Meg kell hágni, nincs mese.
Mit, mit, a ru­da­kat, mond­ja na­gyon is ide­ge­sen a ce­remónia­mes­ter, mert van­nak tökkelütöttek, aki nem értik a játék (azért annál több), a ver­seny lényegét. Le­het, csak én értem pon­to­san, hogy nem­sokára iz­gal­mas rúdmászásnak leszünk tanúi. Rúdmászás? Na, jó, le­gyen az, de tu­dom, egészséges lokálpat­ri­o­tiz­mu­som­ra való te­kin­tet­tel per­cig sem len­ne részemről ke­kec­kedés, ha azt mon­danám, nem is rúd, ha­nem osz­lopmászásra készülnek a legények, aki­ben van ilyen haj­landóság. Kérem tisz­te­let­tel, a rúd nem azo­nos az osz­lop­pal, itt sem­mi­be van véve a múlt, a közös történe­lem. Jobb, ha nem is mon­dom el Kálmán bátyámnak.

Tu­dom, Kálmán bátyám azt mon­daná, mit közös múlt, nincs közös történe­lem.

Először is van a placc, ren­de­sen be­bo­rostásod­tak a koc­kakövek, majd­hogy­nem gyep, az öre­gek ma is ap­pel­platzként em­le­ge­tik. Kálmán bátyám be­kat­tant, het­ven éve foly­ton plac­co­zik, főleg ha a mai cse­nevész fi­a­ta­lok fi­zi­kai álla­po­ta, ne adj is­ten, a honi ifjúság erkölcsi, szel­le­mi nívója kerül terítékre. Kálmán bátyám leg­inkább az alultáplált honi ifjúság ha­za­fi­as lel­ke­sedésének vérszegénységét fájlal­ja. Nem sza­porítanám a szót, a téren kez­det­ben mindössze­sen egy osz­lop állt, ki­fe­je­zet­ten a máso­dik bécsi döntéshez kötődik, rend­sze­rint itt gyüle­kez­tek Kálmán bátyámék, vagy­is a le­venték, itt fújták a talp­ra ma­gyart, és itt tépte fel Kálmán bátyám fültövét vitéz Sza­mos­sy Pál had­nagy-le­ven­te­ok­tató, mert Kálmán bátyám a pina fölöttébb ha­szon­ta­lan voltáról beszélt a tudásra szom­jazó, min­den­re fogékony újon­cok­nak. Hogy a le­ven­te őszintén gon­dol­ta, kétségte­len, Kálmán bátyám soha sem ka­pott asszonyt magának, mindörökre agg­legény ma­radt, de meggyőződéssel állítom, nem fer­de haj­lam for­gott fenn, mert nem az, hogy a máso­dik bécsi döntés idején fer­de haj­lam nem is léte­zett, ha­nem az, amit hal­lot­tam a ro­konságban, ele­ve kap­pan­nak szüle­tett.

Szóval az osz­lo­pot meg­beszéltük, de még kell osz­lo­poz­nunk egy sort, mert össze­sen öt van belőle, egymástól vagy hat méter­re da­col­nak a kártékony idővel, új hullámok­kal. A máso­dik osz­lo­pot a kom­mu­nisták emelték, úgy ma­radt vörösen, bár mos­tanában erősen meg­ko­pott, mint ta­vasz­ra a rühes juh, han­goz­tatják, a har­gi­tai fenyő nem haj­la­mos be­in­ni a vörös festéket. A har­ma­dik osz­lo­pot a tűzoltók tették oda, ahol van, bár az alap­szín meg­fe­lelt, nem vállalták an­nak po­li­ti­kai kockázatát, hogy a kom­mu­nisták osz­lopán trénin­gez­ve tűzvészt színlel­je­nek, be­le­gon­dol­ni is rossz. A ne­gye­dik osz­lo­pot az első de­mok­ra­ti­ku­san válasz­tott polgármes­ter ötletéből állították, az elöljáró álságo­san vagy meggyőződésből azt mond­ta, lyu­kas zászlót nem húzunk sem Hor­thy, sem Cse­u­csesz­ku érájára emlékez­tető osz­lop­ra, enyhén szólva nem szép. Lett hát a for­ra­da­lom­nak va­do­natúj osz­lo­pa, ami – in­nen látom – időközben fer­de lett, az útszéli ka­ma­szok kaj­la faszként, az igénye­seb­bek béna fütykösként em­le­ge­tik, le­het, mint a Kálmán bátyámé. Az ötödik is jó ide­je áll be­ton­ban, a csat­la­kozás haj­nalán állítot­ta a közösségi önbi­za­lom, hol­ott még egyáltalán nem volt le­fu­tott kör, hogy másnap reg­gel az Unióhoz so­rol­ta­tunk, vagy a nem­zet inkább Da­gesztán felé kívánna ori­entálódni. Mit mond­jak, a zászló, ame­lyi­ken kék mezőben ko­szorúnyi csil­lag van, alig kel­tet­te fel a köz fi­gyelmét, emlékszem, a nép inkább a la­ci­kony­ha felé gyúródott, küld­tek sört ne­kem is, mondták, fel van írva, majd törlesz­tem, ha lejár a nóta, pe­dig nem is nóta volt, én csak tu­dom, hogy nem nóta volt, mert a régi len­gyel magnót én ke­zel­tem, igen­is, az Örömóda szólt. In­nen tu­dom, hogy az eu­rosz­kep­szis már ak­kor a mi vidékünkön lap­pan­gott, Kálmán bátyám tele söröskorsóval a magnó felé bökött, jócskán ráloccsan­tott, majd azt mond­ta, csesz­he­tem.

Min­den­eset­re nagy bol­dogság nézni a zászlófel­vonást, ha megszólal a tűzoltóze­ne­kar. Nagy a béke, az egyetértés, öröm nézni, hogy először a he­lyi történel­mi sajátosságokból ki­folyólag a címer nélküli ma­gyar zászló megy fel, aztán a román tri­ko­lor, mon­da­nom sem kell, már nem lyu­ka­son táncol a kötélen, és lo­bog az uniós zászló is, csak a vörös rúd ma­rad hézag­nak, de éjsza­ka va­la­kik min­dig fel­vonják a sarlós és ka­lapácsost, mert a sejt általában megüzeni, hogy ünnepségen sen­ki­vel nem közösködik. A botrány általában később szo­kott kezdődni, ami­kor el­fogy min­den ha­mis cuj­ka és valódi kisüsti, a téren kezd­nek meg­mu­tat­koz­ni az ide­ológiai erővo­na­lak, ilyen­kor az ölel­kezés mar­kolászásba megy át, le­het is szólni a készenléti em­be­rek­nek. Jönnek szíve­sen, meg van­nak szok­tat­va, hogy a te­repszínű de­mi­zsont hol ke­ressék.

Zászlófel­vonás nincs, mond­ja a ce­remónia­mes­ter, tűzoltóünne­pen éppen zászló hiányoz­na, hogy megint kap­jon haj­ba a bal­ol­dal a jobb­ol­dal­lal, a múlt­kor is le­ka­parták egymás képéről a mázat, és olyas­mit kiabáltak át a de­markációs vo­na­lon, hogy ássák ki a hollók a sze­me­te­ket, bi­des ko­mon­isták, ki kel­lett jöjjön a kom­mandónak, ilyes­mit mon­dott a ce­remónia­mes­ter. Még ide tar­toz­na a ha­to­dik osz­lop, ami csak azért nem áll, mert a közgyűlés megállapítot­ta, jó óva­tos­nak len­ni, egyelőre nem olyan időket élünk, hogy a hat­vannégy vármegyések is al­ka­lomként a plac­con feszítse­nek, de meg lett súgva ne­kik, le­gye­tek türe­lem­mel, fiúk.
Az osz­lo­pok te­tejére mindössze­sen egy-egy sza­faládé kerül, mond­ja a ce­remónia­mes­ter.

Megértem, hogy a ce­remónia­mes­ter ide­ges, ci­vil­ben egyébként vegy­tan­tanárként működik (első blikk­re min­ta kar­ha­tal­mis­ta len­ne), mert nem akar jönni a tűzoltók létra­autója, pe­dig itt kel­le­ne len­nie, gyűl a nép, fogy a sör és sül a mi­ti­tej, a rúdmászó legények jól ben­ne van­nak, elképesztő tor­na­mu­tatványok­kal me­legíte­nek, látom, Páter Anti is erősen mászhatnék, de a sza­faládé még nincs a rúd te­tején, úgy hírlik, a létra­autó most éppen fe­ketézik, az egyháztanács érsekláto­gatásra temp­lom­tor­nyot zsin­de­lyez­tet, már előre félek, hogy a rúdmászó ver­senyt is ide­ológiákba öltözte­tik, jöhet­nek a kom­mandósok, de hát a tűzoltóknak tisz­ta ha­szon, a bevétel adómen­tes, az egyházi pénz­ke­zelés na­gyon is tabu, az adóel­lenőrök alig­ha húzo­gatják a plébánia súlyos ba­rokk búto­ra­i­nak rézfo­gantyús fiókja­it. A létra­autó végül is be­sza­lad, épp jókor, mert rossz szájak kezdték me­gelégel­ni a ka­no­nok úr min­den­hatóságát.
Hát ak­kor nézzük, a rajt követ­kez­ne, ce­remónia­mes­ter szájában a síp, egy­ko­ri fut­ballbíró ha­gyatéka a síp, akit a for­ra­da­lom­ban fel­kon­col­tak, mert úgy tud­ta min­den­ki, hogy a sze­ku fi­ze­tett besúgója volt, nem baj, a nyálat ki le­het mos­ni belőle, szólni fog, és csak­ugyan szól, mint a nya­va­lya, ha kell.

Meg­nyug­tató, hogy min­den a leg­na­gyobb rend­ben zaj­lik, a ce­remónia­mes­ter szájában egy­szer csak megszólal a síp, szól mint a nya­va­lya, öt legény ru­gasz­ko­dik neki, de nem is öt, ha­nem csak négy ver­senyző szökik osz­lop­nak, Páter Anti áll, pe­dig úgy néz ki, mint aki na­gyon mászhatnék, de nem, va­la­mi történt, vagy csak passzióból tart be, tud­tam én, csak nem mond­tam, Páter Anti a leg­kevésbé esélyes, hogy min­den­kit kielőzve ve­gye le a rúd te­tejéről a sza­faládét, hogy ő áll­jon a do­bogó leg­ma­ga­sabb fokán, ami­kor kitűzik a tűzoltóegy­let szóda­bikával fényesített jelvényét, ami, ha igaz, megint csak az átkosból ma­radt.

Mon­dom, Páter Anti áll, sor­ra megnézi az osz­lo­pok te­tejét, mit nézne, ha nem a sza­faládét, csóválja a fejét, csil­log a szemüvege, Páter Anti szemüve­get vi­sel, nem melléke­sen erősen cse­nevész, madárcsontú em­ber, al­ka­ta értel­miségire vall, na, jó, adóel­lenőr, ezért is barátko­zom vele, min­den­eset­re erősen csil­log a napfény­ben a szemüvege, va­la­mi­re na­gyon fókuszál, csak eb­ben a dög me­leg­ben ne­hogy tüzet fog­jon va­la­mi, Páter An­ti­nak ke­rek fémke­retű szemüvege van, an­ti­kos, másként szólva: ó.

Nem tudnám meg­mon­da­ni, mit írt fel neki Lép An­dorné dr. Kováts Aliz körze­ti szemész, ami­kor Páter látási problémákra pa­nasz­ko­dott, de azt a sza­faládéról és szóda­bikával csi­szolt jelvényekről most késza­kar­va le­mondó em­berünk sem hagy­ta szó nélkül, hogy a vizsgálat nagy élménnyel jár, férfi­em­ber­nek érde­mes kipróbálni, a kis időbe­fek­tetés szóra se érde­mes, százszo­ro­san megtérül, de hogy ne köntörfa­laz­zunk, mond­juk ki, hogy Lép An­dorné dr. Kováts Aliz már első látásra vágyat kelt az em­ber­ben, az hétszentség. Hogy­is­ne, mond­ta tovább Páter Anti az élményét, nem úgy van, hogy bordát ko­pog­tat­nak, nem kérnek egy re­ked­tes á­á­á-t sem, mármint hogy tátsd ki a szád, mu­to­gasd ran­da, od­vas zápfo­gad, ilyen az inkább bűzös mint látható népbe­tegség, mert­hogy elől álcából por­celánból van, s hogy csodálkozz eset­leg, ha azt mond­ja Lép An­dorné dr. Kováts Aliz, bácsikám, magának tor­ka sincs, rend­re kiköpte helyéből, de amíg kiköpted vol­na, a kór a szívre szállt, lett belőle egy lap­pangó szívre­u­ma, szóval de­hogy­is nya­ki szpon­dilózis sugárzik elé, ha hűl vagy me­leg­szik az ájer, szóval nyu­gi, ilyes­mi­ket egyáltalán nem mond Lép An­dorné dr. Kováts Aliz.

Na jó, Páter Anti mind jókat mond, ami­kor szemészetről beszél, amiből én majd­nem hogy sem­mit sem értek, csak annyit mindössze­sen, hogy fel­fek­szel egy ágyra, gu­miszőnye­ges ágyra, úgy­hogy meg sem kell mu­tat­nod hitvány csóré seg­ged, vetkőznöd sem kell, föléd ha­jol Lép An­dorné dr. Kováts Aliz, nem fog fájni, mond­ja, tessék a pla­font nézni, csak­is a pla­font, látod, pon­to­sab­ban hal­lod, hogy pikk, pikk, va­la­mi a sze­med­be cse­peg, csöpp hi­deg érzés, hu­nyoríts, úgy ma­rad, mond­ja dr. Lép An­dorné, ilyen­kor le­het gon­dol­koz­ni a lét értelmén, mert ilyen­kor kell gon­dol­koz­ni, mi a fene van, ki­nek vétettél ke­ve­set vagy so­kat, vi­szont ez így sem jó, nem is kell gon­dol­koz­ni, hogy mi a fene van, mert önsors­rontó le­szel, miközben a csepp oldódni kezd, és már csak homály­o­san látod a pla­font, mert nincs miért azon emészd ma­gad, hogy ki­nek ártottál so­kat vagy ke­ve­set, mert itt a lényeg az, hogy láss, nézzed, hogy mi a fene van, mi történik körülötted, mert han­goz­tatják ele­get, sze­mes­nek áll a világ csak.

Így lett Páter An­ti­nak ke­rek szemüvege, meg se is­merték az em­be­rek, ha a placc felé járt, összesúgtak csak, né, a városkának van újra zsid­aja, nem nagy baj, mond­ta a ka­no­nok, aztán végre ráis­mert va­la­ki Páter An­ti­ra, az em­be­rek csöppet sem, miért röstel­ked­tek vol­na, ki az, aki tökéle­te­sen lát eb­ben a világban.

Nem és nem, Páter Anti nem in­dul, már látszik, hogy nem akar, a fejét va­la­miért erősen csóválja, mint aki furcsáll va­la­mit, miközben a többi hősi­e­sen har­col, men­nek, nyögnek, visszacsúsznak, újra ne­ki­ve­sel­ked­nek, csak a rúd ne törjön ki, a kom­mu­nisták rúdja, mert va­la­mi­kor éjnek lep­le alatt va­la­ki berótták, állítólag sa­vat is öntöttek az osz­lop tövére, va­la­ki kiabál, hajrá ma­gya­rok, de hi­szen hajrában van­nak, sőt ahogy elnézem, a hor­thys osz­lop támadója lesz a ver­seny győzte­se, mindjárt fenn is van, ve­he­ti le a sza­faládét, jön hogy huny­jam be a sze­mem, természe­te­sen Páter An­ti­val való együttérzésből, de nem hu­nyom be, látom, Páter Anti ott­hagy­ja az osz­lo­pot, a tűzoltók osz­lopát, nem értem, mi a fenének hagy­ja ott azt a ro­hadt osz­lo­pot, na jó, ak­kor le­gyen rúd, miért adja fel ilyen könnyedén. Páter Anti a kony­ha felé tart, me­gyek utána, rángatnám ki­felé, de nem ránga­tom, mert Páter Anti gyúrja magába a tar­talék sza­faládét, nyel na­gyo­kat, végre kiböki, ez a rúdmászós ver­seny nagy átverés, hogy dögölje­nek bele, ilyes­mit mond Páter Anti, hol­ott ilye­ne­ket mon­da­ni nem szo­kott, azt is mond­ta, azért nem próbálja megmászni az osz­lo­pot, mert nincs értel­me, miért nincs értel­me, kérde­zem, azért nincs értel­me megmászni az osz­lo­pot, mert rom­lott sza­faládét he­lyez­tek a ru­dak te­tejére, mond­ja Anti, mire én tel­je­sen elképe­dek, tisztán látja, hogy rom­lot­tak a sza­faládék, nincs a masszába elégséges gyömbér, se fe­ke­te­bors, se pap­ri­ka, még a fok­hagymát is kispórolták belőle ren­de­sen.

Na, végre, jóllak­tam, mond­ja Páter Anti, miután fel­fal­ja az összes sza­faládét, amit a tűzoltóegy­le­ti kuráto­rok he­lyez­tek a hűtőszekrény mélyére némi zel­ler­levéllel álcázva, a sza­faládét elvégre az egy­let szpon­zorálja, Páter Anti a hasára csap, mint­hogy, gon­do­lom, hasára csap­va hoz elé olyan ha­mis érve­ket, hogy a ru­da­kon rom­lott va­la­mennyi sza­faládé, sze­mes­nek áll a világ, mond­ja Páter Anti és vág a szemével, kint a plac­con va­la­mennyi rúd si­ke­re­sen megmászva, látom, kezdődik a du­la­kodás, ahe­lyett, hogy a legények do­bogóra állnának, ne­ki­men­nek a ce­remónia­mes­ter­nek, te ro­hadt, köcsög, átráztál te, ro­hadék, mondják a vegy­tan­tanárnak, úgy po­fozzák, hogy a sze­me szökik ki szegény­nek.

Hol van a másik gaz­em­ber, kérde­zik a ve­re­kedő legények, hol van, hogy ad­junk neki, szólha­tott vol­na, ha tud­ta, hogy átverés, mondják, ek­kor én azt gon­do­lom, jobb ha fo­gom Páter An­tit, el­ve­ze­tem a ker­tek alja felé, mert arra én tu­dom az utat, látom, készenlétiek jönnek velünk szem­be, mi van, kérde­zik, az van, hogy csak­ugyan rom­lott a sza­faládé, mond­ja a bezárt pan­zió egy­ko­ri főszakácsa, aki ki­fe­je­zet­ten a sza­faládés ünnepségre uta­zott haza a Ba­la­tonról.

A Nekuláj almája című, fris­sen meg­je­lent kötet anyagából (Men­tor Köny­vek, Ma­rosvásárhely, 2016) / eirodalom.ro

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ