A szerző fotógrafikája

Égi fény, tócsa, vagy jég kéklik ott fenn, ahol már
méreg az éltető oxigén, nincs csontról levált
hétköznap, nem poshad állott gondolat, nem rothad
jóság, szépség, szerelem, ahonnan a változás
szigorúan titokmentes jelentései, (mély
ráncok az arcon, összekarcolódott szemüveg,
elhagyott csészék, tányéron maradt vajaskenyér)
hullnak rád, alá, a föld fénycsapdájába, a szén
börtönébe, az ember birodalmába, füvek,
fák, vizek suhogásába, ahol elringat még
egy képzeletbeli gondola, kezedet fogva.