Hivatalos János

Hadd rajzolom meg itt arcképét, porral, hamuval, pókhálóval, csupa-csupa szürkével.
Ismertem gyermekkorától fogva haláláig. Természetesen nem így hívták. Én adományoztam neki ezt a nevet. Díjtalanul, mert világéletében ő volt a személytelenség, az ügybuzgalom, a fegyelem, a fölötteseinek kijáró hódolat, a «miszerint» egy mellékmondat élén, a savanyú, egérrágta ügyirat, melyet elmosódott tintával írtak s «szeinesésen-csillogó homokkal poroztak le.
Hogy miképpen született, azt nem tudom. Fölöttébb valószínűnek tartom, hogy mihelyt a földre jött, iktatószámot kapott. Amikor a bába először teknőbe emelte, hogy lemosdassa langyos vízzel a kis lila-vörös csecsemőt, a nyivákoló és rugdalózó húsdarab nem azon tűnődött, hogy került erre a rejtélyes helyre, hanem nyilván azon, hogy a bábának van-e hatósági bizonyítványa és hivatalos épesítése. Már akkor is az illetékesség érdekelte. Hogy ezt nem kérdezte meg a szülésznőtől, szigorúan összevont szemöldökkel, az csak annak tulajdonítható, hogy ebben az időben még nem tudott beszélni.
Hangja később egy lejátszott, elkoptatott hanglemez nvekergésére emlékeztetett.
Gyermekkorában sohasem rontotta el a gyomrát, még a karácsonyi ünnepek alatt sem. Nyomban kitűnt mértékletességével. Nem válogatott. A dióst és a mákost egyaránt szerette. Szerette az aludttejet és a lencsefőzeléket is, mert „egészséges táplálék”.
Ügyelt ruháira. Nem volt sem vidám, isem szomorú.
Csak elmosódó átmenet a két lelkiállapot közt.
Olyan volt, mint a sózott krémeslepény, vagy mint a cukrozott káposztafőzelék.
Már ifjúkorában hátratett kézzel sétált. Részegnek senki se látta. Szerelmesnek tse. Hogy elkövetkezett az ideje, annak rendje és módja szerint megnősült, családot alapított. Talán szerelmet is vallott leendő feleségének a kertben, a holdfényben jázminbokrok előtt, de közben föltétlenül „fölöttes hatóságára” gondolt, illő tisztelettel.
Fölöttes hatósága kedvelte őt. Évről-évre előre ugrott a szamárlétrán s csakhamar igazgató lett belőle. Intézetét példás szigorral vezette. Őrködött mindenre. Nem tűrte, hogy valaki magánlevelét az „állam itatósával” itassa le. Ha egy kartársa kezét dörzsölgetve belépett irodájába s holmi kedélyes történetbe kezdett, egyetlen pillantással leintette, s figyelmeztette, hogy most hivatalos óra van, magánügyeinket majd „magánóráinkon” intézzük el. Ő azonban magánóráin sem szívelte az élceket, az adomákat, melyekben a jókedv tiszteletlen manói fintorognak. Nem nevetett rajtuk. Amikor a társaságban elbeszéltek neki egyet-egyet, enyhe ború szállt homlokára, babrálgatta vörös-barna szakállát s a csattanónál mindig kitépett belőle egy szőrszálat, mereven szemlélte, aztán mintegy megvetése jeléül a földre dobta. Szakállának sok szőrét kellett hasonló okból eltávolítania.
Irodájában volt egy vascsacsi. Arra csapták le az érkezők kabátjukat, kalapjukat. Egyszer, amint hátratett kézzel le-föl sétált, dermedten állt meg.
Észrevette, hogy valamelyik kartársa, aki előtte jött s címben, rangban, korban, érdemben mélyen alatta állt, a vascsacsi legfelső ágára akasztotta kalapját. Szótlanul odasietett s a maga kalapját akasztotta legmagasabbra, a kartársáét pedig oda, ahova való, kissé lejjebb. Ami rend, az rend.
A folyosó kőkockáin gyökérszőnyeg futott végig.
Megesett, hogy egy ősz kartársa a folyosó szélén haladt, az ablakok mentén és onnan bámult kifelé merengve a tavaszi tájra, a virágzó barackfákra.
Félrevonta őt nyájasan, elnéző szeretettel értésére adta, hogy „középütt kell menni”, a gyökér szőnyegen, mert különben az állam kőkockái kopnak.
Három fia született. Nevelési elveivel csakhamar megnyomorította őket. Kezdte ezt azon, hogy valamennyiüket különös nevekre kereszteitette, a fölöltesei után, akiket a távolból reménytelen szerelemmel imádott. Egyik fia Kunó lett, a másik Anasztáz, a harmadik Norbert. Szegény, hízásra hajlamos, alacsony és álomszuszék gyermekek, bamba ámulattal és szuszogó értetlenséggel viselték ezt a kitüntetést, abban a biztos tudatban, hogy holtuk napjáig viselniük kell.
Érdeklődött a művészetek iránt is. Olvasott, zenét hallgatott, tárlatokra járt, már amennyire „hivatali kötelessége megengedte”. De mit enged meg a hivatali kötelesség? Semmit a világon. Az egész embert kíván. Egyébként sohase azt kérdezte, hogy valaki jó író-e, hanem azt, hogy tagja-e ennek, vagy annak az irodalmi társaságnak. A lelke mélyén meg volt győződve, hogy aki „kegyelmes úr”, az különbül fest, mint aki csak „méltóságos”, vagy „nagyságos”, mert akkor miért volna az illető „kegyelmes úr”?
Iszákos koldusnak sohase adott elvből. Különben az a gazember még pezsgős lakomát is rendezne az ő kétfilléres alamizsnájából. Ezért a koldusokat mindig megszagolta. Ezer és ezer koldust szagolt meg életében, de adni egyiknek se adott. Ha nem bűzlöttek a bortól, meg a pálinkától, akkor koldulási engedélyüket követelte tőlük, hiába meresztették rá a világtalan szemüket, hiába kandikáltak ki meztelen lábujjaik talpatlan cipőikből. Ha pedig a koldulási engedély is rendben volt s a hatósági pecsét valódiságához se férhetett szó, kijelentette nekik, hogy ő már „eleget tett jótékonysági kötelezettségének”, amit a lakása ajtajára kiszögezett, hivatalos bélyegzővel ellátott igazolvány tanúsít.
Semmi kétség, hogy ennek a kötelezettségének éppúgy eleget tett, mint minden egyéb kötelezettségének.
Ötvenhétéves korában sárgulni, zöldülni kezdett.
Heves rohamai voltak. Hivatali idején kívül azzal szórakozott, hogy forróvízzel töltött gumimelegítőt rakosgatott sajgó hasára s pirosra süttette vele a bőrét. Végül műtétet kellett rajta végrehajtani. A műtét sikerült. Harminckét óriási epekövet vettek ki belőle, de a beteg utána meghalt.
Hivatalos János özvegye fekete ruhában, kisírt szemekkel fogadta a részvétlátogatókat, tiszta és rideg lakásában, három felnőtt fiával, Kunóval, Anasztázzal és Norberttel. Az asztalon egy kis tányérkában ott volt a harminckét epekő. Ezt később, mint ereklyét, az üvegszekrénybe zárták, a karlisbadi poharak és az ezüstneműek közé.
Más után marad valami alkotás, vagy legalább egy szenvedély, egy botrány lángoló emléke, ő utána, aki egész életében a köznek élt s sziklaszilárdan állt helyén, csak kő maradt. Harminckét sárgászöld epekő.

1935 nov. 24.

Forrás: Felebarátaim, Tollrajzok, Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T.

Szerkeszti: Bölöni Domokos