I. A Café Stockholm story

Amikor első kötetem megjelent, a magam bemutató „fül”-ből elhagytam Brassó nevét, maradt az, hogy mikor születtem. Térben és időben távolodva szülővárosomtól, hiszen a Módosítás megjelenése óta húsz év telt el, s a Brassóhoz – térben legalábbis – közel eső Bukarestet „felváltottam” a svéd fővárossal, egyre inkább nőtt az igény a hozzá való belső közelségre. A biztos talajt kerestem talán a lábam alá, abban az életkorban, amikor az elvágyódásnál fontosabb a szemernyi jónak a megtalálása a létezőben. Úgyhogy Gellérd Lajos kérdésére igent mondva elkezdtem tudósítani a Brassói Lapokat, akkor még „kézzel-lábbal” vagyis levélben, faxon, ahogy lehetett küldtem az anyagot, majd Jani Istvánra rátalálva, aki brassói és Stockholmban él, akárcsak jómagam, ráadásul a web világában dolgozik, ketten tehát megalkottuk a Brassó-Stockholm honoldalt, ennek műhelye lett a Café Stockholm.

Viszont bármennyire is ragaszkodom Brassóhoz meg Stockholmhoz, egyik kötődés sem tudja kielégíteni teljesen lelki szükségletem, a világban való otthonra találást. Legalábbis külön nem. A megoldás ezek szerint, hogy emeljem ki a kettő kapcsolatát kifejező kötőjelet, más szóval a kettős kötődésben nyugodjam meg. Romániából eljöttem, Svédországba meg sose érkezem, a kettőt összekötő kapocsban lennék otthon? Egyre gyakrabban észlelem, hogy nem vagyok egyedül ilyenszerű idegenségemmel, a különbség mindössze a fogalmazás: van, aki „vonaton lakik” , más magát „internet-vándor”-nak titulálja – lehet variálni az ötletesebbnél ötletesebb megfogalmazását az otthontalanságban otthonra lelésre tett kísérletnek. Aminek a világhálón való leképezése a Brassó-Stockholm vagy a Café Stockholm-Toronto…

Közösséget teremt azok számára és azokból, akik ezzel az új identitással rendelkeznek, másrészt kapcsolatot hoz létre azokkal, akik identitása a régi, legalábbis a klasszikushoz közelebb álló. Közös nevező, újabb plattform lehet ez a világ különböző részein – szórványban és nem szórványban – élő alkotók és befogadók számára. Ahol egy marosvásárhelyi író jelenléte ugyanolyan természetes, mint a Torontóban élő műfordítóé például, s ahová ellátogathat Bukaresttől Mexikó-városig bárki…

Gergely Tamás
2001-03-17.

II. A Story… Torontóból nézvést

Tamás barátom, mint minden vérbeli íróember, kissé idealista. Lehet, valaha én is ilyen voltam, de olyan régen kinőttem belőle, hogy már nem is emlékszem rá. A hontalanság érzetéről szóló elemzésével akár egyet is érthetnék, ha nem piszkálna a kisördög: nincs is semmiféle kettős kötődés, csak sokoldalú „kötődéstelenség”. Kötődés-nélküliség. Kóválygás. És már a pótszerek sem az igaziak. Mű-pótszerek. Mint az internet. Ami nem azt jelenti, hogy ne imádnám – mármint az internetet. Bár nem hiszem, hogy bármit is helyettesít, amit elveszettnek érzünk. De amíg lógunk a dróton, megvan az az illúziónk, hogy talán összeköthetjük az elszakadt szálakat. Aztán Európa elmegy lefeküdni, mert ott néhány órával hamarabb jön az éjszaka, és hiába lesed a monitort – holnap reggelig nem lesz válasz, nincs kapcsolat. Más világban élünk.

És amíg bambulsz a képernyő előtt, egyszercsak elkezd izgatni (mint a kisgyereket a „rádióban” éneklő bácsik), vajon mi van ott „belül”, mi van „mögötte”? Hogy működik ez az egész? Vajon én is tudnék ilyet, efféle ott/hon/lapot csinálni? (Az angol hómpézs magyarításának történetét különben tanulságos végigolvasni.) A jelek szerint igen, tudok, és most nagy irodalmiasan akár mondhatnám az örökzöld parafrázist, miszerint azért van a honlap (régebben: ottlap), hogy otthon legyünk benne. A cyber-térben. Erről mindig a cibereleves jut eszembe… De nem mondok semmi ilyen irodalmit, mert jó ideje még csak nem is olvasok irodalmat. És bár csináltam (hon)lapot számosat, valami mindig visszatartott attól, hogy a Nagy Nyilvánosság elé lépjek velük. Csak gyűlnek itt a gépen. Nem, nem a szövegek, csak a keretek. A formák: kísérletek, próbálkozások, tanuló-oldalak. És hülyeségek.

Amikor Tamás megkeresett néhány napja, hogy csinálnánk egy efféle transzatlanti webkitalációt, fogalmam se volt, mi legyen a ‘torontos’ oldalon. Évek óta csupán leveleket írok, pontosabban e-maileket, mint valami e-mikes; az viszont nagyon furdalt, vajon képes lennék-e web-nyelvre fordítani ötletzuhatagjait. Torontóból nézvést tehát így indult a Café. Inkább amolyan technikai kihívásként (errefelé mindenre azt mondják, hogy „challenge”…). Közben, persze, beleszerettem én is az ötletbe, és egyelőre elnapoltam tervezett saját, személyes web-birodalmam létrehozását, hogy elindulhasson ez a webműhely. Még mindig egy kissé szorongva, de végre rá kellett mondanom egy munkára: mehet! Fel a cibere-térbe. Nos, itt van.

A Toronto oldalakon néha hszi ír(hat) valamit, ám az soha nem lesz ‘irodalom’, s ha nem akar vagy nincs kedve, még mindig hívhat vendégeket, de félő, hogy ezek is másról fognak beszélni. Hszi mögé bújva pedig ott van Moshu, aki lelkesen gyártja az oldalakat, dízájnol és Cafémesterkedik. Jól elvagyunk itt magammal… ebben a „globális faluban”.
(Megjegyzendő, hogy Marshall McLuhan kanadai volt.)

HSzI – a.k.a. Moshu
2001. márc. 19

Forrás: Café Stockholm-Toronto

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ