Antal egyedül ballagott, maga sem tudta, merre.
Pár órája temették el édesapját, s a toron az ebéd után jött a bor, a sör. S a szomorkodást felváltotta a Zavaros a Nyárád…
Zavaros volt már ott mindenki, bár úgymond azért énekelték, mert Tatesznek ez volt a kedvenc nótája. Amikor azonban már mindenki azt üvöltötte, hogy Inni kell, ha meghalunk is…, Antiban elszakadt a cérna. Odalépett a hosszú asztalhoz, megragadta a terítőt, s lerántotta. Repült a leves, a fasírt, nagyot robbant egy szódavíz, s hogy valaki félre ne értse, Anti is üvöltött, mint egy fogyókúrás sakál:
– Mindenki szedi a sátorfáját! Két perc múlva bűze se legyen itt! Apám fölött még meg sem rogyant a föld , s itt máris beindult a dáridó!
Antal otthon hagyta a szemüvegét, de Tateszt, az édesapját szemüveg nélkül is jól látta maga előtt. Nem is ment be a hidegházba, nem nézte, hogyan öltöztetik utolsó útjára, nem ült be a siratók közé sem; ő egy koporsót kísért ki a gödörig.
Neki maradjon meg úgy a Tatesz, ahogy emlékezett rá. Ahogy együtt mentek ki a focimeccsre, ahol ő az érvényes klubtagsági könyvvel belógott, az apja pedig a régi, lejárt könyvét mutatta. A jegyszedők mosolyogtak, beengedték, ismerték, azt gondolták, Anti bácsi öregszik. Pedig…
Így él majd tovább a Tatesz.
S akkor a nagy halottas ceremóniákban ne jöjjenek neki a dalolással! Nem buli van: itt elvesztettünk valakit! Ha nincs tisztelet, nincs gyülekezet!
Otthon csend feküdt a kúrián. Az udvar rendbe pofozva, a nagy asztalt visszavitték a plébániára, mindenki az éjszaka leplével készült takarózni. Antal előbb még körbejárta a házat. Ez mindennap az esti körút járuléka volt. Most egy kicsit el is túlozta. Nem volt kedve az álomhoz. Ébren beszélgetett édesapjával mindenről, ami földi, égi, valós vagy valótlan. Majd bekotródott a házba, zuhany, aztán a paplan alá. Csak az álom nem akart jönni. Kiment, rágyújtott. Megfogadta a csillagoknak, többet nem cigizik, de kevesebbet sem. A konyhában egy deci altató rumot is leküldött. El is aludt, már elmerült az álmok csodálatos világában, amikor felvisított a telefonja. Elsőnek a tévé távirányítóját nyomta a füléhez, s hogy az nem válaszolt, a mobil után nyúlt. Hirtelen felébredt: a képernyő szerint Tatesz hívta Lenyomta a gombot, rekedten szólt:
– Igen, Tatesz?
– Valentin sunt, vă deranjez, dar am trecut graniţa, pe unde să iau…
Anti annyit nyögött csak, hogy greşeală, tévedés, papucsába lépett, rágyújtott, s bár tudta, hogy éjfél után a legkárosabb a dohányzás, kiment, leült a küszöbre, kifújta a füstöt, és kitörölte a mobiljából az édesapja számát.