Levinschi Szávuly Attila: Őszutó köddel

Köd volt.
Szürkület.
A köd vékony, áttetsző. Permet inkább.
Nedves, csontig hatol. A levelek sárgulnak, hullnak. Az erdő alatt csupaszodó ágakon fekete madarak ülnek.
A ködpermet lecsapódik, levelekre, fűre. Fák törzsére. Pókhálók szálán csillan. Fegyver csövén. Az acélszürke égen nem látszanak a fények, A férfi lassan halad. Vadászruhában van, sötétzöld posztó, lábszárvédő, bakancs.
Fegyvere a vállán. Nyomokat követ, mind lennebb húzódik az erdő alól. Tekintete csillog, keresgél, idegesen rebben erre-arra. A vadászat vérében van, erőt ad neki, hatalmat. Egyfajta, szinte gyerekes, örömöt. Kielégülést.
Enyhe borzongást a hátgerinc tájékán, a tudatot, hogy megvan a lehetősége.
Most úgy tűnik, elvesztette a nyomot. Három napja, hogy settenkedő árnyat látott, akkor nem sikerült elkapnia. Mi több azóta sem tudta meghatározni a nyomot. Furcsa, elcsúszó nyomok voltak. Még soha nem látott hasonlót. Mintha gazdájuk szándékosan tette volna felismerhetetlené őket. A vadász, magányos vadász volt, kirekesztett ember. Harmadik napja, hogy visszajárt elkapni a settenkedő árnyat. Izgalommal gondolt a találkozásra, de lelke mélyén hideg maradt. Igazi vadász volt.
Valami azt súgta nőstény lehet, és fene óvatos nőstény. Talán kölykei lehetnek azért ilyen óvatos. A vadásztól balra domb emelkedett, enyhén lejtő. Alatta vízmosás. Árok. Sással, náddal benőtt. Fürjnek, fácánnak, nyúlnak rejteke. Talán farkasnak is. A száradó kórók, mint megannyi kiélezett penge meredtek az égnek. Pengeéles az ég is. Acélja majdhogynem elpattan felettük.
A vadász megáll. Bakancsa a nedves földön toccsan. A köd alja fellebben egy kis fuvallatra, pókháló szálakból szőtt, finom éteri takaró. A domb oldalán, fekete földön szétszórt fehéren derengő kupacok hevernek.
Közöttük sötéten megmozdul valami.
A vadász arra fordul. Erőlteti szemét, úgy figyel. A fegyvert kézügyébe tartja. Dupla csövű puska, két golyó jár bele. Figyel. Talpa alatt nedves ág moccan. A sötét tömeg eltűnik. A vadász mozdulatlanul vár egy kicsit, egész lénye feszült figyelem. Majd közelebb megy, óvatosan lábát lassan csúsztatva halad. A fű satnya ritka csomókban, a föld feketén bukkan ki alóla, nedvességtől csúszós a rég rajta ülő köd mélyen áztatta. Lassan halad, ruháját kevés ágú bokrok akasszák.
A lejtő aljában szétszórtan fehérlő kupacok, csontok. Színük élesen elüt a föld színétől, ahol hevernek. Elhullt állat csontjai. Elhullt állatok temetője a hely. A csontok nagy területen borítják a talajt. Néhol halomban vannak, máshol szétszórtan hevernek. Emberek hordták össze őket. Kutyák, vadak hurcolták, marcangolták szét. Idő bontotta szét darabjaira a néhai testeket.
Furcsa, időtlen hangulata van a helynek. Néhány nagy fekete madár lebben, emelkedik, alászáll.
Az erdő széli fákról érkeznek. A vadász megborzong, szürkülődik. Harmadik napját tölti itt, ezen a helyen. A vadon mélyén megváltoznak az értékek. A sötét árnyat keresi, amit az előbb látott. Talán farkas volt, talán hiúz. Az egyik elhullott dögöt marcangolta. A dög egy borjúé volt. Csak a hátsó része maradt meg. Hátgerinc. Láb. Farok. A gerinccsonton és a bordák tövén nyersen, vöröslőn ült a megmaradt hús. Tépázott. Szakadt.
A levegő éles, hideg. A dögnek nincs szaga.
A vadász néz, figyel. Körbe-körbe. A sötétlő tömeg a domb oldalában egy-egy pillanatra mintha feltűnik, a test egy-egy vonala egy folt minden biztos pont nélkül dereng. Szemet erőltető figyelem, a köd fátyla fel-fellebben. A vadász előrehajolva figyel, érzékei jelzik a lehetőséget. Elkaplak. El foglak kapni. – mormolja a fogai között. Úgy tesz, mintha elmenne szándékosan zajt csap, majd oson, csúszik, megbúj a vízmosás szélén. A sötét árny visszatér. A csontok között megáll. Néz, figyel. A vadász még mindig nem tudja kivenni, mi lehet.
Na most… megtöri a csövet, golyót helyez bele. Mire felnéz az árny nincs sehol.
Fenemód óvatos – gondolja a vadász. Soha nem találkoztam ennyire óvatos… valamivel.
Áthelyezte a súlyát a másik lábára. Várt.
A következő órában az árny kétszer- háromszor előjött. Mindannyiszor újra eltűnt anélkül, hogy a vadász akár egy pillanatra is közelebb kerülhetett volna hozzá. A vadász ideges lett. Rálőhetett volna néhányszor, de nem tette. Közelebbről szeretné látni, olyan furcsa a mozgása, mintha incselkedne vele.
A köd felszakadóban.
Elkaplak. Addig el nem megyek innen, amíg el nem kaplak. Ismeretlen érzések jelenlétére figyel fel, előérzet, furcsa, nyugtalanító. Izgatott. Belemelegszik ruháiba. Egyre jobban besötétedik. Amikor újból visszatér az árny, a vadász már jóval óvatosabb. Visszafojtja lélegzetét, a fegyver és ő egy a pillanatban, célgömbre veszi, aztán halkan káromkodik. Az átkozott. Ismét kicsúszott. Most már elkapja. Mindannyiszor a döghöz tér vissza. Jó éhes lehet.
A vadász alaposan beleizzadt az izgalomba. Az a fajta izzadság volt, amely a hosszan tartó feszültség eredménye. Kibújt a kabátjából. Ujjatlan trikó volt rajta. Ő maga, alacsony, zömök testű. Férfias. Válla izmos, medve karmainak nyomát viseli. Amint a hideg levegő érinti, megborzong. A bőrén érzékeli a szél megfordul. Elvitte a ködöt. A vadász helyet változtat. Ruháját hátrahagyja, mert csak akadályozná a mozgásban.
A szél a dög felől hozza a szagokat. Kihasználja ezt. Közelebb kúszik hozzá, néhány lépésnyire egy bokor mögé. A bokor ritkás. A nedves fekete földön fehérlő csontok között négykézláb kúszó, puskás férfi nem evilági kép. Egy Bosch festmény részlete is lehetne.
Most már teljesen besötétedett. A köd felszállt. A vadász várt. Valahol az erdőben egy madár kiáltott. Az árny megjelent a dög mellett. A vadász elképedt, leeresztette a fegyvert. Az árny egy nő volt.
Az égen megjelentek az első csillagok. Fényük halványan pillogó. A nő négykézláb közeledik, körbejárja a dögöt. Megáll, figyel. Szakadt rongyokban van, haja hosszú fekete. Szemei is feketén égő kövek. A hold villan rajtuk, felhő eltakarja. Hosszú erős combja fedetlenül kilátszik a rongyok alól. A férfi mindegy bódult varázsban nézi. Még nem tért magához, keze elfehéredetten markolja fegyverét.
A nő mozgása gyors, teste hajlékony, úgy simul a földhöz, akár a vadak. Hajában ágak akadtak, szél borzolta. Arcába hull, felfedi, eltakarja.
A férfi előrehajolva nézi. Meglapul a bokor mögött.
A nő marcangolni kezdi a dögöt. Aprókat tép belőle, fogai a csonthoz koccannak. Kezeit nem használja. Néha felemeli a fejét, figyel, aztán ismét a döghöz fordul. Felhorkan. Rongyai félrecsúsznak, meztelen vállára halvány fénnyel telepszik rá a hold. Arca, combja, lábszára sáros, nedves levelek tapadtak rá. Négykézláb áll, háttal a bokornak ahol a vadász rejtőzik. Húsa, mint a csontok, fehéren villan az éjszakában.
A férfi teste megfeszül. A látvány irrealitása béklyóba veri, feldúlja az érzékeket. Ösztönök és láncok. Orrcimpái kitágulnak. A nő testének szagát érzi, az érett nőstény ölének szagát. A férfi nem tudja, mi történik vele. Felhördül, rárohan a nőre. Elkapja. Keze a rongyok között kutat, az fogaival hátrakap. A férfi magáévá teszi, ismét és ismét. Akadó lélegzettel hörögnek.
A dombon túl, a sötétben, egy párját vesztett kóbor kan vonít.

Azon az éjszakán a vadász elment az általa űzött vaddal.

A szóbeszéd úgy tartja, hogy fent az erdőn túl, a hegyek aljában vackot épített nőstényének. Puha levelekkel, szalmával, rongyokkal bélelte. Néha a falú széléig lejárt, de soha sem tudták elkapni. Holdvilágos éjszakákon hallották együtt üvölteni a falkával.
Tavasz felé az asszony gyermeknek adott életet. Apró, pöttömnyi teremtésnek, aki behunyt szemekkel nyivákolt a vérpecsétes szalmán.
Az anya először elfordult tőle, majd közelebb húzódott és megszoptatta.
A férfi büszke volt, lelkében rejlő ősi apai ösztön tört felszínre.
Egyszer, amikor távol volt, történt valami. Visszatértekor rossz sejtelmekkel eltelve közeledett otthonához. Fogai között túzokot tartott, lentről, a nádasok mellől fogta. Válla, amely medvekarmok nyomait őrizte, ágak horzsolásától vérzett. Beleszimatolt a levegőbe, a túzokot leeresztette a földre, és egy lendülettel bent termett az odúban. Odabent véres volt minden, remegő húsdarabok hevertek szerteszét.
Az asszony felfalta gyermekét.

A következő hetekben a vadász visszatért a faluba.
Az emberek látták, hogy a ház körül ődöng, ahol valamikor lakott. Nem mertek a közelébe menni. Később, napok múltán, amikor feltörték a házat, észrevették, hogy egy puska és egy váltás ruha hiányzik.
Pór és pókháló lengett be mindent. Az asztalon lévő pohárban penész ült a boron. A fogóban megszáradt az egér. A szél ki-be, mozgatta az ablaktáblákat. A sarokvasak fülsértően csikorogtak.
A vadász visszavedlett régi önmagává. Vadásszá. Megfogadta, hogy megöli az asszonyt. Fák tövén, vizes árkokban hált. Leshelyet készített  magának. Ült a lesen összeszorított szájjal, résnyire nyitott szemekkel, ujjai a ravaszon és várt. Néha felmordult. Az egyetlen szót ismételgette, ami még emlékezetében megmaradt. Arcára mélyülő árnyakat festett az éjszaka.

Nyár közepén, kalászéréskor, a hegy aljából hazatérő emberek egy szétmarcangolt férfi testérre bukkantak.

/Közli: Szente B. Levente/