Amikor én Te lettem… Te mondod magamnak: a nyavalya esett beléd újra?! Úgy ülsz az asztalnál, mintha karót nyeltem volna. Kanalad megáll a levegőben, már az evés is fáraszt. Lakásodban, amely most idegen, bábuként jársz-kelsz. Ha lefekszel, lábujjhegyen járnak körülöttem. Dobhártyám falán konyhai edények csörömpölnek, és ez maga a rettenet. Minden idegszálad megfeszül, míg ébrenlétemet felváltó álmodra várok. Agyad kénye-kedve szerint pergeti életem fontosabb képeit: szenvedéseimet és csalódásaidat, amelyeket néma könnyekkel temetek szüntelen, hogy harmadnapra feltámadjál, feltámadjanak…
Közben a gyerekem felsír. A fal felé fordulsz. Szemhéjamat görcsösen szorítod. Most talán sikerül elaludnom, gondolod, de reménytelen. A szomszédasszony tisztába teszi vörösbarna csecsemőmet. Tudod, sokdimenziós szemüvegén keresztül összefolyva látja a maréknyi szoba világát.
Én mondom: élsz… De senkinek sem mondhatod el félelmeim okát. A beszéd is fáraszt téged. Gondolataid szertelenek, mondataid szertefoszlanak. Te állok az ablaknál, én pedig fekszel átszellemült könnyedségben. Érdeklődéssel szemléljük egymást, hogy minél jobban megismerkedhessünk, pedig amúgy erre vagyunk ítélve. A hallgatás mélységeiről elmélkedünk már húsz esztendeje. Vajon mi vár a jövőben, amikor a Szó diadalát üli?
Mindig ugyanabban az órában jön a rosszullét. Érkezését érzékenyen jelzi szíved, fulladozol, hideg veríték… Elzsibbad a fejed, benne minden gondolat. Egy pillanatra meg is halsz, ha éltél egyáltalán. Dörzsölik jégcsap-ujjaidat, lábadat, masszírozzák fejedet. Te, hallom, nem tudják, mi a diagnózis. Amikor először tört rám a baj, a fiamtól szerettem volna elbúcsúzni, érezni akartam tejszagú bőrét, látni szerettem volna göndör buksiját, zöldben játszó tekintetét. A világ legszebb képét vághattam volna össze fiam mozdulataiból. Nem jelent meg a kép… pedig mennyire szerettem volna őrizgetni, valahol az örök időben. Jajgató asszonyok jönnek, sziréna hangját hallani… Környékez a vég, hát csodát remélő fohászom küldöm hozzád: -…álmaink fölött őrködő, pihenésünkért felelős Úr, szánj meg, hiszen látod nyomorult sorsunkat. Kábán, tehetetlenül fekszünk lábad előtt. Küldj jeleket, hogy cselekedhessünk, és hosszú, nyugodt életről álmodozhassunk. Ha te vagy és látsz is minket, segíts rajtunk. Adj álmokat, megteheted, mellé add meg kenyerünket…
Még élsz, de félek. Ezt neked kell folytatnod. Ha tudnám… Kérlelsz…