Fülszöveg:

Mi minden fér egy kapcsolatba? Mit lehet kibírni, hogy lehet kibírni, ki győz le kit? Lehet-e birtokolni valakit anélkül, hogy megtörjön, vagy beletörődjön abba, amin nem mer változtatni? A test törékeny, a test erős.
Vágy és harag, nő és férfi. Itt és most. A szereplők ismerősek, mégis különös fénytörésben látunk rájuk, ahogy a szerelem és a lemondás határán kibeszélik a titkaikat, végre kimondják a vágyaikat, vagy lelepleződnek a hazugságaik.
Szabó T. Anna első felnőtteknek szóló prózakötete a Törésteszt. Novellái kíméletlenül és együttérzően szólnak a magányról, a párkapcsolatok szívszorító hidegháborújáról, a szenvedélyről és a szeretetről.
Szabó T. Anna végre novellaciklust írt, holott eddig költőnőnek ismertük, de nem akármilyennek.
Könyvespolcra való ez a felváltva-férfi-nő) narratívákat felmutató karcsú kötet.
“Az idei ősz egyik legnagyobb meglepetését Szabó T. Anna első novelláskötete okozza majd. Az eleven, zsigeri novellákban súlyosan traumatizált nők próbálják túlélni a hétköznapokat, tortát sütnek és baba-mama fórumra regisztrálnak, titokban ünneplik a házassági évfordulójukat és továbbviszik az anyjuktól örökölt mintát. Erősen nőközpontú világ ez, a lányok, anyák és asszonyok még azokat a történeteket is áthatják, amelyekből fizikai valójukból hiányoznak: mert meg sem születtek, mert külföldön kellett munkát vállalniuk, mert már csak halvány árnyakként vegetálnak. Mire a kötet végére érünk, épp úgy érezzük majd magunkat, mint a törésteszteknél használt felnőtt műanyagbábú, miután nekicsapták a betonfalnak. Szabó T. Anna ugyanis mindent tud a női lélekről.

”Könyvesblog”

„A könyvben idônként felcserélôdnek a szerepek, megmutatom, hogy mindkét fél lehet kiszolgáltatott. A párkapcsolatok akkor mûködnének rendesen, ha tényleges egyenlôségrôl beszélhetnénk. Nincs nagyobb sértés, mintha az otthon lévô sokgyerekes anyának felteszik a kérdést: mégis, mit csináltál egész nap? Emlékszem egy mesére, ahol az apa végigcsinálja az anya egy napját… Végül visszaáll a világrend, de mégsem lesz soha többé olyan, mint volt. (Szénási Zsófi)
A párkapcsolatokat veszi szemügyre az idilltől a traumáig, illetve az elsőből nem is olyan sok akad. Olyan jelenséggel állunk szemben, mint egy megfilmesített Foucault kötet esetében. Az unalomtól az agresszióig, a visszafojtott agresszióig járjuk be a lelkek terepeit. Tőle megtanulható, hogy a legmélyebb magány pont egy párkapcsolat közepén fenyeget bennünket. Erôsen jelen van a könyvben a fény és a sötétség, a ragyogás és a félhomály, a nagyon nagy akarás, vagy a sóvárgás és a nem akarás. Annak a megmutatása, hogyan tudunk egyszerre ragaszkodni és ragadozni. És persze a magány ábrázolása is nagyon fontos. Szeretnék segíteni ezzel a könyvvel, azoknak, akiket érint. És kit ne érintene?

Magvető Kiadó

Részlet

 

Tenyér és hold

Róza negyvenéves. Ha nem jött volna ez az új, váratlan szerelem, ez a fiatal fodrászfiú, akkor már azt hinné, hogy örökre elszúrta az életét, mikor tizenkilenc évesen beleszeretett az egyetemi vendégtanárába, és gyereket szült neki. Nem kellett volna hagynia, hogy az apa háromévesen elvigye a lányát Los Angelesbe. Róza elhitte, hogy az ő érdekében, hisz reménytelen volt felnevelnie egyedül. Elengedte hát a kislányt a gazdagságba – és neki attól kezdve nem volt senkije.
Billnek esze ágában sem volt őt is kivinni. Családja volt, hát persze – de ezt nem is titkolta. Akkor is ott volt az ujján a karikagyűrű, amikor Rózát először megsimogatta. Egy előadás után történt, amikor a lány utolsónak maradt a teremben, hogy kérdezzen valamit. A professzor válasz helyett mélyen a szemébe nézett, a forró tenyerét rásimította a póló kivágásából kilátszó bőrére, a nyaka alá, és a hüvelykujjával kitapintotta a kulcscsont vájatában a hevesen lüktető eret. A mozdulat egyszerre volt gyöngéd és kíméletlen. Más nem történt akkor, de Róza teljesen összezavarodott, és ettől kezdve már ő tett meg mindent, hogy felhívja magára a férfi figyelmét. Nem naiv volt, hanem ártatlan. Az első érintéstől elveszett.
Elveszni, beleveszni – az élete átka. Mindig feladta magát másokért, áhítatosan és állhatatosan kereste a szeretetet, hogy mindig el is veszítse. Bill azért persze szerette nyilván, a maga önző és egykedvű módján, és később az öregek is szerették az otthonban, ahol dolgozni kezdett, miután otthagyta az egyetemet. Egyedül a lánya nem szereti – talán azért áll bosszút, mert engedte elmenni.
Amikor először járt nála Amerikában, Róza majdnem belehalt a magányba és a fájdalomba. Élete legélesebb emléke az az éjszaka, mikor hajnali négykor egyedül lebegett az úszómedencében. Jobban emlékszik erre, mint a lánya gyerekarcára. A kislány nyolcéves volt akkor, és látványosan unta Rózát, megvetette azért, mert még lovagolni se tud. Lucát, vagyis ekkor már Lucyt egyedül csak a lovak leszármazása érdekelte, a kantár, a nyereg, az ugratás. Már elfelejtett magyarul, annyit sem mondott, hogy anya. Eloldódtak egymástól.
Aznap éjjel Róza is eloldódott a világtól. Úgy érezte, nem nézi senki, nem látja sem ember, sem Isten. Üres a tágas ég, csak a Hold lebeg, zselés medúza, felette az égen és alatta a vízben, mindjárt nyálkásan a lábához ér, nem ellenséges, csak végtelenül közömbös. Akkor értette meg, hogy alkalmazkodnia kell ehhez a közönyhöz, ha nem akar meghalni. Tudta, hogy ha most bármit is tesz vagy akar, bármire vágyik, vagy ha csak megmozdul is, abban a pillanatban kettétépi a megkettőzött üresség. A szíve megszakad, a testét lehúzza a víz, és ami marad, a fájdalma, a keserűsége, a sóvár vágyakozása, mind felpörög a magasba, mint egy forgószél. Beszippantja a bolygóközi semmi.
Érezte: a magasság áldozatra vár. Nem mohó figyelemmel, mint egy ragadozó madár, hanem hatalmasan és embertelenül, mint a táj, mint a forró, puszta dombok. Mint az idő a táj felett, amely magvakat és csontokat egyaránt megőröl a rekkenő melegben, süvítő szelekben, és közömbösen kerengeti a földet.
Azon az éjszakán Róza kiszakadt magából. Azt sem furcsállta már, hogy látta magát odafentről, madártávlatból, ahogy kifejezéstelenül tágra meredt szemmel, meztelenül lebeg a feketén villódzó, holdas vízen.
Nézte magát, és nem érzett semmit. Emelkedett. Sötét ég, sötét víz. Éles, tágas, beláthatatlan pusztaság. A lélek látta a földet. És akkor megértette. Mi ehhez képest az ő fájdalma, hogy mérhető ehhez a végtelen egykedvűséghez az ő jeltelen és jelentéktelen magányossága. A fájdalom is olyan, akár a víz és a fény: van. Ember nem is kell hozzá. Megértette, hogy semmivé kell lennie, ha nem akar megsemmisülni. Üresnek kell lennie, hogy az ürességnek ne legyen hatalma rajta.
Lehunyta a szemét. Nem akar meghalni. Csak ennyit kellett eldöntenie, mert mire megint kinyitotta, ismét lentről látta az eget. Ernyedt testét átengedte a víznek, fókuszálatlan tekintetét a szédítő, lassan világosodó égnek, és hosszan kifújta a levegőt. Elengedte a szomorúságát. Az egész életét elengedte akkor – szálljon csak, oldódjon el. Haljon meg, ha ez kell ahhoz, hogy élni lehessen.
Ezáltal született újjá. Lucát is úgy szerette ezután, hogy nem próbált meg többet kapaszkodni bele, Mindent üvegen át nézett, mint aki most már mindig kívül akar állni a világon. Tizenkét évig nem érintett meg senkit szerelemből – és most mégis, itt ez a fiú. ez az áhítatos majdnem-kamasz. Akit ő választott. Akinek ő tett rá a kezét a nyakára, követelőző gyöngédséggel. Igen, most újrakezd mindent. Gyereket fog szülni megint. De nem neki. Csak tőle.”

Témái könnyen adódnak: a versenysport gyötrelmei. Gyermekszülés. Nem neki, csak tőle. Nem tudom, hogy az írónő szerkesztése mennyire tudatos, de rövid novelettjeiben, mire elkényelmesedve leülnénk, már jön is a balfi gyors egy kiadós, kijózanító kivitelben. Kisprózák ezek-nagy hatótávval. Kötelezővé tenném őket a házassági tanácsadók irodáiban. Szembesítenek írásai kölcsönös bizalmatlanságainkkal (Kharón). Megmutatja a félelmet a nők fejében a rájuk rakódott sztereotípiák miatt (Tortasír). Az embernek az az érzése, hogy néhány oldalon keresztül (a legtöbb írás igen rövid) többet tudunk meg az együttélésből ( Steril gyulladás), mint Tolsztoj Anna Kareninájá-ból. Súlya van minden szavának. Még én is bűntudatot éreztem e sorok olvasásától, nemhogy egy élő tesztoszteron-bomba. ” Most lenne egyéves. El sem tudott búcsúzni tőle, csak a sötét foltra emlékszik a képernyőn, meg az orvosra, ahogy szokatlanul bizalmasan átölelte, és azt mondta, nagyon sajnálja, az embrió elhalt a petezsákban. Mintha valami békáról beszélne. Pedig gyerek lett volna, neve lett volna, kisnadrágja, homokozólapátja, élete. Így még sírja sincs, csak az emléke van, a büszkeség emléke, a régóta várt első gyereké, a nászúton fogant örömé, amit muszáj volt azonnal szétkürtölnie, meg az első várandósság rémületének emléke, amit soha nem mondott el senkinek.”

Nem köntörfalazok, Néha szégyent éreztem az olvasás közben, amiértférfi vagyok.

Összeállította: Kerekes Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ