Az állomáspark egyik rozzant padján borostás képű férfi üldögélt. Lába mellett szatyor, tele eladásra szánt palackokkal. Meleg lévén, a sapkájához kapott, letette a padra, és a távolba révedt.
Dél. A járókelők ügyet sem vetettek a kopott „csavargóra”. Az meg csak ült, nézegette az állomást, majd elsírta magát.
– Mi az, haver, eltörött a mécses? – kérdezte gúnyosan valaki.
– Hallatlan! – ógott-mógott egy kikent-kifent asszony. – Tulajdonképpen hány éves maga: ötven, hatvan?
– Ötvennégy.
– És sír, mint egy taknyos dedós. Méghozzá az utcán, mindenki szeme láttára. Legalább menjen haza, és ott szűköljön, öreg – tanácsolta lenézően, és továbbsétált.
– Haza? – halványodott el a férfi, és úgy bámult utána, mint akit pofon vágtak.
– A bácsi miért sír? – lépett ekkor oda egy kisfiú. – Talán éhes? – nyújtotta feléje a sonkás szendvicsét.
Az öreg sóváran esett a szendvicsnek. Keze reszketett, de uralkodott magán. Legszívesebben egyből bekapta volna. Csakhogy akkor az élvezete sem tart tovább egy röpke pillanatnál.
– Na, gyerünk! – rántotta félre gyermekét az apa. – Hagyd békén a bácsit!
– De hát sír, nem látod? És én szeretném tudni…
– Jól van, nesze! – kapart elő az apa egy fényes pénzdarabot. – Dobd a sapkájába!
A borostás képű torkán megakadt a falat, megtörölte szemét, és a szatyrokhoz hajolt. Kivett belőle egy üveget, majd tétován nézett körül. A szeptemberi nap közömbösen bújt a komor felhők mögé. Az állomásról éppen akkor gördült ki a Balt Orient Expressz. A „csavargó” észrevett egy hirdetőoszlopot, rajta plakát valamelyik képviselő markáns arcképével. Ekkor meg­markolta az üveget, és a honatyára célzott.
– Még, még! – ujjongott a kisfiú.
Erre elsüvített a második lövés is, utána a harmadik, negyedik a járókelők legnagyobb tetszésére.
– Csípd le a fülét! – biztatta egy bőrdzsekis vagány.
– Meg az orrát! – kontráztak rá mások, és valahányszor talált, megtapsolták a férfit.
– Köszönöm, merci! – pukedlizett az öreg, azzal fogta magát, és „tányérozni” kezdett.
– Mi történik itt? – bukkant fel váratlanul egy pirospozsgás rendőr. – Randalírozunk, randalírozunk?
– Még, még! – nyafogott közbe ismét a fiúcska.
– Nem gondolja, hogy tiltakozni civilizáltabban is lehet? Mutassa a személyi igazolványát!
– Hát az nincs, illetve… tessék! Ez… megfelel?
– Aha, szóval román – lapozgatott bele a rend és törvény őre. – Nem, kérem – ráncolta össze homlokát az öreg –, magyar, ha nem haragszik,
– Bocsánat, én is így értettem. Viszont randalírozni így sem, úgy sem szabad. Dolgozik?
– Ha hülye – vigyorgott a bőrdzsekis.
– Néha. Szakmám nincs, azonkívül ötvennégy éves vagyok. Elkoptam, nem kellek én már sem itt, sem odaát.
– Szegény! – szánta meg egy svájcisapkás ember.
– Mit szegény! – torkollta le nyersen egy szemüveges alak. – Tanult volna szakmát, akkor nem itt állna.
– Vagy egyszerűen otthon marad – tódította a társa. – Akad itt baj nélküle is, kérem. Nem azért mondom, éppen van mit enni. Egyelőre, aztán…? – kotort az erdélyi sapkájába, kivette a pénzét, és faképnél hagyta őket.
– Na ja – vont vállat a rendőr –, a kerítést bizony nálunk sem kolbászból fonják. Éppen ezért nem értem… Oszoljunk, emberek, oszoljunk! – rivallt az ácsorgókra. – Vége az attrakciónak! Szóval árulja el, mi az árgyélusát jött maga pont hozzánk?
– Mert… Nem mondtam? Én is magyar vagyok.
– Ja. A helyében én mégis visszamennék.
– Zsibóba?
– Ha odavaló, mert nézze, vegetálni itt is, ott is lehet. Ezzel szemben otthon van, még ha a Vatra ramazúrizik is olykor.
– Ez a rendőrség véleménye?
– Isten őrizz! Magánvélemény. Miért nem települt, mondjuk, Angliába, testvér? Utóvégre magyarok mindenütt élnek, ráadásul jól, miközben maga itt üres üvegeket dobálgat.
– Csakugyan?
– Próbálja ki, merthogy haza nem megy, azt látom a szemén – nevetett a rendőr. – De legalább úriemberekhez kopogjon, ahol van tőke, munka, és a magyarságát sem igen firtatják.
– Maga szerint van ilyen hely a világon? Azért köszönöm a tanácsát – pirosodott el a zsibói magyar, zsebre vágta a pénzt, és az állomás felé indult. – Azt hiszem, tényleg nincs más választásom.
– Tehát… hazamegy?
– Nem én.
– Olaszországba?
– Messzebb?
– Németországba?
– Messzebb?
– Akkor hova?
– A mennyországba… testvér.