„Úgy szeretem az írást, hogy megvannak a kedvenc tintás tollaim”
Interjú Oláh Istvánnal, a Zsebregény szerzőjével
A Székelyudvarhelyen élő Oláh István költőt, aki tanulmányai elvégzése óta nyugdíjba vonulásáig napilapoknál – legutoljára a Romániai Magyar Szónál – publicistaként tevékenykedett, a Hargita megyei önkormányzat 2006 májusában Életmű díjjal tüntette ki. Oláh István az utóbbi években összegző szándékú nagyobb lélegzetű prózai alkotással készült el: a Zsebregény című mozaikszerű esszéregény első fejezetei éppen az RMSZ Színkép mellékletében jelentek meg folytatásban. Az időközben elkészült, általunk jelentősnek ítélt mű kiadás előtt áll. Erről, illetve emberi-alkotói tapasztalatáról kérdeztük a szerzőt.
– Mit jelent a nemrég kapott Életmű-díj életedben, pályafutásodban? Számítottál-e rá? Változtat-e valamit rajtuk?
– Az Életmű-díj akkor jelent valamit az embernek, ha élete valamit is ér, ha szereti életét. Én pedig nagyon szeretek élni a magam csendjében. Rendszerint a köz szolgálatában betöltött (vagy kitöltött) szerepet és minőséget jutalmazzák ilyen, olyan, esetleg amolyan díjakkal. Nálam ez nem működik, mert soha nem volt bennem semmi tudatosan vállalt szerep. Én nem készültem hérosznak, sem hitszónoknak, aki a történelmi romantika nagy freskóján mutatja az utat. Nekem egy teherkocsi sofőrje mutatta az utat, ő vitt rá, amin ma is járok. Csík meg Udvarhely felé, amikor a két város oly mikszáthosan hajbakapott (nem először), hogy hol legyen a megyeszékhely. Csík fontos állomása emberré válásom történetének, de legalább 16 éve Udvarhelyen élek. A díjra természetesen nem számítottam. Életemen, pályámon nincs hogyan változtasson. Legfönnebb akkor változtatna, ha egy úticsekket is mellékelnek, és azt mondják, két évig járkálj az asszonnyal a nagyvilágban, barátom, s ha a cunami vagy a terroristák ott nem marasztalnak valahol, ám gyere haza. A közéletiséggel, sokszor oktalanul, a sajtót szokás meggyanúsítani, tehát én is érintett vagyok. Erre van egy jó sztorim: öreg néni feldöcögött a busszal egy Nyikó menti faluból, hogy elpanaszolja, megszökött a menye, a fia nagyon elengedte magát, nincs ki gondozza a kisgyereket. Nem lehetne kiírni az újságba, hátha előveszi jobbik eszét, hazajön… Tíz tojást hozott, igaz, nem éri meg (mármint a menye), de hoz még egy ennyit, ha előkerül. S hogy nem jött a tojással, ebből ki lehet találni, hogy hazatalált-e vagy még mindig bolyong valahol a bolondos kedvű menyecske, nemkülönben a sajtó hatékonyságát is.
– Több versköteted jelent meg, prózát viszont eddig csak lapokban közöltél. Mi vezetett e „lomha műfaj” felkarolására?
– Valószínűleg az, hogy több lett az időm. Vagy a türelmem magam s az emberi dolgok iránt. Vagy tényleg lomhább lettem, ha már – kifejezéseddel élve – e lomha műfajt választottam. Tulajdonképpen rájöhettem, az emberek rendszerint nem versben beszélnek egymáshoz, a költők az a furcsa szerzet, akik azt hiszik (tán joggal), hogy ez a természetes kommunikáció. A történetek, amiket elmondtam és ezután is mondani fogok, groteszk, egyenesen abszurd dolgok, és rímtelenek. A költészet csak azért halott, mert számomra az. Ez a még vállalható parafrázis. Az irodalom (amiből most már végleg kimaradtam) számomra azt jelenti most is, ülök a cellánál nem sokkal nagyobb cellámban, és a fal felé fordulva írok. Sem a kortárs írótársadalom, sem a hatásra élesített műhelylélektan nem érdekel.
– Zsebregényed keletkezéstörténete érzésem szerint nem tegnapra, nem is tegnapelőttre nyúlik vissza. Miért „zseb” és mi benne a „regény”?
– Egy ötvenlapos iskolai irkát hosszában kettévágok már vagy harminc éve. Nem biztos, hogy mindig ugyanazt! Ez az irka ki nem kopik a zsebemből. Ilyesmiket jegyezgettem bele: honnan tudja a harangozó ott fönn, a toronyban, hogy mikor kondítson, ha már a pap a cinteremben kimondta az utolsó szót (és tudja!). Vagy: mi történt a Telekikkel, Bánffykkal, Keményekkel Erdélyben, s mi Orfeuszszal a marosvásárhelyi alvilágban. Hogyan kerültek más-más járdára a baszkok és baszmegek, e két igen figyelemre méltó náció Európában. S mond-e valamit önnek a marcona férfinév: Hari Batasuna, legalább annyit, mint a Petőfié a sosemvolt szabadságban, és a mindig-lesz szerelemben. De ugyanbiza ki az ördög ez a Hari Batasuna, mert hogy Petőfi ki s mi volt, nagyon jól tudjuk még 157 esztendő teltén is, Fehéregyházáink örökös veszedelmeiben. Továbbá, hogyan került vidékeinkre egy, a távol-keleti ölelkezéstechnikákban módfelett jártas leányzó Nyugat-Európából, egy protestáns szeretetszolgálat révén. S protestánsok mellett nemcsak a katolikusok, de a görög katolikusok, sőt ortodoxok is megjelentek előbb az ötszázszor csonkolt füzetben, és aztán a Zsebregényben. Az erdélyi nációk és felekezetek, a késő középkori, olykor azt hiszem, örökösen középkori erdélyi társadalom. Mindamellett regény, és nem szín-, főleg hogy nem vígjáték, de nem is tragédia ez a könyv, ez a szándékos torzó.
– Hosszú évtizedeken át élted, s éled ma is feltörekvő kisvárosok ambíciózus, ellentmondásos mindennapjait. Mennyire kicsik e városok és miképpen tudják mégis leképezni, térben és időben a téged foglalkoztató univerzumot?
– Ha a kérdés arra várja a választ, önéletrajzi elemekben tobzódik-e vagy sem a könyv, azt mondom, igen, sőt. De hát ez mindenkinél így van, mert mindenki saját magát írja, aztán hogy ritka jó esetekben egyetemes kulcsai vannak az egyszemélyű emberi habitusnak, külön szerencse. Én Marosvásárhely, Csíkszereda és Székelyudvarhely háromszögében éltem. Másfél-két órányi az út, és máris ott vagyok megint, ahol kezdtem. A történelmi Székelyföldön, egyszer mégis megkérdezték, vagy csak nekem tűnt úgy, hogy akarok-e szász lenni? Másszor meg azt, akarok-e román lenni. Természetesen nem akartam, de a kérdés baljós: mindig az erősebbik kérdezi, s csak ha jó kedvében van, hogy akarsz-e olyan lenni, mint én. Mert ha morcos, meg sem kérdezi, bekap! Ezeket a kisvárosokat pedig úgy szeretem, hogy rendszerint nem szerettem, amikor egyik vagy másik polgára voltam. Csak miután átköltöztem oda vagy ide, fénylett fel a régi hely, de ez mindenkivel így van.
– Írói-újságírói munkásságodra következetesen jellemző a népek, fajok, típusok, különböző emberpéldányok megértésének szándéka. Milyen személyes gyökerekből táplálkozik mindez?
– A megértés mindennel és mindenkivel szemben civilizációtörténeti adalék, főleg miután a civilizáció tűzzel-vassal térített az Újvilágban, újabban pedig az iraki kőolajmezőkön. E paradox hatás alakította viselkedésem, s a másik, amiből a balkáni Ivo Andric gyúrt irodalmat – a kicsi s a nagyvilág egyidejűségeiből. Ez a világ és ezek az egyidejűségek hozzák: nem véletlen, egyenesen szükségszerű, hogy mellettünk, velünk, sőt bennünk, genealógiánkban más népek, vallások, nyelvek, társadalmak, méltó dolgok és aberrációk lenyomata létezzen. Ennek írói műhelygyakorlata is foglalkoztatott jó ideig: ha úgy megtanulnék románul meg németül (sőt, szászul!), hogy olyan biztonsággal írjak, mint magyarul. Csak ami a svéd-magyar költészetben több mint érdekesség, mert érték, hogy van egy magyar költőnő, aki ott fenn svédül is biztonságosan ír, azt nálunk egészen másképp fogadnák. Nálunk az együttélés, de még az egyidejűségek is eléggé kacifántosan alakulnak. Nemzetiségi alapokon szerveződő kistársadalmunk, ha lehetne, még most is olyan endogám lenne, mint volt az első világháború előtt, és annak lassan száz éve. Ez a helyzet a Székelyföldön.
– Ha értékelned kellene igen terjedelmes és sokfelé ágazó, sajátos hangvételű publicisztikai munkásságodat, mi az, amit maradandónak tartasz belőle?
– Világéletemben napilapoknál dolgoztam. Tehát nem béklyózott a poszteritás. A napilap egyetlen napra való, olykor még annyira se, és amit én kedvelek, lényegében néhány parazita műfaj, gyűjtőszóval: publicisztika. Megülnek a hír testén, és hol szívják, hol meg pumpálják. Tulajdonképpen ezt az értelmező elménckedést se kellene kedvelnem, s ha mégis, hát mert nagyon szeretek írni. Én egy grafomán pasas vagyok, ez pedig a freudi önimádat egy formája. Vagy olyan frusztrációké, amit így vagy úgy, de kompenzálni kell, hogy ne menjen a turbinának (Oltnak, Küküllőnek) az ember. Úgy szeretem az írást, hogy megvannak a kedvenc tintás tollaim, a kedvenc tintáim, papírjaim. A számítógép, ez a zseniális találmány enyhén szólva hidegen hagy, még ha okosabb is, mint én. Nincs rá szükségem, és ezt mindmáig el tudtam fogadtatni mindegyik szerkesztőséggel, ahol csak dolgoztam.
– Hosszú évek óta esti korrektorként olvasod szinte naponta az Udvarhelyi Híradót. Legelső olvasó lévén működik-e még nálad a lapban újrateremtett hírvalóság varázsa?
– Én akkor is írnék (legalább), illetve újsággal foglalkoznék (legfönnebb), ha egyedül lennék egy lakatlan szigeten. De a korrektúra nem a hírvalóság varázsára figyel, még egy-egy hír kisebb világkatasztrófának is felfogható robbanására sem. A korrektor a lencsét szemelgető Hamupipő. Betűcsere, betűkihullás, rossz szóelválasztás, kisbetű helyett nagybetű és fordítva, ha egyenes, miért nem kurzív, s a kurzív miért nem egyenes, szóval ez egy unalomig fegyelmezett műszak. Úgy látszik, e két végletet is nagyon szeretem egymáshoz közelíteni. Fegyelmezett vagyok magam is és unalmas, nemde? Ezért is hogy leültünk beszélgetni. Ha azt mondom, el se tudom képzelni, egyszer csak kikerülök az újság közelségéből, elhúzok e számomra rokonszenves ifjú társaságból, akkor is őszinte vagyok, bár én világért se akarom úgy megértetni magam a fiatalokkal, mint mondjuk Déry Tibor a Képzelt riportban, és minden riporton túl. Ettől függetlenül ha akarnak, értsenek, s ha tudnak, értelmezzenek.
(Az interjú forrása: Új Magyar Szó, Színkép melléklet, 2006)
A Zsebregény az interjú megjelenése után hamarosan piacra került, s mivel én voltam a szerkesztője, a kiadó megkért, vezetnék le néhány író-olvasó találkozót Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen, végül Csíkszeredában. Kellemes hangulatú, baráti beszélgetések voltak ezek, amelyek ma már épp úgy emlékek, mint annyi minden más múlt időbe tett életünkben.
Oláh Pista továbbra is Udvarhelyen babrál a tollaival, korrektorkodik. Az idén nyáron kétszer is meglátogattam, egyszer ott is kapott az éjszaka, hajnalba nyúlóan beszélgettünk a bennünket foglalkoztató kérdésekről, ötletekről. Egyik legutolsó megállapítása az volt, hogy lemond a további irodalmi babérokról. Nem hiszi, hogy még egy könyvet kellene írnia. Élvezi az életet (Epikurosz) és művelgeti kertecskéjét, szürcsölgeti söröcskéjét. Hiába is győzködné valaki, ez feltett szándéka, és punktum!
Azt hiszem, ilyen méltóságteljesen és a kiismerhetetlenségig talányosan viselkednek a jéghegyek is.
Cseke Gábor
Pusztai Péter rajza
2010. november 3. 11:37
Stockholmból kérdem szerényen: milyen a svéd-magyar? Hogy én is az lennék-e? S nem svédországi magyar? Meg szoktam kérdezni a nagy napilapoktól, amelyek hasonlóképpen fogalmaznak, hogy úgy képzelték-e, hogy Herta Müller egyik szüléje német, a másik román?
2010. november 3. 12:35
minket meg rommagyarnak hínak egyes idióták… bár ez néha helytálló, hisz eléggé romosak vagyunk úgyis…