Aki valamit talál

Én magam sohasem találtam semmit. De ma egy mellékutcán láttam valakit, ki talált egy pénztárcát. Derűs, bájos, öregúr mendegélt sétabotjára támaszkodva. Alig két lépésnyire tőle, az aszfalt közepén, hevert a pénztárca, szinte odakészítve, felhíva a figyelmet; azzal a döbbentő elhagyatottsággal, mely a talált tárgyak tulajdona.
A pénztárca ráordított az öregúrra:
— Megállani. Nem látod, hogy ebben a forgatagban, hol minden rongynak, minden gombostűnek van gazdája, én bitangul tengődöm? Téged szeretlek, végy fel, tied vagyok.
Egyszerre pillantottuk meg mind a ketten, az öregúr és én, aki az utca másik járdáján álltam.
Az öregúr szeretett volna továbbmenni. Csakhogy nem bírt, szegény. Lába gyökeret vert. Kék szeme a talált kincs láttán megbűvölten lángot vetett s a zafirtűz végigcikázott szakálla ezüst rojtjain, föllobogott arcán, átremegett testén, fejebubjától a lábaujjáig.
Először sétabotja gumikupakjával piszkálgatta, mint holmi útszéli varangyot szokás. Nem mozgott.
Pénztárca volt. Nem degeszre tömött, egészséges, vidéki, csak afféle lapos, hektikás, pesti. Kicsit rongyos is. De azért pénztárca volt.
Utánakapott, felemelte, kesztyűs balkezébe.
Ebben a pillanatban vett észre engem, ki mindezt láttam. Reám tekintett s tekintete ilyesmit mondott:
— Jelentéktelen dolog, kérem alázatossággal, nem is érdemes vele foglalkozni.
Tovább ballagott, lassabban, tépelődve. A pénztárcát úgy tartotta, hogy balkezének kisujját és gyűrűsujját elvonta tőle, mintha undorodnék a sártól, a mindenki holmijától, az erkölcsi piszoktól.
Fejét is elfordította, hogy orrába ne csapjon a pénz büdössége. Mégis furdalhatta a kíváncsiság, hogy mennyi lehet benne. De előttem nem merte megnézni.
Sietni kezdett.
Én a másik járdán, párhuzamosan vele, szintén szaporáztam lépteimet. Az öregúr eleinte fürkészve, majd kérlelve figyelt. Mit akarhatok tőle? Ha ekkor felajánlom, hogy felezünk, okvetlenül belemegy.
Arca körülbelül ezt fejezte ki:
— Ugyan édes fiatal barátocskám, gyakran előfordul ilyesmi, kár neki oly túlzott fontosságot tulajdonítani.
Mégsem tágítottam. Erre dühös lett. Szigorúan végigmért. Szemembe tekintett. Kemény lépésekkel, emelt fejjel csapott át a kocsiútra. Egész mivolta ilyen elhatározást sugárzott:
— No most mindjárt meglátod, mit teszek, te kotnyeles.
Gondolatban már tegezett. A kocsiúton elég messze állott egy rendőr. Feléje igyekezett, biztonságosan, mintegy a rendőrség védelme alatt lopakodott előre, és most már, megfigyeltem, ujjait szeretettel kulcsolta a pénztárcára, mely a decemberi hidegben át is langyosodhatott vére melegétől.
Pár percig ballagtunk egymás mellett, közönyösen.
Amint azonban a rendőr elé ért, hirtelenül valami eszébe jutott, jobbra csapott, tovább kocogott az édes zsákmánnyal, melyet azon sárosan a télikabátja zsebébe csúsztatott, csak azt várva, hogy egy homályos kapualjban megnézze tartalmát. Egyszer-kétszer még visszapillantott. Szeme megvetést sugározott felém:
— Pimasz fráter.
Megállapíthatom, hogy az öregúr öt perc alatt a következő lelki átalakulásokon ment keresztül: az első percben ő volt a megtaláló, minden díszítő jelző nélkül, a következő három percben a becsületes megtaláló, és az utolsó percben, mondjuk, a szerencsés megtaláló, a közönséges megtaláló, olyan, amilyen nagyon sok van.
Ezzel a leleplezéssel korántsem akarom búsítani őt. Hiszen kettőnk közül én jártam jobban. Ő örült, hogy egy pénztárcát talált, melyet hazavitt. Én pedig örültem, hogy egy embert találtam, kit most megírtam.

1923 nov. 23.

Forrás: Felebarátaim, Tollrajzok, Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T.

Szerkeszti: Bölöni Domokos