Ahol van fény, ott van árnyék is – de abból a messzeségből, ahonnan az én mindig derűs nagymamám idősödő arcából, egyenes derekú, de a romlás jeleit hordozó testéből vissza próbálom gyúrni azt a lányt, aki volt, abból a messzeségből csak TUDOM, de nem látom az árnyakat.
Régi fénylépeket látok – redők, szalagok, hajtincsek tökéletes egyensúlya ragyog. Az életút kijelölve, és az a fiatal lány a képen egy csöppet sem kesereg azon, hogy majd nem tudja megvalósítani önmagát a tűzhely mellett. Feje csak úgy zsong a tűzhely csinosításának apró kis ötleteitől, és fogalma sincs arról, mit jelent a szó: szüfrazsett. Ezt egyébként később sem tanulja meg, akkor sem, amikor kibombázzák az otthonából, és akkor sem, amikor a háború végén, idegen földön, menekülés közben szül, már túl a negyvenen, de még akkor sem, amikor izmos, feltűrt ingujjú munkásnőkarok vaskos, lehangoló romantikája tör utat a fényképeken.
Ugrik, bukdácsol, szökell a változó kor ormótlan szikláin, s mint egy kecses tornászlány a színes szalagot, feje fölött tartja-menti-lengeti fiatalságában összerakott ideálját a női szerepről.
Jó arra gondolnom, hogy sosem akart egyenlő lenni a férfiakkal (sem) – ezt a felvetést talán meg sem értette volna –; hogy elmondhatatlanul érdektelen volt számára az érvényesülés feminista értelmezése, és hogy legfőbb vállalásában tökéletes karriert futott be.
Nagyanyám szüfrazsett ugyan soha nem akart lenni, de egy virgoncabb, boldogabb sorsra szánt Tatjánát (á la Puskin) azért bevállalt, ha éppen szemrevaló volt a fiatalember. Nagyapám pedig az volt, s talán még a flegmája is hasonlóan szívdöglesztően hatott, akár az Anyeginé. Ám a különbség is tetemes volt a regényalakokhoz képest. Nagymamám –habár cukros-híg történeteken (is) nevelkedett, soha nem tévesztette össze azt, amit olvasott a valósággal. Pontosan látta azon a bizonyos bálon, hogy a vékony, elegáns fiatalember bár úgy tesz, mint aki halálosan unatkozik, ugyanakkor logikusan nem kéne ott lennie, ha nem akarna valamit. És kezdeményezésre ugyan láthatólag nem adja fejét, de azért az csak úgy van, hogy a „megközelíthetetlen” szó szavatossági ideje a megközelítés aktusáig tart. No meg abba sem kell belehalni, ha mégsem. Ennek ellenére, valószínűleg az Úrinő aktuális száma helytelenítő kommentárokkal informálta volna a nagyérdeműt arról az esetről, hogy az enyingi bálban Miletics Ida odaperdült egy ismeretlen fiatalember elé, szóba elegyedett vele, s annak udvarias, kurta kis mosolyain egyensúlyozott mindaddig, amíg szeles, kipirult kis arcocskájától végül a kurta mosolyú vesztette el egyensúlyát, olyannyira, hogy akarata ellenére megkérdezte: „Felkérhetem egy táncra? ”…
Ahogy mondani szokták, a többi már történelem. Részleteit nem tudom. Az eredményét ismertem – a négy szép, jól nevelt gyereket, köztük az én édesanyámat. S bár számomra nagyapám végérvényesen öregnek hatott, de ebben a csökönyös, különc férfiban nagy ritkán megláttam azt a hajdanit is, akivel egy fiatal nő táncolni kívánt.
De ezt ritkán, nagyon ritkán… Inkább csak akkor, ha a belső szoba díványán enyhe borzongással forgattam a fényképeket, összevetve a keményített inggallér fölötti öntudatos férfifej vonzerejét a gangon ülő öregember hasonló, de már szétesőben lévő vonásaival.
Az a férfi, akit én ismertem, könnyen elsírta magát, és mindig várt valakit. Hallgatagsága az évek során, ahogy elhagyták sorra a házat a gyermekei, őt pedig az ifjúsága, szabályos életformává vált. Nem emlékszem rá, hogy valaha nagy családi összejöveteleken a szó klasszikus értelmében társalogni láttam volna. Váratlan. heves figyelmeztetéseket tett arra vonatkozóan, hogy az egyik unoka mindjárt leesik a lépcsőről, vagy hogy a másiknak ki kéne fújnia az orrát… Sokat veszekedett, nem tetszett neki ez a „rongyos élet”, se a túlságosan hígra sikerült tejbegríz, és
a túl hideg pad a gangon, a rossz irányból támadó szél és a rosszul szelelő kályha… Általában az volt a benyomásom, hogy nem nagyon tetszenek neki a körülötte lévő emberek – a gyerekeket kivéve.
Mellettünk, a közelünkben lemállott róla a kelletlenség álarca, és mögötte ott állt egy férfi, aki még élénken emlékezett a gyerekkorára. Kiskoromban, esténként gyakran benyitott hozzám, és a fülembe súgta, hogy reggel feltétlenül nézzek majd a párnám alá. A titokzatos ember ugyanis majd besurran hozzám, megnézi, jó kislány vagyok-e, aki rendesen és szép nyugodtan alszik, és amennyiben elégedett velem, feltétlenül becsusszant valami ajándékot a párnám alá. És rólam, a lelkes kis stréberről, aki rettentően koncentrált, hogy az elképzelt jóságnak megfelelően aludjon és viselkedjen, a titokzatos ember sosem felejtkezett meg. A fura csak az volt, hogy akkor is ott járt nálam, ha álmomban történetesen fölsírtam, és valahogy csak átmaceráltam az édesanyámat. Ha valaki, hát nagyapám bizonyosan tudta, milyen fontos lenne beteg, egyre soványabb asszonylányának pihennie, mégse állította meg a küszöbömnél azt a férfit, hogy felvilágositsa arról: most aztán tényleg nem érdemlem meg, mint renitens éjszakai sírdogáló, hogy a párnája alá csúsztassanak egy kakasos nyalókát, egy nyuszis naptárt vagy egy szép képeslapot.
Nagyapám egyéb szédítő varázslatokat is tudott. Nyápic kis unokái voltak, talán csak az egy nővéremet kivéve, aki kidagadt azzal a helyes durcás kis arcával az összes fodros babaruhából. Én, két fiú-unokatestvéremmel együtt reménytelenül véznák és rossz étvágyúak voltunk. Piszkáltuk a kaját, nem a finnyásság, hanem az étkezés iránti végtelen közöny távolságtartásával. Kis testünkben még nem robbantak a hormonok. Én királylányokról olvastam a díványon, Attila és Zoli, az unokatestvéreim békákat ugrattak a kertben, és ha le is ültünk az asztal mellé, inainkban ott feszült a vágy minél hamarabb visszajutni a díványhoz és a kert békákkal teli dzsungeléhez.
Csapnivalóan rosszul ettünk, pedig egész életemben nem találkoztam senkivel, aki jobban főzött volna nagymamámnál. Később kinőttem a sápkórosságot, és lelkes csodálója lettem nagymamám konyhaművészetének – bár az étkezés iránti közönyből sosem gyógyultam ki igazán.
Egy szó, mint száz: sovány, szeles kis gyerekek voltunk akkoriban, akik mesét és kalandokat nyeltek nagykanállal az étel helyett. Nagyapám, aki napjai nagy részét a kert előtti magas verandán üldögélve töltötte, elnézegetve játszó unokáit, háttal a pocsék világnak, egyszer csak észrevette, amikor tornaórásdit játszottunk a kertben, és ide-oda hadonásztunk a nővérem – tornatanárnőnk – ihletett dirigálását követve, hogy karjaink ijesztően véznák, és szörnyen kiáll a lapockánk is. Nem volt kenyere a nevelő célzatú szónoklat, a fenyítést soha, semmilyen formában nem alkalmazta és szüleimtől is zokon vette, más módszereket eszelt ki, mert már csak a varázslat szépségében oldódott fel ideig-óráig az öregség keserű íze. Azt a hajdanán elgurult 50 fillérest, amin valaha egy gombóc fagyit lehetett venni, belegyúratta nagyanyámmal a barackos gombóc tésztájába, és valamelyik vízben rotyogó gombóc lassan szilárduló, síkos testében ott fényesedett hívogatón, hallgatagon, mint ahogy azt a jó titkok teszik. Az ebédnél aztán nagyapám kelletlenül feszengő, giliszta kis unokáinak elárulta, hogy mit rejt a gombócok egyike. A kaland édes szele csapta meg unott kis arcunkat. Kétpofára ettünk, és mire valamelyikünk foga megérezte a fém csodálatos ízét, már mozdulni is alig tudtunk, annyi tészta feszült a hasunkban. Irigykedtünk a szerencsésre, de boldogító volt tudni, hogy előbb-utóbb nagymamánk újra gombócot fog főzni. Nagyapám szfinxarcán pedig ilyenkor felfakadt az elégedettség vékony kis mosolya.
Egyébként szinte soha nem mosolygott.
Ült a verandán, és nézte a szemközti dombot,
amelynek fonalszerű vonalán kis bogarakként iparkodtak a KGST-országok autói. Napokon át elnézte ezt a kis csíkot, mert egyszer – ebben soha nem kételkedett – az egyik kis bogár majd szép lassan egyre nagyobb lesz, átváltozik egy kék Trabanttá, benne a lánya és a veje ül majd a két kislánnyal, akiket be lehet gyorsan terelni a kamrába, és megmutatni nekik a madártejet, amit nagyanyám minden nap elkészített, hátha valaki befut alapon.
Így látom magam előtt mindig: sapkáját homlokába húzza, lezárva az utakat maga felé, és kémlelve mégis a házába vezetőt, amely elhozza otthonába azokat, akiket úgy vár, és akiket az üdvözlés néhány mozgalmas perce után ugyanúgy elzár magától.
Vajon, mire gondolhatott, amikor homlokán egy ér gyanús hullámzással megfeszült, és tudni lehetett, hogy sír? Fiatal korában nagyon tudott lumpolni, egyszer félfüllel hallottam, hogy Siófokról a kaszinóból taligával vitték haza az ildomos viselkedés szuperlatívuszára pályázó nagymamám mélységes döbbenetére. Tán ezt siratta? Azt a jó szagú, harmatos hajnali levegőt, amelybe belekeveredett a Balaton és az ifjúság illata?
A hajmáskéri ház ablaka előtt már egészen más hajnalok kopár fényében bíbelődött a gyapjúmellény gombjaival, mielőtt kilépett a Bakony hűvösébe. A haja, ami ziláltan az arcába hullt ott a taligán – „ mon dieu”!, kiáltott volna fel nagymamám, ha tudott volna franciául, és olyan vonzóvá tette lumpságában is, szürke csutakként tapadt összeráncolt homlokára. Karjai, amelyekkel a taligáról feltápászkodott, majd benyitott a konyhába, ahol a kelő nap foltjaiban (így képzelem) ott tett-vett a felesége, és a komilfóra még mindig nagyon figyelve, egy rossz szót nem szólt bor- és dohányszagú férjére, akire érthetetlen módon egyébként tényleg nem is haragudott, szóval a karjai, amelyekkel átölelte az asszonyt, és amelyek lélegzetükkel együtt egyre nehezebbek lettek a reggel mélyülő édességétől, ezek a karok száradt faágakként lógtak a hajmáskéri verandán a széke mellett, és a legmelegebb reggel sem tudott édességet csurgatni beléjük. Akkori fiatal gyerekként el sem tudtam képzelni annál nagyobb pechet, mint hogy valaki ilyen öreg, és biztos voltam benne, hogy tényleg ezért sír. De lehetett erre ezer más oka is.
Sirathatta a fiát, akit 56-ban maga küldött el ebből a zavaros országból, és aki attól kezdve olyan nagyon hiányzott neki. Sirathatta nagyobbik lányát, aki egy nem neki való férj mellett vergődött az önfeladással felérő rossz választás csapdájában. Sirathatta az elveszett házat, ahol a napfoltos konyhában kiesett nagymamám kezéből a kiskanál. Sirathatta, hogy öregkorában egy olyan házban kell élnie, amelynek oldalerkélyéről Magyarország legnagyobb orosz laktanyájára kell rálátnia. Sirathatta az országot, ami tele volt hasonló laktanyákkal. Aztán később, amikor a Trabantban már csak a veje jött meg a lányokkal, siratta, holtáig siratta az ő kisebbik, halott lányát.
Akkor aztán végleg meg is tört. Addig akadnak emlékeim, amelyekben nem olyan öreg, még szétcsap köztünk, fel-felneszel önkéntes némaságából, és amúgy férfiasan helyrerakja a dolgokat.
Anyám halála után már csak a gyengeség emlékeit látom körülötte. Talán leginkább azt, amelyikben összeolajozott jégeralsóban áll a kályha mellett…

(Részlet egy  családregényből – többi fejezetei itt olvashatók)