Tízéves voltam, amikor édesanyám váratlanul meghalt; számomra akkor ő „anyu”volt. A halála utáni évek törékeny szóhasználatában pedig: „anyuka”.
Most ötvenéves vagyok, és ő az „édesanyám.”
Nem értem, miért nem lehet másképp, de a lélek szemantikája csalhatatlan.
Megdöbbent, milyen keveset tudok anyám gyermekkoráról.
Az édesanyjáról viszont sokkal többet. Nem is csoda: 95 évesen halt meg, még akkor is tiszta égszínkék szemével csodálkozva nézett rám a kórházi ágyon, ahogy azt kérdezte: „Te vagy az, Csillukám?”. És az a „Csilluka” akkor már jócskán közeledett a negyvenhez. Sok emlékem van vele, róla és sokat mesélt.
Gyakran ültünk együtt a hajmáskéri ház verandáján, és hosszasan idézte élete eseményeit. Erős érzéke volt a hatásos előadáshoz, élesebben emlékezett 50 évvel korábbi esetekre, mint az előző óra történéseire. Gyakran megcsuklott a hangja, s szíve szakadt újra, vagy felfortyant régi sérelmeken, még flörtölt is újra jóképű nagyapámmal, akit neki kellett a bálban felkérnie, hogy végre észrevegye.
A ház mögött lévő kis dombon szorgalmas tankok gyakorlatoztak, de ő meg sem hallotta már. Hajmáskéren volt a legnagyobb szovjet katonai bázis, ezért aztán még az expresszvonat is megállt ott.
Amikor nagyanyámék idekerültek, talán még nem is volt igy. Az volt, ami ma is lenne, ha a szovjetek kivonulása után nem válik fokozatosan Veszprém agglomerációjává.
Lett volna továbbra is poros, reménytelen, egyutcás kis falu.
Idehozta a családját nagyanyám kalandvágyó, könnyelmű apja, abban a reményben, hogy itt boltot nyit, és meggazdagszik.
Nagymamám gyakran elmesélte azt az estét, amikor anyja a gyerekekkel megérkezett (férje előreutazott, hogy – úgymond – előkészítse a házat), és lerakta csomagjait a dohos, sötét kis odu közepén. „Hová hoztál minket, te szerencsétlen?” – kérdezte. A férj persze tele volt tervekkel, és nagy ívű koncepciókkal. A család nem hitt bennük,de azért mentek vele és a tervei után, és nem ez volt az első eset, hogy vándorbőröndök felett elhangzott ez a mondat. De ez volt az utolsó alkalom, mert a falu sara nemcsak a nagy terveket nyelte el, de dédapám életerejét és kedvét is. Félév múlva halott volt, és a hajók nélküle vágtak át a tengereken ama földek felé, amelyekre annyira vágyott. Neki ennek a kis, csöndesen hallgató falunak kövecses földje maradt, nyughatatlan szíve abban porladt el.
Dédanyám akkor összeszedte magát, és nyélbe ütötte azt a boltot, ami élhetetlen, ábrándozó férjének nem sikerült. Magas, egyenes derékkal állt a pult mögött, és meghallgatta azt is, amit közben a vásárlók el akartak neki mondani. Nem sok köze volt e bizalmas szavaknak az árukhoz – családi feszültségek, rendszeres fejfájások, ételreceptek, galádul viselkedő vők, családi kirándulások, hivatali packázások történetei keringtek a levegőben. Dédanyám türelmesen odafigyelt, és hallgatott. Tanácsot nem adott, de a falu verbális korlátai között vergődő lakói újra meg újra megnyilatkoztak előtte. A magas, kék szemű asszony mérte nekik a lisztet, és közben nagyot sóhajtott, mert hallotta, hogy Bodriné férje mindig megeszi a májat a levesből, hiába ül az asztalnál sóvár szemmel a kisunoka is. Nem árulta el egyetlen arcizma sem, hogy az ő levesükbe egyelőre nem is igen kerül hús.
Amúgy négy gyermeke volt, két fiú és két lány, és a legidősebb – Lilla –kivételével valamennyien őrá hasonlítottak.
Lilla az apja szerb nevét igazolva villantotta a világra barna arcából sötét
szemeit, míg húga – az én nagymamám – és öccsei kényes fehér bőrükkel komoly kockázattal mehettek csak ki a napra, és áttetsző kék tekintetükről még idős korukban is rögtön lehetett tudni, hogy rokonok.
Anyám a nővérével együtt kreol volt, de valójában lefékezte bőrük temperamentumát a vonások szelídsége. Ők is négyen voltak testvérek, ám itt a természet tökéletes igazságérzékkel osztott színeket – és a két kisebb gyerek világos bőrrel, kék szemmel született. Persze csak később, jóval később.
Egyelőre csak dédnagyanyámról van szó, akit úgy képzelek magam elé, hogy jókora humorérzékre volt szüksége ahhoz, hogy ne mártíromságnak, hanem feladatnak élje meg a rá mért sorsot. Ezt egyébként nagyra tartottam később nagymamámban is, aki beleveszve egy nehéz, nyomasztó vagy éppen kilátástalan élethelyzet felidézésébe hirtelen megragadott egy személyes élményt, embert, pillanatot, és megédesedett tőle az amúgy keserű pohár.
Dédanyámnak sok ideje nem is volt értelmeznie helyzetét, iparkodnia kellett erősen, hogy megtartsa a család egyensúlyát. Úgy képzelem, hogy a kenyérgondokkal felhőzött élet gondjai közé a takaros megjelenés igénye is hozzá tartozott. (Ki mástól örökölte volna nagyanyám azt az átható, professzionális tekintetet, amellyel végigkamerázta, tapogatta, minősítette, ruhánk esését, a részletek, színek összhangját, a hajunkat, a kiegészítők – táska, öv, ékszerek – elfogadhatósági szintjét?)
Gyermekkorunkban nem tudtunk úgy a szeme elé kerülni, hogy az első percek szívbéli öröme után ne melegítette volna már a vizet, hogy lavórba nyomva fejünket, a maga felfogása szerint valóban illendő frizurát ne bodorítson ez irányban nála sokkal kevésbé tudatos kobakunkra; amíg aztán a kamaszkor engedetlen szabadsága ki nem lökte végleg a kezéből azt a fránya lavórt.
Valahányszor elment mellettünk, ritkán állta meg, hogy ne igazítson el valamit a szoknyánkon, nadrágunkon, ne érdeklődjön ártatlan arccal akkor, amikor már nem adhatta ránk a ruhát, hogy tényleg nem fázunk-e abban a bő kardigánban, mert a szekrényben lóg egy helyes pepita kiskabát. Fiatalságának részletek és rend iránti fogékonyságát csak táplálhatták a padláson halomra álló Úrinő című újság tanulságos kis történetei is, amelyekből kettőre élénken emlékezem.
Az elsőben egy férfiú –minő hajmeresztő és arcátlan ötlet! – arra kéri kiszemelt hölgyismerősét, hogy jöjjön át hozzá egy teára. A hölgy vállalkozó természetű, és bizony-bizony nem látja át, hogy ezt a vizitet neki, egy úrinőnek csak elutasítania szabad. Fogalmam sincs, hogy úrinőként miért is nem gondol erre, de tény, hogy harisnyát húz, és biciklire ül. A szerző itt kivár, hosszasan ecseteli a gondosan kiválasztott ruha selymét, színét, a sál lengedezését a szellőben. És ekkor – ó, jaj! – egy óvatlan mozdulat, a finom harisnya beleakad valamibe, és felfut a szem. A hölgy megáll s visszafordul: így nem mehet sehová, szíve férfijához meg legkevésbé. Otthon már nincs kedve újabb öltözködésbe belevágni, meg hát el is késett, egy úrinő pedig legyen pontos és ép-harisnyás…
Másnap szól a csengő, s a bánattól fátyolos tekintetű nő már kifogástalan harisnyában lép az ajtóhoz. Az ajtóban ott áll a nagy Ő, aki előző nap hiába melegítette a teavizet. Tekintetük összetalálkozik, és úgy is marad az esküvőig. A nászéjszaka előtt, amelynek szexuális fülledtségét teljesen kisöpri az édes-bús stíl, a férj töredelmes vallomást tesz, miközben az
ártatlanság fehér tülljeiben mellette ülő feleség kezét szorongatja. Vajon, miféle gyalázatos titokra derül most fény?
A férj egyszerűen azt mondja el rajongó tekintettel, hogy ha azon a bizonyos délutánon arája történetesen mégis átment volna hozzá teázni, soha nem jutott volna az eszébe feleségül venni. Az asszony halványan somolyog… Nohát!
A másik történetben a nősülő korba ért fiatalember kellő tisztelettel érkezik, kalapját hanyagul a hall (nem előszoba!) gardróbjának (nem szekrény) tetejére helyezi, és miután kellőképpen lekáderezték, ő meg tetőtől talpig felmérte a lányt, valamint a hozzávalókat, távozik. Mivel a felmérés eredmény pozitív, következhet a visszatérő csúcsmotívum: az esküvő. Újra itt az aszexuális nászi ágy pereme. Újabb ifjúférji vallomás, újabb aggasztó előérzetek, mielőtt elhangzik a katarzisszerű igazság. Tehát: ha a férj, első vizitje után úgy vette volna vissza a gardrób tetejére tett kalapját, hogy azon akár egy komolyabb porszem is találtatott volna, most nem szorongatná itt ezt a kedves kis kacsót, a törvényesen engedélyezett szeretkezés paradicsomi kapuja előtt…
Gondolom, aki ilyen történeteken nő fel, az komoly tartalmat kap a mindennapokhoz, mert nem létezik olyan bútor, amelyre ne férne rá akár minden pillanatban a porolgatás, és mindig lehet valamit igazítani azon a vacak harisnyán.
Nagyanyámat sosem láttam tétlenül, és sosem láttam, csak frissen mosdva és makulátlanul felöltözve. Az élet semmiképpen nem szerveződhetett meg úgy, hogy félreálljon rajta egy szalag vagy le legyen szakadva egy gomb. Biztos vagyok benne, hogy nagymamám mindezt alapvetően mégsem az Úrinő történetein keresztül, hanem mindenek előtt édesanyjától tanultas örökítette rá gyermekeire, akik aztán a huszadik század második felének hagyományokat szétfújó szélverésében valahogy már képtelenek voltak ezt továbbadni nekünk.
Édesanyám viszont magával hozta gyermekkorából ezt az érzéket, és még akkor is, amikor első leveleit írta 1956 után Svédországba menekült, s ott végre újra felbukkanó öccsének, a legkomolyabb információk között dicsekszik el vele, hogy „apu nagyon elegáns volt”, hogy Lili húgának átszabatták a kiskabátot kosztümkabáttá, és sikerült hozzá egy nagyon „tüchtig” cipőt szerezni, meg hogy a fizetésből egyik hónapban ki lehetett szorítani egy kétsoros télikabátot. Olyan szavakat használt, mint „komplé”, fiútestvérének azt a tanácsot adta levélben: „Ha ruhaneműt veszel, mindenből csak a legfinomabbat vedd!”, hogy aztán az ötvenes évek pénztelenségének és hiánygazdálkodásának rendszerváltásig nagyjából kinyúló árnyéka sötétítse be a folytatást: „Én is rájöttem már, hogy nem érdemes olcsó dolgokat venni, de hát nemigen bír mást a pénztár. F-váron most nyílt egy modellház a sportbolttal szemben. Elég rendes dolgok vannak benne, csak borzasztó drága.”
Nagymamám pedig, aki azzal kezdi egyik levelét, hogy majd eszét vesztette, mert 9 hétig nem kapott hírt a kisfiáról, s a levél vége felé az Úristen kegyelmét kéri rá, az egyébként teljesen hiteles anyai aggódás és vágyakozás súlyos szavait a rá jellemző arányérzékkel oldja ilyen kitérőkkel: „Lilike most kapott Csöpikétől (ő édesanyám) egy szép kis tavaszi kabátot. Nagy kockás pepita. Nagyon helyes, jól áll Lilkómnnak, 950 forint volt. Gondolhatod, milyen nagy Lilike öröme. Majd kap egy szép barna félcipőt is, és kész a húsvéti elegancia (!). Apunak is vettünk egy szép nyári ruhát, csak át kell szabatni. Így most mindenkinek van egy kis rendes ruhája”
Az már külön talány, hogy bennünket, egy slendrián kor slendrián gyermekeit mért nem zavart sohasem nagymamánk múlhatatlan izgalma a ruhánk, a külsőnk és a tárgyaink iránt, melyeket fejlett kritikai érzékkel és töretlen lelkesedéssel minősített. Talán több volt bennünk
erre a hajlam, mint amennyit a kor hagyott megnyilvánulni? Vagy tán az igazító mozdulatokon átsugárzó szeretet fosztotta meg azokat minden ellenérzéstől? Az is lehet, hogy egyszerűen csak nem emlékszem már arra, amikor mindez idegesített is engem.
Az viszont ma is eszembe jut, amikor mindezt bevonta a komikum bája. Nem mondanám, hogy nagymamámban bármi Don Qujiote-i lett volna, de ezen a téren hajlamos volt az időben eltévedt ember helyzetébe kerülni, és az – mivel szerettük – mindig csak enyhén volt komikus, de sosem keveredett szomorúsággal vagy nevetségességgel.
Egy alkalommal – valamikor a hetvenes években –, amikor kivonatoztam hozzá, úgy engedett haza, hogy előhozott a belső szoba kincsei közül egy régimódi retikült.
– Olasz – mondta. – Tiszta bőr. Öcsi hozta, vidd csak el…
Öcsi bácsi édesanyám nyugatra disszidált öccse volt, a Fa szappanok és kordnadrágok paradicsomi világából…
Nem voltam lázadó természetű, és magasról tettem arra, vajon furcsállják-e az én csenevész kamasz-karomon ezt a sötétbarna retikült. Ha ő így akarja, mért ne. Otthon majd lerakom.
– Csillukám – mondta még a kapuban nagymamám-, aztán a vonaton vigyázz rá, kérlek. És ha valaki megkérdezi, honnan való ez a finom kis darab, csak nyugodtan mondd meg, hogy Olaszországból.
Ráhagytam. Bólintottam. Mi értelme lett volna ellenkezni? Tényleg el kellene magyaráznom az én örömtől kigyúló arcú nagymamámnak, hogy már nem nézik az emberek a részleteket, és nem használják azt a kifejezést, hogy „finom kis darab?”
Láttam, tökéletesen hisz abban, hogy valaki majd emésztő irigységgel fogja nézni a kifogástalan varrásszélet, és bizsergető vágyat fog érezni a tenyerében, hogy megérintse, simogassa a „finom kis” táska anyagát, majd hosszú oldalpillantások után nem állja meg, hogy meg ne kérdezze tőlem: „Elnézést, honnan való ez finom kis darab?”…
Az ő lánykorában valószínű, hogy az ilyen kérdések sokkal gyakrabban elhangzottak, és édesanyjának fontos volt, hogy az ő gyermekei ne csak a kérdésfeltevők között maradjanak.
Ezért is koptatta a tenyerét az egyre bővülő boltban, miközben nőttek a csemeték, és időről időre fényképek készültek róluk, finom kis darabokba öltözötten…

(Részlet egy készülő családregényből)

(Folytatjuk)