…Hallottam, hogy a nővérei Szárszóra vitték. Egy hideg, ködös napon szólt a telefon, és Fejtő szólt bele: – Márti, nem tudod a Gáspár Zoltán cimét? (Akkor még nem volt szerkesztőnk.) – Nem. Miért? – Az Attila temetésére akarjuk levinni. – Úgy értettem, hogy azt mondtad… – Igen – felelte Fejtő. Egy percnyi hallgatás után csak annyit kérdeztem. – Öngyilkosság? – Igen. – Elejtettem a kagylót.
Csak sokkal később értettem meg egészen, mi történt, mit vesztettem én is, végleg. Az emlékek fojtogattak, előkerestem leveleit, utána kiáltottam két verssel:

Szonett

Illatot ád a föld a szélnek és esőnek,
Illanó sóhajt én is tenéked kedvesem,
A messze sirba küldöm hívó lehelletem,
Szálló pókok porzós hálókba szőnek.

Játszó légfodrocskák lebegnek szerteszét,
Mosolyod árnya libben, keskeny, ravasz, kemény.
Ellágyuló szájad és nedves szemed felém,
Kapkodom belőlük szavad lehelletét.

Lehajolnék érted, hogy elringassalak,
Sikoltanék füvet, gyökérszálat szaggatva.
Ne korhadt abroncsok, de én karoljalak.

Földcafatok közül, szamócán ha tapad,
Úgy szednélek ki én gyöngéden tisztogatva
És meleg irhámba burkolnám arcodat.

Az eltávozotthoz

Te összeszűrtél világokat.
Fénylő csóva a homlokodból
Ivel felém. Lomha anyag,
Lassan érő hús, rajta, mozdulj.

Most ér utol, ami lepergett
Rólad egykor, most gyújt, ráz és ver,
Mint a villám leterített,
Megfogamzott és egyre kérlel.

Más világba költözködjem most,
Hogy kihordjam és ne holtan szüljem
Vagy itt maradjak s mint a sót
A többi dolgok közé szűrjem?

Innen szólok hozzád, hiába,
Megint csak élve. Latolgattam.
Bűntudat sarkall, de látva
Tisztán téged is, megnyugodtam.

Összemérlek, kivel? Magammal
És kivilágolt tisztaságod,
Sugárzó lény, salaktalan,
Kulloghatok én már utánad.

Szembefordultál, ellöktelek,
Most hívhatlak porban, csengve
S mögötted járva gyűjthetem
Hulladékaid perselyembe.

Forrás: Vágó Márta: József Attila. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, második kiadás, 1978.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ