Na, dikk more, dikk, mit tud ez a gyermek!

A vegyes lakosságú helységekben a feltámadás ünnepét kétnyelvű húsvétnak nevezték. A magyart és a románt egyaránt megtartva, kölcsönösen locsolkodtak, demokratikusan – a munkahelyeken is. A vezetők szemet hunytak mindkét ünnepkor, szolidárisan, hisz ők is ugyanúgy húsvétoltak. Amikor a két feltámadás egybeesett, nagyobb volt a dínomdánom, mint máskor. Gyermekkoromban egynyelvű volt ez az ünnep, mert! Magyardellőn akkor még nem laktak románok. Húsvét másodnapján, derengő jázminos fényben, Aranyfogú Muzsikás Munyúbá tisztelegni járt a bandájával – korán reggel érkeztek hozzánk, mielőtt locsolkodni mentem volna. Zsunzsú Mammó is elkísérte a zenészeket, rezegtetős hangon énekelt. Istenien. Már nem az ablak alatt húzták a cigányok, mint régen, hanem bent az ajtó mellett – a szívbéli-szép hallgatókat, ropogósabbnál ropogósabb csárdásokat – máglyásan… Szokás szerint a gazduram népdalával-nótájával kezdték; utána a fehérnépeké következett születési sorrendben, előbb a Mámiéval. Mindenkinek tudta a nótáját Munyúbá – az egész faluban. Sose tévesztette, cserélte fel őket. Szentségtörés lett volna.
Az otthoni virágszálakat már meglocsoltam, s mielőtt Zsunzsú Mammó sorra került volna, Munyúbá elvette tőlem a kölnis üveget, majd utána locsolkodsz, mondta, és kezembe nyomta a muzsikát. Az otthoniak csak néztek engem, néztek, néztek –, mint! Cigány Kugyela Gyuri az égből pottyant má’eccer-eccer fehér, eccer-eccer fekete, amúgy tarka, rég eltűnt malacát, amiről ő már végleg lemondott… –, nos! Azt nézték, hogy mit is akarok én azzal a szárazfával. Aztán, még ha nyekergősen is, de csak elkezdtem játszani. A banda pedig halkan kísért. Munyúbá olyan diadalittasan villogtatta aranyfogát, mintha Paganinit látta volna. Hallj te ide! Hallottam innen is, onnan is…Na dikk more, dikk. mit tud ez a gyermek. Édesanyám pedig: Hát, ezt nem gondoltam volna. Majd: Ha a fiam úgy megtanulna muzsikálni, mint te, Munyú, semmiért se adnám magam a világon, ismételte kétszer-háromszor, és megpaskolta-simogatta a fejemet. Végül pedig némi diskurálás, koccintgatások után, Munyúbá zendített rá, és! Villámlóan trillás-cifrás ropogósra fergetegesedett minden, de minden… Zsunzsú Mammónak se kellett egyéb, felrántott a faragott kanapéról, na gyere ide, Kicsi Gyárfás, te szőke-székely romálesz prímás, mutassuk meg, hogy még mit tudsz. Húzott, ráncigált, biztatott, lupuhintáztatott maga körül, mint tyúk a berki gilisztát, úgy lóbált… Eleinte akadtak össze a lábaim, de amikor édesapám azt találta mondani, hogy nem tud táncolni a gyermek, ne erőltesd, Zsunzsú! Hogyne tudnék, gondoltam, és minden szégyenérzetem elinalt. A csattogtatós figurával kezdtük, aztán már dupla ritmusra forogtunk-penderedtünk, közben csürdöngölőztem is, utána pedig a korcsost, vagyis a csingerájt roptuk – magyarosan, cigányosan, románosan, minő diadalmasan! Egyre veszettebbül. Tátott szájjal néztek, bámultak a szüleim. Mámi nagyanyám? Mintha most is látnám, felállt, nem hitt a szemének. Bólogatott. Csóválta. Közelebb jött. Még közelebb. Karjait széttárta, és! Tapsolni kezdett. Úgy éreztem, hogy még a ház is táncol – velünk csingerál a világ. A gardanyas a nagybőgőjét fehérnépként forgatta, táncoltatta, csattogtatva paskolta… Figurázó kontorás, Fekete Adalbert Ugra fel-felszökve kurjongatott: Kitye kára, nádárá, zsike lá in kámerá, hoppsásá, si jár ásá!… De! A központ mi voltunk, főleg én… Na nézz ide, te asszony, az áldóját, milyen táncot facsarint ez a gyermek, dörögte édesapám egyre fényesebb kedvében, és! A következő lelki fordulóra a sebes csárdást már ő is járta – az új házban derűsödő édesanyámmal, Edével. A szépszobában. Plafonig szökött az öröm. Most mindenki őket nézte.
Nagyanyámat a bőgős kérte fel táncolni. Teketóriázás nélkül…
Sejhde!

Zsunzsú Mammó ezt kihasználva a fenekemnél fogva ölelt magához, meg-megemelt, s! Úgy szorított forróságos izom-satus cubákjai közé, az ajtó melletti kis előszobában, hogy! Mindenét, de mindenét – mélyedését, domborúságait éreztem, egyre jobban és! Még jobban – zengő-tüzes ölébe préselődtem, s mintha! Már-már bele is hatoltam volna, csipeszkedve, akárcsak színes, buja álmaimban. Zsunzsú Mammó kártyavető-gondolatolvasóként, hosszadalmast ölelt rajtam. Elcsuklott a lélegzetem, megrázkódtam. Minden emlék, mennyei nőstényszag, izgató fuvallat, pacsuliillat rám zúdult, mint! Felhőszakadáskor az ég – a meleg eső. Az aranyat érő áldás. A szomjúhozó termőföldre. Habzsolósan.
Egyre habzsolósabban.
Irgalmatlan vágy feszített, testi vágyak vágya degesztett – olyan velőtrázóan, hogy!
Földrengés lett.
Megbillent a világ velem.
Nem kaptam levegőt, és!
Tüzes cseppek, lávás cseppek csapódtak a hasamra, mintha!
Sistergősen.
Zsunzsú Mammó észrevette…
Besütött a nap a házba, a szívembe, de!
Még vonaglott enyhén a testem – meghitten, ájtatos fényben. Locsolkodási időben.
A feltámadás szent ünnepén.
Bimbófakadáskor.
Ámen.

Vájló, Devlá, vájló, szótekerász?…

Forrás: Csingeráj. Szeretem a cigányokat. Dokumentumszerű novellaregény. Hungarovox, Budapest, 2015