Az ütközést követő pillanatban a férfi feleségére nézett, szerencsére megúsztuk, neki se lett baja, én is egészben vagyok. Kilökte a biztonsági övet, nagy nehezen kinyitotta a megszorult kocsiajtót, és veszekedni kezdett a tettessel. A hegyek között voltak, a maroktelefon nem élt. Egy ott tébláboló szemtanú szerint a kanyaron túl néha van térerő. Ott hívta a 112-t hogy bejelentse, mi történt s hol. Kissé összefüggéstelen lehetett, az ilyenkor szokásos kérdezz-felelek viszont segített. A 112 (mentők, tűzoltók, rendőrség) leghamarabb a mentőket zárta ki (szerencsére). Halott, sebesült nincs, sérülés nem történt. Akkor mi a baj? Hát a szokásos, válaszolta az áldozat, akinek csodával határos módon haja szála se görbült, hogy a baleset alanya és tárgya másként magyarázzák a különben egy és meg nem másítható valóságot. A tényállást. Ezért kellene a pártatlan (?) és igazságos (?) rendőrség. Kérem, kapcsolja. Rendőrség (magyarul) a vonal túlsó végén: jó napot, mi történt? Hol? Áldozat? Áldozatok? Akkor nincs miért helyszínelnünk. Egyezzenek ki, s ha ez megvan, mehetnek a biztosítóhoz. Könnyű mondani, de hogyan? Amikor kifutott a városból, ki gondolta volna, hogy az történik, ami? Ott, a hegyek között eléggé kanyargós, de jó az út, előzni nem lehetett. Ő pedig beakadt egy húsztonnás mögé, de nem idegesítette magát. Barátaik előttük, sőt, a masztodont előtt gurultak, ragyogó hétvége állt előttük. Így tettek meg másfél kilométert, akkor egyszerre kinyílt az út. Előzni kezdett, a húsztonnás mellett futott, amikor a bal oldali sávra hirtelen kinyomakodott egy lánctalpas, egy erdőkitermelésben használt traktor. Rönköt húzattak az út mellé, ahol egy megrakott nyerges vontató vesztegelt. A lánctalpas az emelőkupáját maga előtt tolva szinte teljes szélességében elfoglalta a sávot, a férfinek nem maradt választása. Ha megpróbálja kikerülni, a masztodonttal ütközik, amit éppen előzött. Felmérte a kocsi és a lánctalpas kupája közötti távot, kábé negyven méter. Bele a fékbe, és lesz, ami lesz. A kocsi érezhetően meghőkölt, majd csúszni kezdett, és az úttestre felhordott száraz sáron felgyorsult. Már csak tizenöt, már csak öt méter, és aztán csattant. A kupa összetörte a motorház tetejét, benyomta a szélvédőt, tömör sarka arasznyira állt meg a férfi homlokától. De megállt a kocsi is, akkor nézett feleségére, vállával kinyomta a megszorult ajtót és a világ leghülyébb kérdését ordította a traktorosra: mit csinált, jóember? Csinált, amit csinált a jóember, leghamarabb hálálkodni kezdett, jó hogy élnek, mert nem venném a lelkemre, s nekem is hogy meggyűlt volna a bajom! Jó-jó, maguk, de én, nézett ránk sokat sejtetően, amiből esetleg kiérthettük, amikor nekünk már jó, vagy legrosszabb esetben mindegy, neki még akkor is kurtavas zenél majd a dutyiban. Ekkor kezdett telefonálni a férfi, amikor a tettes (legyünk következetesek a szereposztáshoz) azt kezdte firtatni, miért előzött a teljesen nyílt és senkitől-semmitől nem korlátozott úton. Azért, mert az unió polgára vagyok, és jogaim vannak – sütötte el a tévéből ismert reklámszöveget az áldozat, és bebizonyosodott, igaza van. Aztán ha majd eltelik valamennyi idő, megállapítja némi humorral, mert addig az is visszajön, hogy már csak ilyen az élet. Egyszer-másszor szinte elvesztettük a fejünk, de valahogyan mégis megmaradtunk józan eszünknél. Szerencsés fickó vagy, barátom, köszön rám egy ismerős. Jobbeset lett a balesetből!