek, jöttek a levelek, ontották a közmondásokat –, de az, amit Pista bácsi várt, késett.
Bajorral megesett a szívünk Pista bácsin.
– Írjunk neki szocialista közmondásokat, hadd örüljön – mondta Bajor egy esős délelőttön, és nekifogtunk. Neki már volt némi rutinja az ilyenfajta munkában, hiszen Majtényival együtt írt kuruc versüket a szerkesztő történelmileg és földrajzilag egyaránt betájolta – csak az utolsó pillanatban vették ki a már kész antológiából. Nekem bizony törnöm kellett a fejem, amíg megszületett az első mondás: „Szegény ember szándékát – szakszervezet bírja!”
Végül Bajornak háromszáz körül sikeredett – én beértem mintegy százhússzal. Ilyenek voltak, hogy: „Nem mind kulák, aki lusta!”, meg hogy „Béreslegény búsan kel – a téesztag énekel!” Igényesen megszűrtük a termést, más-más írógépen rögzítettük, majd egy-két napi különbséggel egy-egy távoli helységből postáztattuk, kitalált feladóval. Pista bácsi talán hiányzott néhány napig, mert egyszerre bontotta fel mindkét pályázat borítékját.
Ragyogó arccal jött ki a szobájából.
– Na, mit mondtam, barátocskáim?! – nézett ránk diadallal. És sorra olvasni kezdte Bajor közmondásait, amelyek egytől egyig bizonyították, hogy a traktor immár nemcsak az egeret meg hörcsögöt termő mezsgyéket szántotta egybe, de népünk lelkébe is termékeny barázdát vágott. Bajor műfelháborodással tiltakozott – én pedig védtem a szocialista közmondásokat és úgy tettem, mintha Bajort nevetném – mert nem lehetett megállni komolyan.
– Hagyd abba, Pista bácsi – harsogott Bajor. – Ezek meredek hülyeségek!
– Hülyeségek, mi? Hát akkor ide figyelj, barátocskám! – és elővette a másik levelet. – Ezt hallgassátok meg: „Útszéli virágra nem tapos a traktor!” Hallottad? Benne van a néplélek egész gyöngédsége, érzelemgazdagsága! A szocialista mezőgazdaság lényegét fogalmazza meg…mit vigyorogsz itt, fiam! – támadt nekem. – Ha egy fiatal írónak ilyen mondat jutna eszébe, akkor boldog lehetne!
– Hiszen az vagyok. Én írtam.
Gellért Sándor nyelvtudása

A kitűnő költőről tudni kell, hogy Debrecenben született, és jóval húszéves kora után telepedett meg végképp Romániában. Életét nagyjából egy északnyugati falunkban élte – ott tanárkodott – egészen a nyugdíjas évekig, amikoris a megyeszékhelyre költözött, az Északi Színház közelébe.
Téli és tavaszi szünidőkön – olykor nyáron is – a költő el-ellátogatott hozzánk. Egy ilyen alkalommal megkért, gépelnék neki egy kérvényt az Irodalmi Alaphoz – kiszállás ügyben. Papírt teszek a gépbe:
– Diktáld, Sándor.
– Hát akkor írjad, komám, hogy elutaznék…
– Kérlek, ha lehet, mindjárt románul mondd.
– Már ne haragudj, komám – mentegetőzik –, de én húszéves koromig még római katolikus magyar embert se láttam.. .nem tudok én olyan jól románul. De tanulgatok…
És tanulgatott.
Hamarosan a fővárosban akadt dolga. Ilyenkor – természetesen – Majtényi Erik és az Oli vendége volt. A harmadik vagy a negyedik napon büszkén újságolta házigazdáinak, hogy őneki immár nyelvi nehézsége nincsen, olyan jól belejött a román nyelvbe, hogy semmi gondja itt a fővárosban, bárkivel szót ért, még néhány nap, és a gyors beszédű piaci árusokat is zsebre teszi.
Nocsak. Erik hallgatott. Aztán – felhívta telefonon a pontos időt. Vendégének nyújtotta a kagylót:
– Téged keresnek, Sándor.
Gellért átvette a kagylót.
– Da – mondta – da, da… és sűrűn bólogatott hozzá, mint aki helyesel és egyetért. Da…– folytatta párbeszédét az automatával, de az ott a vonal túlsó végén nem érte be ennyivel, mondta a magáét tovább. Gellért bocsánatkérően mosolygott Erikre:
– Vedd már át, komám… nem értem, hogy mit akar!

Szerkeszti: Bölöni Domokos