(+ egy interjú Ágoston Hugóval)

A 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár kiemelt eseménye volt az a könyvavató, amelyen Borbély László RMDSZ-es képviselő és egyéb közéleti tisztségviselő mutatkozott be szerzőként A politika színpadán (Alutus, 2016) című konfessziójával. A vallomások feltárásában és kihordásában partnere volt mindenek előtt Ágoston Hugó közíró, aki az emlékező beszélgetést vezette, majd könyvvé szerkesztette – ahogyan tette ezt tíz évvel ezelőtt, 2006-ban az RMDSZ akkori elnökével, Markó Bélával (A lábujjhegyre állt ország, Pallas-Akadémia).
Borbély László a marosvásárhelyi bemutató után számos erdélyi városban közönségtalálkozón vett részt, ahol könyve születésének körülményeiről és tanulságáról számolt be, majd szívesen dedikálta művét a közönségnek.
Mi a csíkszeredai bemutatón mérhettük le, hogy az olvasók mennyire kíváncsiak egy-egy ismert személyiség életének kulisszatitkaira, gondolataira és vívódásaira. Szerencsére, mindezek nem hiányzanak A politika színpadán-ból, mint ahogy jelen voltak a találkozókon szép számmal a jóbarátok, jelenlegi és egykori ismerősök, kartársak, s a mezei érdeklődők is.
A két és fél száz oldalas könyv számos fejezetéből különösen érdekes és tanulságos a Kézfogások című, amelyben Borbély László elmondja, hogy politikusi pályafutása során kikkel sikerült kezet fognia a világpolitika és a szellemi élet nagyjai közül, s ezáltal hány kézfogásnyi távolságra sikerült kerülni bizonyos közismert világnagyságoktól, mint például Obama vagy Putyin, de akár Sztálin vagy Hitler is. S a végső tapasztalat az, hogy az, aki úgymond „topon van”, az meglehetősen könnyen részesülhet történelmi kézfogásokban. Mire a politikus beszélgetőtársa halkan megjegyzi: „Általad pedig én is!”
A könyv s benne a vallomásait görgető főszereplő önmagáért beszél. Nem tudott viszont jelen lenni – hivatali elfoglaltsága okán – a legtöbb rendezvényen a társszerző, aki a vállalkozást könyvvé avatta, ezért hozzá fordultunk kérdéseinkkel, amelyeket alább közreadunk, válaszaival együtt.

*

Kedves Hugó, a Markó Bélával készített maratoni dialógusod után most újabb mérkőzésre vállalkoztál, ezúttal Borbély Lászlóval. Mi vett le a lábadról, hogy újabb íródeákságot vállalj? Kedvedre való ez a műfaj?

Jaj, egyáltalán nem kedvemre való! Sok és többféle aprómunka van vele, túl a beszélgetések izgalmán, s jó ideje nem bizsergető élmény már a nevemet kinyomtatva látni.
Markó Bélával a beszélgetéssorozatot azért készítettem el, mert az RMDSZ akkor volt a csúcson, s miután másodszor is kormányra került, alanyom miniszterelnök-helyettesként működött, akkor még bukarestiekként hol a pompás kormányépületi szobájában, hol az RMDSZ Avram Iancu utcai székházában beszélgettünk. Érdekelt a hatalom(gyakorlás) természete, illetve a költő/politikus kettősség is. Ma már egyáltalán nem eredeti kérdés ez, Béla is még két ilyen könyvet készített – Kelemen Attilával és Kőrösi P. Józseffel –, s amikor ezeket számomra dedikálta, kedvesen elismerte, hogy azért én voltam az első (a „primus inter pares”) a beszélgetőkönyves karrierjében. Nem dicskvésképpen mondom, de jelentős erdélyi politikussal ez volt nálunk az első ilyen jellegű könyv. Az azóta eltelt tíz évben pont ugyanannyit öregedtem, úgyhogy Borbély Lacival, aki kereken tíz évvel kisebb nálam, és a sodródásaink között ezzel az évtizedes eltolódással sok a hasonlóság, a párhuzamosság (három év ingázás Szászrégenbe, az utolsó pillanatban visszamondott kitelepedés, hogy csak két idő- és sorsfordulatbeli mozzanatot említsek, de van még néhány) a beszélgetéseket másfajta kíváncsiságból vállaltam.
Borbélyra igazából akkor figyeltem fel, amikor kiderült, hogy a román kormány legjobb minisztere volt abban az évben, közvetlenül A lábujjhegyre állt ország megjelenése után. Meg aztán… Nem gondoltam volna, hogy sikerül rávennem magam, de most a netnyilvánosság előtt is elmondom, hogy a kíváncsiságon kívül hajtott az is, hogy egy – A Héttel, szívbéli lapommal kapcsolatos – hazatérési kísérlet kudarca után megpróbálkozzam ismét közvetlen felmenőim szeretett városába, kultúrájába, némi túlzással (hiszen ahhoz igazából már túl koros vagyok) közéletébe visszatérni, a bukaresti negyven év alatt kényszerűen elfojtott marosvásárhelyiségemet, lokálpatriotizmusomat kiélni. S miután Vásárhelynek olyan bé-betűs brand-jei vannak, mint a két Bolyai, Bernády, a nagy modernizáló polgármester, miért ne mutassuk be hát Borbélyt is, aki nem csak miniszterként volt nagyon jó, és nem csak a világ nagy politikai színpadaira, az ENSZ-szószékig és ülésvezetésig jutott el, de – meggyőződésem – polgármesterként Bernády méltó utóda lett volna. Mindkét könyv után azt mondtam hát magamban: ha előtte tudom, mennyi (és milyen) munkával meg egyebekkel jár, nem vállaltam volna, de ha az eredményt is előre látom, akkor igen. Ehhez hozzájárul még, hogy a megportrézott politikus barátaimnak is tetszettek a portréik.

Mennyi ideig tartott beszélgetésetek és milyen technika állott rendelkezésedre?

Érdekes módon, mintha ez valamiféle belső paraméter vagy egyfajta ritmusunk lett volna: mindkét könyvet körülbelül húsz beszélgetés alapján állítottuk össze és körülbelül kilenc hónap alatt „hordtuk ki”. Közben Markó sűrű kormányülések, RMDSZ-elnöki teendők, politikai találkozók, Borbély pedig állandóan világvárosok, nemzetközi konferenciák és a Képviselőház között röpködött… Amúgy, ha nem kell túl gyakran, loholva és riporteri penzumként csinálni, szeretem a megszólaltatás műfaját, az interjút – és gyorsan bevallom, hogy nem a rámenős, a faggatózó, vitázó fajtáját, inkább az őszinte belső húrokat megszólaltatót, az empatikusat. Az előbbieket olvasni szeretem, mert tényeket tárhatnak fel, tájékoztatnak, magam inkább lelki képleteket, gondolkodási sémákat, tehetséget, érzelmeket és emberi minőséget szeretek feltárni, méghozzá – fogózz meg! – maximálisan a politikai korrektség jegyében, ami számomra alapesetben egyszerűen a jólneveltséget jelenti. Készítettem interjút világhírű tudósokkal, akadémiai elnökökkel, persze írókkal, művészekkel nem, de beszélgettem Soros Györggyel meg Adam Michnikkel is, és készítettem interjút 1972-ben Bobby Fischerrel! (Akkor kedveltem meg a fiktív interjú műfaját, talán emlékszel a Színképünkben megjelentek némelyikére, amiben sok lehetőséget látok, kár, hogy nem nagyon kultiváljuk; szegény Bajor Bandi után, azt hiszem, mással a túlvilágról nem is beszélgettem.) A technikáról csak annyit, hogy Markó esetében Szőcs Levente, Borbélynál András Gabriella tette lehetővé a könyvek elkészültét e magnóra rögzített beszéd átírására. Ha nem leírt szövegen kellett volna dolgoznom, a szerzőtársakkal egyeztetve, nem vállalhattam volna.

Az általad felrajzolt politikusi életpályának legfőbb tanulságait miként foglalnád össze néhány mondatban?

Örökös visszatérés az életünk (on reviendra toujours), ismét visszatérek tehát az indítékaimra. Én már akkor tudtam, amikor még csak kevesen, hogy a két „modellem” és személyükben negyed évszázados politikai érdekképviseletünk két meghatározó személyisége nem indul új parlamenti mandátumért, idén felhagy az aktív országos politizálással. Akárki akármit mond, ezek az emberek történelmet írtak, pályaívük szinte mesébe illő. Nehezen hiszem, hogy a jövőnkben lesz még ilyen gazdag, változatos pályafutás. Miközben – és ez is tanulság, ez is a könyvek „mondanivalójához” tartozik – teljesen normális emberekről, a közösségszolgálatot természetes kötelességnek tekintő „szolgákról” van szó, akik megalapozott szakmai háttérrel (Markó jelentős költőként) botcsinálta politikusokból az olyan-amilyen romániai politika ismert személyiségeivé, meghatározó alakjaivá váltak. Mi más lehet e pályák tanulsága, mint az, hogy: következetességgel és kitartással – lehet!

Nem vagy már mai csirke, valószínűleg foglalkoztat a maradék erőd-energiád beosztásának gondja. Vállalnál még egy hasonló könyvet és ha igen, akkor kivel?

Egy ember érdekelne még, szintén a „rendszerváltó nemzedék” meghatározó tagja: első államelnök-jelöltünk, akinek az indulása és a politikai sorsa, RMDSZ-en belüli helyzete is sokban eltér az előző kettőétől. Ne feledjük, hogy a határon túli magyarság történetében az a kereken húsz évvel ezelőtti jelöltség mérföldövet jelentett, akkor Frunda György nevét egész Európa megismerte, a világlapok tele voltak vele. (Apropó 1996 novemberében csináltam is vele egy interjút egy magyarországi lap számára.) Sajnos most már a rapszodikussá és kiszámíthatatlanná vált egészségi állapotom óvatosságra int.

Kérdezett: Cseke Gábor

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ