Levél a kikötőből

A kikötőben nyár.
Halkan dudorász a Duna.
Rézhorgony a parton.
Világít, mint lovagkori kard –
üdvözlet a messzi vizekről jövőknek.

Végigjártam a várost,
figyeltem a labdájuk után
futó gyermekeket a sétányokon,
összefonódtak fölöttük a lombok,
mint egymásra kulcsolt kezek;
láttam a remek faragású szobrokat,
műemlékek márványba metszett jeleit
s belém döbben: valamikor itt is megszülettem.

Kottalapot hintáztat a szél,
lebegnek a fénylő hangjegyek.
Unokahúgom hegedűje szól:
a dallam, mely megnyitotta érzékeim,
midőn hallgattam betegen.

Délvidék.
Drobeta Turnu Severin.
Séta délután, apámmal a folyón.
Kürt kiált, indul a fehér hajó,
integetők lobogtatják kendőjük a parton.
Sziklák magasodnak a hajó körül,
árnyékba vonva arcunk.
Karóráján csillan a Nap,
rám néz apám.
Gyönyörködik kicsiny,
eleven fiacskájában,
ki gyakran eljátszogat egyedül.
Miről is mesél?

Vitorláit bontja az ég,
a Dunában gyűl a vers, a bánat.
Ezüst sirályraj nyit fölöttem szárnyat.

Fekete gitár

Zengnek az ég fehér sípjai.
Fagyott üvegtölcsérekből szakad a hó.
A testben fázik a vér. Köt, mint a jég.
Füstölgő, sárga csontként villan a Nap.

Kiben fogok világítani,
mint száműzött, fekete gitár,
mely az éj óriás, kék ölébe hull?

Támadjatok, örvénylő tengerek,
hideg tűitekkel!
Higanyként remeg a vízen az árva sugár.
Tovalovaglok, fekete pernyehavazásban,
sistergő, sárga lángot okád mögém a démon.
Szajhák sikolya visszhangzik az ördögbőr-égen.

Tömöríts súlyossá, kegyetlen akarat,
mint guruló, égő vasgolyót!
Konok vagyok, s mint a homályló űr,
bejárhatatlan. Végtelen kezdetem nő
a halálos düh pillanataiból.
Vak hómezőn ügetek,
a patanyomba hold tócsája gyűl.
Állig páncélban várom a csata hajnalát.

Kolozsvári tél

Kolozsváron az esti villamos tán
megáll még a felejtett fordulónál.
Hová rejtettem arcom, kék szemem?
Nincstelen éj ült az ablaküvegen.

A sárga villamos vár engem ma még,
csak tudnám, mért fáj úgy a hunyt öt év,
a kopott cipő, a szakadt kiskabát,
s a hófödte út a Fellegváron át.

Ki hallja még csillámló dallamom,
megfordul velem egy késő alkonyon,
és visszatér az indulás helyére,

hol a gyermek, ki voltam, vár boldogan.
S tán nem leszek többé rokontalan,
ráhajtom fejem öreg költőm szívére.

Kolozsvári ősz

A Szamos kőhídján át, ha ősszel mész,
rőt fény hull rád és öreg énedhez érsz.
Követnek a tölgyek, hajad galambősz,
Kolozsváron havaz, s óriásira nősz.

S a papírcsendben barna ceruzáddal
összeveszel picit, hisz te vagy, ki áthall
a más szobába, hol történelem készül,
s a fáradt század válladra települ.

Ha hull a hó az elmetszett sötétben,
sokezer alakban végül megjelensz,
és nem maradhatsz többé soha tétlen,

örvény gyűl a versben, dolgozik a perc.
S a virradatban táncra kél a dunna,
mint ki ezeréj-álmát kialudta.

Szótlan hazatalálnék

Virradatkor a lassú tenger.
Nyílt kagylók szerelmes fehérje.
Mandulafák sóhaja leng el.
Fekete hajó éji zenéje.

Sirályok torkában alkonyat.
Homokban lábnyom, sétaidő.
Szél liheg, rázza a lombokat.
Rejtve minden, mi lehető.

Csak szikra szisszen, éji árnyék.
Csillagok ág-bogán vélt utak.
Mintha szótlan hazatalálnék,
keresni reménynek bő kutat.

Egymással beszélő tenyerek.
Patakzik forrón az erezet.
Röpül a szó a gazdag fénybe,
mintha ősidők óta élne.

Talán a végső hallgatás
köthet bennünket egybe csak.
A bűn alattunk árkot ás,
lélegzetünkben fullánkhadak.

Álmodjunk bogarakról! Nyár van.
Sikong halkan a füvek éle.
Állok hibátlan ragyogásban.
Sárkányrepülő ível az égre.

Tükrök vigyázzák lépteid.
Láss más világot. Van akarat.
Feledd a bűnt, mely mélybe vitt.
Keres az isten karcolt ég alatt.

Még több Ungvári-vers a MEK-en – itt

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ