Marosán György: Ki kit vezet?

A PB búcsúvacsorát ad Rákosinak, aki a Szovjetunióba utazik hosszabb időre, gyógykezelés céljából. A színhely a fényűzőén berendezett paloták egyike a hegyen. Most találkozom először ezzel a hellyel. A pletykák, a „rémhírek” meg sem közelítik a valóságot. A négy palota 1953-ban lett kész; Rákosi Mátyás, Farkas Mihály, Gerő Ernő és Révai József részére készült; a nagy gazdasági, politikai válság azonban megakadályozta, hogy beköltözzenek. Most csak reprezentatív célra használják őket.
Sok minden jellemző volt a Rákosi-klikk vezetési, munka- és életstílusára, de az a négy palota elrettentő bizonyítéka a nagypolgári allűröknek, a nagyzási hóbortnak, a különleges hatalmi vágynak és annak, hogy kommunista vezérek, tömegek vezetői, hogyan és miként szakadnak el nemcsak az élettől, a valóságtól, de az őket ellenőrző tömegektől is.
A vacsoránál szemben ülök Rákosival. Öreg, beteges ember és cinikusan hányaveti. Július óta nem láttam. Még mindig sokat foglalkozik velem. Az a gondolat motoszkál bennem, vajon mit akar tőlem.
– Na hogy van, Marosán elvtárs? Meg van elégedve?
– Sok a baj és a gond.
Válaszomat figyelemre sem méltatja. Másról beszél.
– Maga remélem visszavár engem – kérdi suttogó incselkedéssel.
– Mindenkit visszavárok, Rákosi elvtárs, aki segíteni tud és akar.
– Úgy látom, hogy maga változatlanul pesszimista.
– Nem tehetek róla. Ilyen az élet és a valóság. A magamfajta ember ne csapja be magát, mert sokat fizethet érte.
A hangulat idegesítő, nyomasztó és furcsán udvarias. Gerő mond egy semmitmondó, frázisokban bővelkedő pohárköszöntőt.
A vacsora nem tart sokáig. Rákosi mintha észrevenné, hogy személye teherként nehezedik itt mindenkire. Ő bont asztalt:
– Korán utazom, elvtársak.
Kivonulunk a hatalmas haliba. Sorban kezet fog mindenkivel. Mikor hozzám ér, szorosan fogja a kezem.
– Vigyázzon magára, Marosán elvtárs, mert nagy szükség van magára.
Éreztem, még mondani akart valamit, de csak lehajtotta a fejét, majd odalépett Kádárhoz.
Néztem a két ember kézfogását. De sok mindent elárult az a jelenet! Tulajdonképpen kettőnknél időzött, és tudom, hogy célzatosan tette. Másnap reggel korán, külön repülőgépen, minden holmijával elhagyta az országot.
Még nem tudom, hogy személy szerint kilépett az életemből, pedig nagy szerepet játszott benne. Életünkben egy dicsőséges, egy gyalázatos, egy tragikus korszakot jelentett.
Rákosi elutazásának híre órák alatt bejárta a várost. Az volt a benyomásom, hogy ettől kezdve felgyorsulnak az események. Egy lidérces nyomástól szabadult meg az ország, a nép; és ennek jeleit nemcsak érezni, de látni is lehetett az élet minden területén.
Életem és munkám két testületben, a Politikai Bizottságban és a kormányban zajlik. A PB első perctől kezdve sok gondot okoz, problémákat vet fel bennem, különösen ami az összetételét illeti. Bármennyire tanulmányoztam is az utóbbi hónapokban mindent, ez utóbbit nem értettem, nem tudtam a helyére tenni. Egy bizonyos, igazán csak két emberben bízom: Kádár Jánosban és Révaiban. Róluk tudom, hogy akarják a bajok likvidálását, éppúgy, mint én, csak azt nem tudják –velem együtt –, hogy hogyan. Gerővel fokozatosan oldódom. Úgy látom, tenni akar valamit és tesz is. Horváth Zoltán, Vajda Imre, Révész Ferenc ügyében már intézkedett is. De ha mindent figyelembe veszek, összbenyomásom az, hogy nincs egység a legfelsőbb vezetésben, sőt, bizalom sincs egymás iránt. Ilyesmit érzek a kormányban is. A Politikai Bizottságban ez jobban, élesebben érzékelhető. Vannak vezetők, elég sokan, akik azt hiszik, remélik, hogy a mostani helyzet majd csak kifutja magát, tehát várni kell, nem kell tenni semmit. Hiába ismertették a júliusi határozatokat a taggyűléseken, a zűrzavar, a bizonytalanság napról napra növekedőben van.
Ezeket az érzéseket két bejelentés is megerősíti bennem. Gerő javasolja, hogy Kádár utazzék el a Kínai Kommunista Párt kongresszusára a párt képviseletében. A másik bejelentése: ő maga a Szovjetunióba utazik pihenni. Igy a pártvezetésből az első és a második ember hosszú ideig távol lesz. Helyettük Kovács István és Ács veszik át az ügyek intézését.
A PB tagjai Kádárt és engem hideg udvariassággal kezelnek. De hogy nem bíznak bennünk, az máshol ugrott ki. Kádár egy baráti beszélgetésen, a PB-ülésen szóvá tette, hogy postáját ellenőrzik, felbontják, telefonjait lehallgatják. Bejelentését nem tartottam alaptalannak. Nekem is voltak ilyen észrevételeim. Valahányszor felvettem a kagylót és éreztem, hogy belép valaki a vonalba, minden esetben – úgy pékesen – melegebb éghajlatra küldtem.
Gerő és Hegedűs András Kádár bejelentését hallván látszólag megdöbbentek. Utasították Piros László belügyminisztert, vizsgálja meg a bejelentést, és tegyen jelentést a PB-nek. Minthogy a személyi biztosítás megszűnt, Kádár bejelentése túlnőtt a bizalom-bizalmatlanság kérdéskörén. S ez annál inkább érdekes volt, hiszen Gerő javasolta: ne csak formális üléseken üljön össze a PB, hanem kötetlen baráti beszélgetésre is, hogy jobban összeforrjon. Ebben én a legteljesebb jószándékot tételeztem fel.
Alig múlt el azonban a bejelentés, amikor – Gerő elutazása előtt egy-két nappal – a hegyi paloták egyikében összeültünk baráti eszmecserére. Kádár itt szóvá tette, hogy Rajk Júlia többször járt nála, és komoly formában vetette fel Rajk rehabilitálását és természetesen újra eltemetését.
A baráti asztal legszélén ültem, Piros és Bata között. Gerő magához hívta Pirost. Láttam, hogy egymás között izgatottan suttognak, majd bevonják a beszélgetésbe Hegedűst is. Világos volt, hogy valamit nem akarnak közölni. Akkor mi a fenének ez a baráti beszélgetés?
Amikor Piros visszaült mellém, megkérdeztem tőle, miről van szó, mit suttognak. Piros riadtan nézett rám, majd Gerőre. Gerő intett neki.
– Nem tudjuk Rajkot újra eltemetni – mondta Piros.
– Hogy-hogy nem tudjátok?
– Mert nem tudjuk, hol van eltemetve.
– Mi az, hogy nem tudjátok, hol van eltemetve? – kérdeztem idegesen.
– Úgy, ahogy mondom – válaszolta Piros.
A hangos beszélgetésbe most már mások is bekapcsolódtak. Gerő a végén idegesen, reszkető kézzel tett javaslatot:
– Bízzuk meg Pirost, kerestesse meg mindazokat, akik részt vettek a Rajk-ügyben, akiknek tudniuk kell Rajk és társai tetemének hollétéről.
Mélyen megdöbbentem. A Horthy-éra alatt egy kommunistának, egy „hazaárulónak” nem rendeztek ugyan dísztemetést, de a temető szélén kapott egy helyet, méghozzá a kerítésen belül és nem kívül. Mindenki tudta, hol vannak az elvtársak eltemetve.
Úgy éreztem, hogy itt mindenki fél, nem akar tudni, látni semmit. A bizalmatlanság, a félelem nem volt ismeretlen számomra, de tudtam, hogy ilyesmi az egész felső vezetést válságba sodorhatja, katasztrófát készíthet elő.
Hirtelen felötlött bennem – nemcsak mint gondolat, hanem mint félelem is – vajon Kádárt nem ezen a módon akarják-e kikapcsolni, sportnyelven szólva: taccsra játszani? Sok ellenlábasa van. És Kádár miért vállalja ezt? Vagy ő is belekerült abba a lehetetlen helyzetbe, amibe én a németországi úttal, és nem akar ellentmondani, akadékoskodni már a kezdet kezdetén?
Úgy értettem, hogy Gerő siet bemutatkozni a Szovjetunióban. Egyes vélemények szerint meg akarja szilárdítani a pozícióját. Régi szokás volt a Szovjetunióban a nemzetközi kommunista és munkáspártok vezetőinek nyári, kora őszi találkozása. Gerő is ott akar lenni. Ám nézetem szerint Gerőt más is vezeti, és most ez a fontosabb: Rákosi is kint van. És ez lehet nekünk jó, de Gerőnek nem. Úgy érzem, eddigi elképzeléseim, terveim felborultak.
Gerő és Kádár elutazása után csökkent a PB súlya. Figyelmem így a Minisztertanács felé fordult. Már az első ülésen megdöbbentem: micsoda nagyzási mánia! Egy világhatalomnak sincs ilyen méretű, széles körű kormánya és apparátusa. Ötszáz-hatszázra becsülik az itt dolgozók számát. Az meg teljesen érthetetlen volt számomra, hogy a Minisztertanácson kb. ötven ember vesz részt. Ez nem kormány, ez egy formális szerv.
A demokratizmus kritériuma nem elsősorban a mennyiség, hanem a politikai, az emberi és morális minőség. Miért kell itt hat miniszterelnök-helyettes? Ez a rendszer szétzúzta a miniszterek önállóságát, szolgai végrehajtói szerepre kárhoztatta a kormányhatósági vezetőket. Minél jobban belemerülök ezekbe a gondolatokba, annál nagyobb erőt vesz rajtam a félelem: ki kit kormányoz, ki kit vezet?
A második ülésen az 1957-es népgazdasági tervet tűzte napirendre a Minisztertanács. Berei Andor, a Tervhivatal elnöke és egyben miniszterelnök-helyettes, rövid bevezetőjében hangsúlyozta, hogy a tervet a PB jóváhagyta. Ez a bejelentés a mellemnek szegezett revolver volt: „Ne vitatkozzatok, fogadjátok el, az istenek tanácsa már döntött.”
Ennek ellenére felszólaltam.
A Minisztertanács döbbenten hallgatta, amikor elmondtam, milyen volt a búza-, a liszt- és a kenyérhelyzet a tavaszi és a nyár eleji hónapokban. Az ipar szakemberei szerint csak két hétre való tartalékunk volt, és aztán megindultunk Nyugatra magas áron, nagy kamattal, hitelre búzát, lisztet vásárolni.
Javasoltam, hogy töröljék a búzaexportot, amíg az ország kenyérellátását és más szükségletek kielégítését nem tudjuk biztosítani. Tanulják már meg egyszer azt a régi szabályt, hogy a kenyér Magyarországon politikai kérdés. Tűrhetetlen, megengedhetetlen, hogy mi, akik kenyérevő ország vagyunk, sokszor itt maradunk kenyér nélkül, vagy szorult helyzetben, emberi táplálkozásra alkalmatlan, veszélyes anyagból sütünk kenyeret. Én az embereket, a dolgozókat soha nem tartottam takarmányevőknek. Nem tudom, hogy az 1957-es terv mennyiben reális, de ha a többi tételekben is vannak ilyen buktatók, akkor abból komoly bajok lesznek. Kénytelen vagyok tudomásul venni, mert a PB jóváhagyta már, de kötelességem volt erről szólni.
Sokan úgy vélték, hogy Bereit támadom, pedig nem erről volt szó. Első felszólalásom inkább nyíltságával, szokatlanságával, mint a mondanivalójával tűnt ki. Voltak miniszterek, akiknek arcáról mintha ezt olvastam volna le: mit akarsz ezzel a piszlicsáré üggyel? A fiatal földművelésügyi miniszter azonban bólogatott.
Berei udvariasan válaszolt:
– Természetesen figyelembe vesszük Marosán elvtárs észrevételeit.
Eltelt néhány nap ugyan, de más területeken olyasmi történt, ami a tervvel kapcsolatos aggodalmamat, félelmemet igazolni látszott.
A lengyelek – elég tekintélyes mértékben – csökkentették a már szerződésben lekötött, kokszolható szén szállítását, méghozzá egyik napról a másikra. Ez azt jelentette, hogy sok jelentős üzemben létszámcsökkentést, illetve elbocsátást kell végrehajtani, tehát számolni kell munkanélküliséggel. Ez hamar kiszivárgott, és különösen az üzemekben növelte a nyugtalanságot. A miniszterelnök-helyettesekből egy bizottságot alakítottak, amelynek az volt a feladata, hogy megoldást keressen. A lengyelek eljárása csapás volt a proletár internacionalizmus szellemére, sutba dobták a tervgazdálkodás elveit. Hiába voltak szerződések. Nyugaton emelkedtek a szénárak, méghozzá dollárban. Nem értettem egyesek furcsa, indokolatlan nyugodtságát: majd csak lesz valahogy elvtársak, nem kell begyulladni. Nem számoltak azzal, hogy a nyugtalanság, a félelem az ipari üzemekben, a munkásosztály soraiba fészkelte be magát, és ez rossz irányban gyorsította fel a belpolitikai változásokat.
Hogy milyen szemlélet uralkodhatott itt évekig, azt felső szinten a személyi kérdésekben, különösen a levélváltásokban lehetett érzékelni.
Leváltották Altomáré Ivánt, az élelmezésügyi minisztert. Nem nyugodott bele. Először Gerőhöz ment, Gerő átpasszolta Hegedűsnek. A Hegedűssel folytatott tárgyalását eredménytelennek látta, és kihallgatást kért tőlem. Hegedűs kérésére fogadtam. Altomárét különleges elbánásban részesítették, állami és pártnyugdíjat is kapott. Tőlem azt is kérték, hogy bocsássak rendelkezésére külön kocsit. Ezt azonban én elutasítottam.
Drámai beszélgetés zajlott le kettőnk között, mert én megmondtam neki azt, amit Gerő és Hegedűs nem. Közöltem vele:
– Leváltásodnak három oka van. Az első politikai: a legrosszabb sztálini-rákosi káder vagy. A másik ok gazdasági: meghaladja képességeidet a feladat és a miniszteri poszt. A harmadik emberi és morális ok, ami szintén politikai kérdés: goromba, durva vagy.
Altomáré verte az asztalt:
– Mit képzelnek Hegedűsek, hogy engem odadobnak a reakciónak és jobboldalnak? Fogom magam, kimegyek a Szovjetunióba, panaszt teszek, majd azok közéjük vágnak! Engem csak ők válthatnak le.
Felugrottam az íróasztaltól s ráordítottam:
– Mit csinálsz, te hülye, hová mész te, kinek teszel te panaszt? Mondd, hol élsz te egyáltalán? Ha Rákosi Mátyás elment szó nélkül, te mit akarsz?
– Nemcsak én vagyok a felelős azért, ami itt történt. Én a párt és a szovjet elvtársak utasításait hajtottam végre.
És elkezdte felsorolni a neveket, de én félbeszakítottam. Erre így folytatta:
– Én nem tudok megélni ebből a nyugdíjból, nagy a családom.
– Majd szerényebben élsz. Ezt is meg kell tanulnia egy kommunistának.
– Nem veszem tudomásul, hogy így bánnak el velem!
Dühösen felállt és villogó szemekkel visszaszólt:
– Visszajövök még én ide!
Altomáré nem jött vissza. Tudomásul vette sorsát.
Egyik napról a másikra a Minisztertanács apparátusával kerültem, jobban mondva kerültünk egymással ellentétbe. Magamra és magunkra haragítottuk őket.
Azzal kezdődött, hogy mindenkit fogadtunk, aki kérte. Érdekes volt, hogy nem a postánk nőtt meg, hanem a személyes jelentkezés. Kezdetben négyen-öten jöttek, majd tízen-tizenöten. A tudakozó iroda napról napra idegesebb lett. Velem akartak beszélni személyesen.
– Marosán elvtárs fogadni akarja őket?
– Természetesen, mindenkit fogadunk.
Az első egy öreg bányász volt.
— Miért jött hozzám?
— Mert nemcsak én, mások is úgy ismerik magát, hogy szóba áll az emberekkel.
Rosszul bántak el vele nyugdíjügyben. Egy óra múlva az iroda már el is intézte. Az öreg bányász mondta is:
– Az anyja szentségit, egy éve futkosok!
Igen ám, de az ilyen elintézett ügyek híre hamar elterjedt. Az egyik szombati napon, amikor beléptem, feltűnt vezérkarom, apparátusom idegessége, tehetetlensége. Eskulits azzal fogadott, hogy 106 ember vár lent a tudakozóban. Itt két órakor mindent bezárnak. A tudakozó nem tud válogatni, tehát mindenkit el akar küldeni.
– Azt nem szabad, Eskulits elvtárs! Tegyenek félre minden ügyet, mindenki ügyfelet fogad. Mindenkivel beszélni kell. A nehéz ügyeket adják át nekem, a könnyebbeket osszák meg maguk között. Minden ügyféllel folytatott beszélgetésről feljegyzést készítünk.
Megkezdődött a példátlan idegkimentő munka, amely este hét óráig tartott. Egy szaktárssal kezdtem, egy derűs, jókedvű pékkel. Amikor belépett hozzám, láttam, hogy a pékségből jön. Hóna alatt a kétkilós kenyér.
– Szervusz, Marosán elvtárs! – üdvözölt nevetve.
– Szervusz. Hát te mit akarsz itt tőlem?
– Én, pajtás, semmit, csak kíváncsi voltam, igaz-e, hogy lehet veled személyesen találkozni, beszélni. Az istenit neki, kiderült, hogy igaz. Sokat beszéltünk a szaktársakkal az üzemben erről. Ők mondták, hogy jöjjek el. Csuda világ kezdődik el itt.
A beszélgetés nem tartott sokáig. Megkínáltam egy pohár konyakkal, és hamar megszabadultam tőle, de megmondtam neki, hogy miért. Ezt válaszolta:
– Tudom én, testvér. Végighallgattam. Ha te hallanád azt a dumát, amit itt a folyosón, a várakozóban leadnak egymás között! Nem viccelek, Gyurka, de büszke vagyok rád. Tudod mit, azért a konyakért itt hagyom a veknit neked, még friss.
Nevető arccal ment végig a szobán, az ajtóból még visszaintett. És már jött a következő.
Régi eleganciával – az is kopott volt – belépett egy magas, fess, idősebb nő. Régi szóval élve: egy úriasszony. Ez tudja, hogy hová lépett be, úgy is ült le.
– Parancsoljon asszonyom, mi a kívánsága?
– Miniszter úr, a férjem rehabilitációjáért jöttem, és az én nyugdíjamért.
– Asszonyom, mi volt az ön férje, és miért ítélték el?
– Rendőrfőtanácsos volt, háborús bűnösként ítélték el. Kedves miniszter úr, az én férjem jó keresztény magyar ember volt, igazi úr. Nem követte el, nem követhette el azt, amivel vádolták.
– Nem szeretek senkit becsapni, méltóságos asszonyom. Nem veszem fel az ügyet, nem teszek érte semmit.
Megdöbbenve nézett rám.
– Maga sem intézi el, akit igazságtalanul ítéltek el és tartottak börtönben? Nekem azt mondták, hogy maga igaz keresztény magyar ember.
Próbáltam én magyarázni sok mindent, de hatástalanul. Amikor felállt, szinte megrokkant.
– Nagy csalódás maga nekem, miniszter úr – mondta elkeseredetten.
– Nem baj, ezt is kibírom. De magát nem csapom be. Puszta udvariasságból.
És jöttek a többiek. Belépett hozzám egy házaspár. Ahogy ők mondták, egyenesen a börtönből jöttek.
– Rehabilitáljanak bennünket, és adjanak lakást, de rögtön, mert az utcán vagyunk – mondta a feleség.
– Ami a rehabilitációt illeti, azt megvizsgáljuk. Lakást azonban nem tudok adni. Az asszony kiabált, verte az asztalt:
– Én pedig innen el nem megyek, míg lakást nem kapok! Itt leszek öngyilkos!
Néztünk egymásra. Hirtelen kirántottam az íróasztal fiókját, kivettem belőle a revolverem, odanyújtottam neki:
– Itt van, asszonyom, lője agyon magát, és ha úgy tetszik, engem is, de ne fenyegessen.
Az asszony sírva fakadt, hulltak a könnyei. Konyakot öntöttem neki, igyon, nyugodjon meg. De sírva csak azt hajtogatta:
– Hát maga is ilyen kegyetlen?!
Végre megszólalt a férfi:
– Elmegyünk kérem, ne haragudjon, nem akartuk zavarni. Azt azonban én is kérem, nézze meg az ügyünket.
– Az ügyet már hétfőn reggel megnézetem. De azt én is kérhetem, különösen a feleségétől, hogy ő is értsen meg engem. Senki nem tudja úgy átérezni a maguk ügyét, mint én. Odaadhatom azt a lakást, amelyben lakom, de ezt nyilván maga is lehetetlen ajánlatnak tartja.
Felálltak, mentek kifelé megtörten. Belém nyilallt: most hová mennek? Nem volt idő meditálni.
Jóképű munkás lépett be, vagy ötvenéves. Klasszikus példánya a vasipari munkásnak. Az egyik nagy gyárból küldték. Rögtön letegezett.
– Mondd, Marosán elvtárs, igaz az, hogy leépítések lesznek a gyárakban? Tudjátok ti, hogy milyen nyugtalanság van a prolik között? Miért akartok Petőfi-kört csinálni a gyárakból?
Világosan és nyíltan beszéltem:
– Nézd elvtárs, ha a lengyelek leállítják a szénszállítást, akkor lesz leépítés.
– De mennyi, azt mondd meg nekem!
– Azt nem tudom.
– Ki a fene tudja megmondani?
– Egyelőre senki.
Lecsapott az asztalra és dörgő hangon mondta:
– Mi a fészkes fenének váltottátok le Rákosit, ha ennyit sem tudtok? Most mehetnek a munkások a munka nélküli placcra, esetleg a köpködőbe.
Én sem voltam szívbajos, átvettem az ő stílusát. Amilyen keményen indult a beszélgetés, olyan barátságosan végződött. Régi szervezett munkás volt, párttag. Azzal vált el tőlem:
– Hát azért többet tudok, mint amikor jöttem. Meg fogom mondani a munkásoknak, de te is mondd meg Kádárnak, vigyázzatok, nehogy magatokra haragítsátok a munkást, mert abból baj, nagy baj lesz.
Álltunk, fogtuk egymás kezét. Közben megkérdeztem tőle:
– Hogy kerültél hozzám? Hát nincs a gyárban párt- és szakszervezet? Miért hozzám jöttél, a pékhez?
– Tudod, úgy kerültem hozzád, hogy megtudtuk többen, veled lehet beszélni. Ami pedig a pártot és a szakszervezetet illeti, a párt hallgat, a szakszervezet pedig nem számít, sóhivatal. A szakszervezettel nem törődünk, a pártot pedig már nem féljük. Nem rólam van szó, én megkeresem a pénzem mindig, hanem a szaktársaimról, akiket mindenki elhagyott az utóbbi időben… No, szervusz, Marosán elvtárs.
Eskulitsot megkértem, hogy tíz percig senkit ne engedjen be. Ez a munkás felforgatott bennem mindent. Le- s feljárok a nagy szobában. Kint napsütés, a Parlament körül csend, a minisztériumok negyede víkenden van.
– A szűzmáriáját neki, hová megyünk? Ki mit tud itt? Hiszen itt kezd minden életveszélyes lenni!

Este hét óráig 107 emberrel beszéltünk, aztán összegeztük. A többség lakást kért. Második helyen álltak a rehabilitálási, harmadikon a nyugdíjügyek. Néhány útlevél, jogtalan elbocsátás.
A legtöbb panasz jogos volt. Hatvan százalékuk már rég elintézhető lett volna. Az ügyeket illetékes helyekre kell továbbítani, nem kérni, követelni kell a jogos kérelmek elintézését, írásbeli választ kérünk mindenkitől.
Hétfőn reggel szóltam Hegedűsnek, és elmondtam neki mindent. Nyugodtan végighallgatott, de nem tetszett neki, hogy nyugtalan vagyok.
– Nézd, Marosán elvtárs, amikor én ide kerültem, az volt a szokás – és ez rendszerré vált –, hogy nem fogadtak ügyfeleket, csak azokat, akiket iderendeltek. Te se fogadjál. Mi nem dolgozhatunk a minisztériumok és más hatóságok helyett. Nem vagy köteles csinálni.
Mi nem álltunk le.A többiminiszterelnök-helyettes titkárai nekimentek Eskulitsnak:
– Mit gondol a te gazdád, miért vagyunk itt? Itt nem pelenkaügyeket, hanem országos ügyeket intéznek, és ehhez csend és nyugalom kell.
Mi is.történt valójában? Hosszú évek, kegyetlen, hideg politikai telek után, valahol kinyitottak az ablakot, meglazították az ajtót, s betört rajta az élet, a valóság. Egy hónap alatt több ember fordult meg nálunk, mint a többieknél egy év alatt. De megérte, mert óriási iskola volt.
Számomra az volt a döbbenetes, hogy a legfelső vezetés és apparátusok között csak protokolláris kapcsolat van. Testközelség nincs. Ez pedig a politikában és a szerelemben csak betegség lehet.

Forrás: Marosán György: A tanúk még élnek. Hírlapkiadó vállalat, 1989 (részlet)