A mindennapok abszurdjáról

November 17-én Nagy László Mihály író, újságíró mutatkozott be a Vár-lakban. Az ötvekilenc éves tollforgató változatos életpályát tudhat maga mögött. Marosvásárhelyen érettségizett, újságírói képesítést Bukarestben szerzett, volt vegyipari technikus, tévéoperatőr, a területi stúdió munkatársa, több lapnak is dolgozott (Megyei Tükör, Háromszék, Új Sport). 1996-tól Marosvásárhelyen az Erdélyi futár kiadója és főszerkesztője, majd az Erdélyi Hirdető igazgatója, a Tabu Magazin szerkesztője, az Építészeti Iskolaközpont Ergo Comon c. lapjának főszerkesztője. 2002-ben otthagyja az újságírást, angoltanárként több középiskolában tanít, köztük a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban, volt középiskolájában is tanár, majd a marosvásárhelyi Aquaserv Vízművek kutatási osztályát vezeti. 2003-ban létrehozta a Magna Oktatási Központot, amelynek igazgatójaként a Pannon Forrás Kárpát medencés Felnőttoktatási Hálózat Szenátora, majd alapító tagja az azonos nevű Tudás Klaszternek.

Rendszeresen közölt riportot, novellát, kritikai írásokat, műfordításokat, publicisztikát. Kötetei: A csendestárs (novellák, Marosvásárhely, 2008); Létforgácsok (regény, Marosvásárhely, 2009); Tréner könyv (Módszertan, Marosvásárhely, 2010); Dröcsi és a Mix faktor (e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában), Létmag haláltusa. Harry Potter felnőtteknek, Budapest, 2015.

Nagy László Mihály így beszélt pályakezdéséről: „Az egész történet a diáklappal, a Tentamennel kezdődött, addig én is, mint mindenki, versekkel próbálkoztam, és rájöttem, hogy azok nem mennek, írtam egy rövid karcolatszerű írást, Hogyan szerettem meg a matematikát? címmel.”

A mindennapi élet, a megélt valóságos világ kimeríthetetlen ihletforrása a hiteles, fordulatos prózának. Nagy László előszeretettel nyúl ebbe a tarsolyba. És amit onnan elővesz, egy emlékfoszlányt, egy személyes vagy képzelt történet-töredéket, a maga valóságára, megéléseire próbálja alakítani, és beindul a gépezet. Biztos kézzel önti formába emberi létünk köznapi történéseit.

A Csendtelen csönd című írását maga az író olvasta fel, ezt akár önvallomásnak is tekinthetük, hisz pályarajza sejlik fel előttünk. Szülei az orvosi hivatást szánták neki, de a sikertelen felvételi után az élet átírta a reá rótt szerepet.

Márton Károly, a szintén tollforgató barát mutatta be az írót, és az önéletrajzi vonatkozású adatok mellett a Mire vénülünk meg?, Hétköznap, Szerelmek és szellemek című karcolatait is felolvasta. Sajátságos humor. Derülünk, de a végére el is szomorodunk a novellahős Orbán Péter novellahős „regényes életén”: küzdelem a sikerért, törtetés a társadalmi ranglétrán, de minden elmúlik az örök körforgásban. Aztán: a lépten-nyomon elénk nyomuló „nyomorék” koldusgyerekről kiderül, mikor menekülőre fogja a dolgot, hogy két lába és Iphone-ja is van. A legnagyobb derültséget kiváltó írás kedvesen abszurd. Modern „problémát” feszeget, a közösségi, és társkereső internetes oldalakon való ismerkedés és szerelem kibontakozásának „veszélyeit” taglalja; az elvált házaspár álnéven folytat „viszonyt”, hónapokon át…Aztán: „…szinte egyszerre ébredt fel a vágy bennük, hogy valóságosan is találkozzanak. A légyott a főtéri szökőkúttal átelleni padra szólt. Péter nem hitt a szemeinek. Virtuális szerelme megszólalt: – Mit bámulsz, Péter, öt éve elváltunk, semmi közünk egymáshoz.

Vagy talán csak nem te vagy a Herceg?

S Csipkerózsika menten felébredt, anélkül, hogy Hercege megcsókolta volna.” (Szerelmek és szellemek)

Nagy László Mihályt nem kímélte az élet, nehéz betegségből épült fel, újra kellett tanulnia járni, írni. És ír, bevallása szerint, rendszeresen. A Vár-lakban ezévben bemutatott verseskönyvek után kellemes meglepetés volt Nagy László Mihály prózájával ismerkednünk.

Doszlop Lidia

 

Nagy László Mihály „sepercesei”

Nem könnyű az irodalmi pályán elindulni. Első dolog, ami a legfontosabb, döntés, mi legyen a műfaj: próza vagy költészet. Ha eldől a mérleg egy irányba, még semmi sincs eldöntve. Mert mindkét csoportban rengeteg kihívás és rengeteg változat van. Ha megvan a kiválasztott, jön a világrahozás. Az újszülöttet mindenki szereti, főleg aki a világra hozta. Aztán következik az elbírálás, véleményezés. A pelenkázás a szülő hatáskörébe tartozik, mint a sétáltatás. Sétáltgatás egyik kiadótól a másikig. A boldog apuka vagy anyuka várja a dicsérő szavakat, elismeréseket. Kap hideget és meleget is. Csinosíthatja gyerekét. Eldobni nem akarja, kevesen is teszik. Átviszik egy szomszédhoz, egy baráthoz, egy szakemberhez. Ők tanácsokat adnak, amiből egy-egy dolgot elfogad, másokat indulásból elvet. Az újszülöttből, ha felcseperedik, pályaképes egyed lesz. Aki kimegy megküzdeni a világgal. Kemény a harc, sok az olyan harcos, mint ő. Sokan egészen másak. Van amikor azoknak minden könnyebben megy, de sok a hozzá hasonló, s ez sem jó, mert akkor ott a korpa és a disznó történet. Teljesen egyéninek lenni nagy kihívás. Ez hozza meg az elismerést: az erkölcsit, a szakmait, és az anyagit is. De végig kell járni ezt az utat. Itt, az Élettől eltérően, létezik a halhatatlanság. Hosszú az út, de megéri. Nagy László Mihály is elidult ezen az úton. Mint mindenki, ő is verssel kezdte. A néhai Szőcs Kálmán volt a mentora. Elolvasta írásait, s azt mondta, nem kell erőltetni egyiket sem, nem kell kínozni, nem használ, mert az cask ront, és akkor izzadságszagúak lesznek. Meg kell várni, amíg kijönnek maguktól. Volt egy jó mondása: “ha van valami benned, az előbb utóbb kijön, s akkor megtudod mi az: írás, vagy kukac. S a harc csak akkor kezdődik.”

Sok évnek kellett eltennie a világrajövetelig, nem kukac volt, és a középiskolában történt meg. Nem vers, hanem próza volt, egy képzelt történet, amit a magyar tantárgyolimpia alkalmável díjaztak is. Aztán következett az iskolai lap, amelyet már szerkesztett is, az írás mellett. Az irodalmi körökön a felolvasást és a direkt elbírálást is bevállalta. Talán ezért is döntött egyetemre menéskor az újságírás mellett.

A szépirodalmat háttérbe szorította a publicisztika, az olvasást a tanulás. A jegyzetek, riportok és az irodalmi riportok lassan hétköznapiak lettek. Két dolog kezdett párhuzamos sínekre állni: a novella és a regény. Mindkettőnek egy fészkesfenéje volt. Túl hosszúak voltak. A regényről azt mondták: „Jó, csak túl hosszú, ráment az egész éjszakám.” A novelláról az irodalmi oldal szerkesztője: „Túl hosszú, nem fér be.” Ekkor döntött a rövidpróza mellett. A fiatalok támadták le, írjon SMS novellát, az az igazán rövid. Sokat gondolkodott, utánaolvasott. A modern technikai vívmányok nem bűvölték el. Éjszakai olvasáskor inkább a könyv, mint a laptop vagy mobil suppintsa homlokon, hirtelen szundizás esetében. De a rövidséggel egyetértett. Az egypercesek (100 szó alatt, néha 100, 500 vagy 1000 szó). Ez megnyugtatta. A legutolsó mellett döntött. Ezer szót elolvasni nem köt le egy éjszakát. Így született meg a Seperc novella, hiszen az egyperces már foglalt és Örkény Istvánnal nem jó, és nem is érdemes ujjat húzni. A félperceseket már többen próbálják, kisebb-nagyobb sikerrel uralni. A negyed- vagy háromnegyed percest kimondani is nehéz. Marad a székelyes seperc, és nem novella, hanem történet. Könnyű kimondani, leírni, sepercbe, egy percbe se kerül. A seperc történetek olyanok kell legyenek mint a hagyományos székely vicc: „Mondjak egy viccet? Nyitva van a slicced.” Az illető érdekelt lesz, egyből megnézi. Ha tényleg nyitva, felhúzza, hasznát veszi és még meg is köszöni. Ha nincs nyitva, harag akkor sincs, egy vicc volt, lehet nevetni, szórakozni rajta. A seperces történetek az olvasóra vannak bízva, neki kell eldönteni: hasznát veszi vagy szórakozik rajta.

Márton Károly

Forrás: Súrlott Grádics

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ