Egy­re körülményes­kedőbb újab­ban a beszélt nyelv. Mi­lyen is len­ne, ha a beszélő is sok eset­ben éppen a körülményes­kedést választ­ja? Nyilván, találkoz­ni olyan­nal is, aki vi­sel­kedésében, cse­le­ke­de­te­i­ben ele­ve körülményes. S ha már ilyen­nek szüle­tett, per­sze hogy gon­dol­kodása határoz­za meg beszédét. Fej­ben dől el min­den – ilyenféle formában szokás ma­napság, mint­egy hatásos­nak szánt módon véleményt, állásfog­lalást mon­da­ni va­la­kiről vagy va­la­mely hely­zetről. Követ­kezésképp fej­ben dől el, hogy miként szólalsz meg.

Egy esős na­pon, ha például az időjárás-je­lentést hall­gat­juk meg, rögvest arról értesülünk, hogy kint éppen csa­padéktevéke­nység va­gyon. No­fe­ne! Azon­nal s némi­leg jog­gal fel­kap­ja az em­ber a fejét, hogy ugyan bi­zony mi is len­ne ez? Mi fán te­rem ez az… izé? Mi­lyen tevéke­nységbe is kez­dett ama csa­padék? Eset­leg mi is le­end ama tevéke­nység tárgya és eredménye? Egyáltalán, képes va­la­mi­lyen tevéke­nységet végez­ni?
Jó len­ne tud­ni ilyen­kor azt is, hogy mitévő le­gyen, aki például munkába, bevásárol­ni vagy sétálni in­dul? Ho­gyan öltözzön csa­padéktevéke­nység idején? Esőköpeny­be bur­kolózzon, netán kucsmát s csizmát ve­gyen elő?
Úgy vélem, ilyen eset­ben jobb, ha ki-ki maga dönti el, kinézve az ab­la­kon, ho­gyan is in­dul­jon útnak. Mert, ugye, in­dul­nia kell hol ide, hol oda nap mint nap az em­ber­nek – ha esik, ha hull. Történni ugyan­is min­dig történik va­la­mi körülöttünk és velünk, nemkülönben a csa­padékkal is, de hogy utóbbi tevékeny­ked­ne, kötve hi­szem…
De ha még le­hetséges len­ne is, nem tart­hat­na, míg a világ a csa­padék ilyen-amo­lyan tevéke­nysége. Ha­sonlóképpen ama sütőke­mencéhez, ame­lyet Józsi bácsi ra­kott egy­kor egyik fa­lu­ja­be­li gazdának. Mert, ugye, alig várta a család, hogy kipróbálja a va­do­natúj építményt, il­let­ve a ben­ne sült első ke­nye­ret meg cipót. Másnap be is hevített an­nak rend­je s módja sze­rint a gaz­da. Igen ám, de az újon­nan ra­kott ke­men­ce, zsupsz, be­om­lott! In­dult is nagy dühösen a kárval­lott gaz­da a kőműves­hez.
– Hát, Józsi bácsi, az új ke­men­ce béom­lott!
– Bé-e?
– Bé biza, a min­de­nit!
– Hát fiam, nem tart­hat, míg a világ! – fe­lelt szelíd nyu­ga­lom­mal az öreg.
Szóval nem tart­hat sokáig a csa­padéktevéke­nység sem, ad­dig pláne nem, míg a világ, mint­hogy – s ezt is egy-egy időjárás-je­lentés során hal­la­ni – előbb-utóbb beáll a csa­padékszünet. Tehát nem megszűnik az eső vagy a ha­vazás, ha­nem csa­padékszünet követ­ke­zik.
Körülményes­kedünk, hol­ott szólhatnánk egye­ne­sen, kevésbé bo­nyo­lul­tan is. Úgy például, ahogy egyik kisváro­sunk vécés nénije te­szi, aki a felújított nyilvános il­lem­he­lyen a férfinépet a kis­do­log nyom­ta­lan elvégzésére fi­gyel­mez­te­ti, no nem szóban, mert az, ugye, elszáll­hat, mire az ügyfél a fal­ra sze­relt edényke elé ér, ha­nem írásban, látható hely­re kitéve a felszólítást, betűhíven idézve, így: ÁLJ KÖZE­LEBB, NE CSÖPÖGTESS A FŐLDRE!!!

Székely Hírmondó / eirodalom.ro