A kisváro­sok vetélkedése a megüre­se­dett (?) székely fővárosi címért-rangért évti­ze­dek­re ve­zet­hető vissza. Külső em­berként, távo­lab­bi szemlélőként mond­ha­tom ma­gam sem­le­ges­nek, jólle­het el­fo­gultságot is be­je­lent­hetnék régi, ifjúkori emlékek és újabb ta­pasz­ta­la­tok alapján. Volt idő, ami­kor Székely­ud­var­hely­re sza­vaz­tam vol­na, aztán Sep­si­szentgyörgy kez­dett von­za­ni, a vidékiségből ki­emel­kedő színházával és jó képzőművészei­vel, közben pe­dig Csíksze­re­da hívott, ugyan­csak műter­me­i­vel, újab­ban Hajdú Áron Alu­tus nyomdájával (ahol jó ide­je a Ko­runk és sok könyvünk készül el) – és itt ve­het­tem át (a nyom­da­igaz­gató és Kri­ter­ion alapítványi elnök kezéből) 2013-ban a Kri­ter­ion-ko­szorút.

Ma­rad­junk most Ud­var­he­lynél. Évek óta, va­la­me­lyik októberi hétvégén, a város díszes tanácstermében, az Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány so­ros ünnepségein, díjki­osztóin min­dig meg­csodálom a címe­re­ket, zászlókat és a fel­ira­to­kat, ame­lyek együtte­sen tu­da­tosítják, hogy a székely anyaváros­ban va­gyok. Lőrincz Gyur­ka gon­dos szer­vezésében a Spanyár-ház vendégszobája, a Gondűző meg­szo­kott ételkínálata és a Palló Imre névre hall­gató he­lyi ze­ne­is­ko­la növendéke­i­nek hang­szerjátéka te­szi ott­ho­nossá eze­ket az őszi nap­ja­in­kat.
A székely­ud­var­he­lyi vonzás azon­ban sok­kal előbb kezdődött. Ko­runk-közelből. Ha vol­na ben­nem haj­landóság a ke­resztényi meg­bocsátásra, a ne­kem alapjában véve, a besúgói je­lentéseitől függet­lenül rossz emlékű szer­kesztőségi titkárnak, László Bélának akár megköszönhetném, hogy annyi­ra szor­gal­maz­ta a szülővárosába tett autós útja­in­kat. (Sofőrünk, Gyu­lai bácsi számított a vezérnek, a „Mosz­ko­viccsal”.) Ad­mi­nisztráto­runk, Kas­say Miklós szintén szíve­sen jött haza, Ud­var­hely­re. Így aztán különféle he­lyi ja­vak­ban részesültünk ter­jesztői vagy ol­vasótalálkozói útja­in­kon, például a Fe­ren­czi-féle híres bárány­flek­ken­ben. László Béla vitt el a hu­mo­ris­ta Tom­csa Sándor lakásába. Nagy si­kert nem arat­tunk nála, ha­tal­mas füstfelhőben pre­fe­ransz-par­ti zaj­lott elköte­le­zett ud­var­he­lyi zsukások­kal, ért­hetően nem hagyták ma­gu­kat meg­za­var­ni, leg­fel­jebb Tom­csa nézett föl a szemüvege mögül, és kellő iróniával eresz­tet­te ki e sza­va­kat, ci­ga­rettája mellől, ne­kem címez­ve a kérdést: – Ja, a szer­kesztő? (Később gon­dol­kod­tam el raj­ta, hogy va­jon iga­za van-e Ba­jor An­dor­nak, ami­kor Tom­csa Sándort mint igen je­lentős prózaírót és színjátékszerzőt igye­ke­zett el­fo­gad­tat­ni az iro­dal­mi közvéleménnyel.) A másik székely­ud­var­he­lyi híres em­ber­hez emléke­ze­tem sze­rint Ba­logh Edgárral ju­tot­tam el; Tom­pa Lászlót öreg és mo­gor­va, ke­ve­set szóló költőként is­mer­tem meg (újságíró-múltjából nem so­kat árult el) – ver­se­it per­sze, leg­alábbis a Magányos fenyőt és a Lófürösztést még egye­te­mi tan­anyagként számon tar­tot­tam. (Bár a két világháború közti erdélyi iro­dal­mat nekünk előadó Sőni Pál nem­igen emelt ki, po­zitívan, ilyen transz­szilván elköte­le­zettségű „irományo­kat”.) …„Szorítsad, Imre!”, „Ne hagyd ma­gad, Áron!”
A székely anyavárosi, régi emlékek kiegészülnek az anyaszékhez tar­tozó, egyik fiúszéknek ne­vet adó Székely­ke­resztúr 1960-as fel­ke­resésével. (Ne­hogy va­la­ki csúfolódásnak ve­gye, a fo­ga­lom­használa­tot el­lenőrzöm a Kós–Fi­lep-féle kézikönyv­ben, A ma­gyar nép táji-történeti ta­golódása címűben.) Előfi­zetés-gyűjtő útból lett a ri­portút, Ko­runk-beli, ráadásul a címével címlap­ra rákerült első ri­por­tom (vi­szony­la­gos) si­kerével. „Akik most dönte­nek pályájukról”: így hoz­tam hírt a ke­resztúri középis­kolából, te­hetséges diákokról és jó tanárokról, köztük a ma­gyar iro­dal­mat tanító Far­kas Jenő tanár úrról. A szerény kisvárosi, még erdélyi vi­szony­lat­ban is inkább fa­lu­si külső, az eh­hez iga­zodó szállo­da már az is­mer­kedés óráiban eltörpült az is­ko­la szel­le­miségéhez mérten; a népdalgyűjtő unitárius püspök, Kri­za János és a prózaíró Szabó Gyu­la utódai, azt gon­do­lom, azóta is jól vizsgáznak.
És ez mond­ható el a ki­sebb vagy egészen ki­csi fal­vak­ban látot­takról-hal­lot­takról. Egy­szer jártam Nagy­ga­lamb­falván, Kányádi Sándor­ral. Édes­apját ment megláto­gat­ni. Sándor mel­lett én is szóhoz ju­tot­tam (rit­ka sze­ren­cse!), és az a rövid idő Ga­lamb­falván meggyőzött arról, hon­nan hoz­ta a te­hetségét a fiú. Később is em­le­get­tem, köte­ked­ve, Sándor­nak: – Az iga­zi te­hetség az édes­apád. – Az if­jabb Kányádi eb­ben nem mert el­lent­mon­da­ni.
El­ju­tot­tam, Lőrincz Gyurkáék révén, az el­ha­nya­golt mellékúton elérhető Ki­ruly-fürdőbe; nem fürde­ni (bár az is összejött), ha­nem az Ildi apjának bir­tokára. Bir­to­kot mon­dok, bár nem tu­dom, mek­ko­ra is volt, de arra emlékszem, hogy a kertjük végében csörge­dező pa­tak­ra az öreg „vil­lany­te­le­pet” szer­kesz­tett magának. Gyurkát ott tanítot­tuk – lámpafénynél? – pre­fe­ran­szoz­ni. (Eh­hez a kitérőhöz tar­to­zik még egy mellékág, a nagyszüle­im­nek köszönhetően a Mi­kes Ke­le­men 15-ben kitűnő álla­pot­ban megőrzött Pal­las le­xi­kon újabb dicsérete, a 16., il­let­ve a 10. kötet – Kacs-Közellátás – alapján. Ki­ruly neve ugyan­is nem ju­tott eszem­be, el­kezd­tem ke­res­ni térképe­ken, majd a biz­tos­nak vélt „K” sze­rint a Föld­raj­zi ne­vek eti­mológiai szótárában, ez segíteni szo­kott, most vi­szont nem jött be. Hát ott a jó öreg Pal­las. Ud­var­hely várme­gye térképe. Természe­te­sen raj­ta van, na­gyon apró betűvel ugyan, de ki­ve­hető: Ki­ruly-fürdő. Ke­ressük ak­kor a szöveg­ol­da­lon, a „K”-nál. Ott van, az 575. la­pon – igaz, átirányít: Ki­ruly, fürdő, 1. Kérulj. És ak­kor Kérulj – 475. lap: „Lövéte közelében fekvő pri­mitív bor­vi­zesfürdő, Ud­var­hely vmegye ho­moródi j.-ban, szép feny­ves­erdők köze­pet­te.” Min­den talál. A pri­mitív jelző is, egy évszázad­dal, pon­to­sab­ban jó másféllel a Pal­las-címszó után. – Oh, ha a Pal­las „pri­mi­ti­viz­musát” követ­ni tudná egy újko­ri ma­gyar le­xi­kon…)
Kerüljünk va­la­mi­vel köze­lebb a 20. század közepi Ud­var­hely­hez. 1961-ben „Ki mit tud” ver­senyt szer­veztünk, a Ko­runk, középis­kolások számára, Ko­lozsvárt, Székely­ke­resztúron és Székely­ud­var­he­lyen. A kérdések összeállításában (gon­do­lom, a műveltségre vo­nat­kozókban, mert a po­li­ti­ka nyilván kollégámat, az ide­ológia-ro­vat szer­kesztőjét il­let­te) ifjú iro­dal­mi szer­kesztőként vet­tem részt, je­len vol­tam mindhárom helyszínen, zsűriz­tem, Ke­resztúron kérdez­tem is – az eredmény meg­lepően po­zitívnak mu­tat­ko­zott, a nyer­te­se­inkből ugyan­is lett „va­la­ki”. Horváth An­dorból például A Hét-szer­kesztő, mi­nisz­ter­he­lyet­tes, egye­te­mi tanár, a Ko­runk főszer­kesztő-he­lyet­te­se. Ud­var­he­lyi győztesünk neve: Balázs András: Ő a csíksze­re­dai Har­gi­ta újságírója lett, 1978-ban hunyt el. A történet­nek nem itt a vége. Negy­venhárom évvel a „Ki mit tud” meg­nyerése után, vagy­is idén, 2014-ben a Ko­runk kiadója, a Komp-Press meg­je­len­tet­te Balázs András első verskötetét (Tetők ma­gasából), uno­kaöccse, a székely­ud­var­he­lyi középis­kolából a Babeş–Bo­lya­i­ra és on­nan a Ko­runk­hoz iro­dal­mi szer­kesztőnek kerül, főszer­kesztővé (majd he­lyet­tessé) ki­ne­ve­zett Balázs Imre József gon­dozásában. A szálak összenövéséhez nem volt szükség ro­ko­ni en­gedéke­nységre. Tanúsítha­tom, az utószót író Mol­nos La­jos valós ténye­ket ele­venít fel: is­ko­latársak vol­tak a ma Tamási Áron nevét vi­selő gimnázi­um­ban, Balázs Andrással, Far­kas Árpáddal, Ma­gya­ri La­jos­sal „együtt fa­ragták a ver­set”, a ko­lozsvári egye­te­men és a Gaál Gábor Körben foly­tatódott a „vers­fa­ragás”, csat­la­ko­zott hozzájuk a sóváradi Király László. „Szilágyi Do­mo­kost ol­vas­tuk lel­ke­sen és Lászlóffy Aladárt, Jan­csik Pált, Ve­ress Zoltánt – az ak­kor in­dult Forrás-so­ro­zat »zászlóvivőit«” – írja Mol­nos. A 2014-ig csak an­tológiákban sze­re­pelt Balázs András most csat­la­ko­zik het­venéves társa­i­hoz, szülővárosát köszöntve a kötet­nyitó so­rok­kal:

Ak­kor men­tem
szép Ud­var­hely­re,
s ami­kor jöttem
szép Ud­var­helyről,
ab­la­kok nyíltak
és csil­la­gok gyúltak
szép Ud­var­he­lyen.

Far­kas Árpádot bőveb­ben idézhetném, in­dulása idejéből, szer­kesztője le­het­tem első vers-kézira­ta­i­nak, de hát ő nem szo­rul rá a népszerűsítésem­re. Az a szin­te párat­lan értel­miségi kör Székely­ud­var­he­lyen, amely a Művelődési Ház eme­letén évti­ze­dek­kel ezelőtt vasárnap délelőttönként összegyűlt (le­het­tek vagy húszan, tanárok, mérnökök, or­vo­sok), úgy tűnik, fe­ledésbe merült; a Romániai Ma­gyar Iro­dal­mi Le­xi­kon szócikkének két szerzője (Székely­ud­var­hely ma­gyar iro­dal­mi és művelődési élete) a maga ti­zen­egy (!) nyom­ta­tott ol­dalán nem említi ezt az iga­zi ci­vil fóru­mot. Ahol szo­kat­lan őszin­teséggel kérdez­tek, mond­tak véleményt, tar­tot­tak (tart­hat­tunk) előadást. A hat­va­nas vagy a het­ve­nes évek­ben volt? Nem tu­dok róla, hogy va­la­ki fel­je­lentést írt az oda láto­gatóról. Ha még élne, megkérdez­hetném a művház haj­da­ni igaz­gatóját, a jó emlékű Fin­ta Bélát. De talán egy-két túlélőt is: ho­gyan is volt? Al­bert Dávid­dal találkoz­va 2014 októberében Ud­var­hely főterén, jó volt fel­idézni a közös emléket.

Forrás: Részlet a Fehér ka­kas, vörösbor c. kötetből; Kiadó: Ko­runk/​Komp-Press, Ko­lozsvár, 2016; eirodalom.ro