Biró Béla: Az éretlenség szindrómája

Múlt hétfőn, /2000./ november 13-án a Kolozsvári Fellebbviteli bíróság betiltotta a Sabin Gherman által alapított Pro Transilvania Alapítványt. Az ítéletet azzal indokolták, hogy az alapítvány törekvései sértik a román állam – alkotmányban kimondott – egységes és nemzeti jellegét.
Arról nem esett szó, hogy ez az Alkotmányban kimondott „egységes és nemzeti” jelleg nem csak a valósággal áll éles ellentmondásban, hiszen az ország területén a világ több tucatnyi kisállamának lélekszámánál számosabb magyar, cigány és egyéb etnikum él, hanem a helyhatósági autonómiákra és a regionalizmusra vonatkozó európai törvénykezéssel is, jelesen az autonómia, a multikulturalitás, a komplementaritás és a szubszidiaritás Európa szerte elismert elveivel.
Ezeket a közvetve általuk elfogadott elveket ma már mindössze két európai állam nem hajlandó figyelembe venni: Görögország és Törökország. A valóban demokratikus nyugat-európai államok közül ma már egyetlen egy sincs, mely ne alkalmazná őket. Még az „egységes nemzeti” állam úgynevezett modelljének megteremtője, Franciaország sem.

Az a tény, hogy az utóbbi években Franciaország is kénytelen volt elismerni az autonómia és a regionalizmus értékeinek létjogosultságát, egyértelműen arra utal, hogy a „nemzetállami ideológia” korábban sem valamiféle történelmi szükségszerűség megnyilatkozása volt, ahogyan azt nacionalistáink előszeretettel beállítják, hanem olyan világtörténelmi tévedés, mely a modernitás bizonyos folyamatainak félreértelmezésén, a társadalmi önszerveződés alapelveinek félreismerésén alapult. E félreértések következtében Franciaország kétszáz esztendő leforgása alatt a világrendszer centrumából annak perifériájára sodródott, s ma már – a nemzetállamival radikálisan szemben álló elvekre alapozva – a föderális államként felépülő Európai Unió, illetve önnön belső regionalizálása révén próbálja visszaszerezni elveszített pozícióinak legalább egy részét.

De az is sokat mondó, hogy kik vették át Franciaországtól ezt a vezető szerepet. Az az Anglia, mely a francia mintára végrehajtott nyelvi egységesítés dacára is mindvégig megtartotta regionális jellegét, majd az az Amerikai Egyesült Államok, mely egész rendszerét a föderalizmusra, a közösségi autonómiákra, a kulturális és vallási sokszínűségre alapozta.

A legbeszédesebb mégis Németország és Ausztria példája. A második világháború után a győztes hatalmak, főleg francia sugalmazásra, egyebek mellett azzal büntették Németországot és Ausztriát, hogy olyan föderatív struktúrát kényszerítettek rájuk, melynek – elgondolásaik szerint – az állam meggyengítését, a világrendszer központi területeiről való kiszorítását kellett eredményezniük. Az eredmény azonban ennmek éppen a fordítottja lett, Nyugat-Németország és Ausztria – ma már nyilvánvaló – épp föderatív berendezkedésüknek köszönhetően, Európa legstabilabb államaivá fejlődtek. Nem véletlen, hogy példájukat az elmúlt évtizedekben egész sor jelentős európai állam is követte: Spanyolország, Belgium, Olaszország, sőt újabban Anglia és Franciaország is. Az utóbbi Korzika autonómiájának elismerésével önnön nemzetállami hagyományaival fordult radikálisan szembe, annak ellenére is, hogy az alkotmány az országot továbbra is egységes nemzeti államnak minősíti.

A román igazságszolgáltatás, mely az Alkotmánynak analóg kitételére hivatkozva továbbra is mereven elzárkózik a regionális törekvések törvényességének elismerésétől is – sajnálatos módon – téren és időn kívül helyezi országunkat, valamely groteszk és anakronikusan nemzeti antiutópába, melynek hatóságai továbbra is módszeresen megsértik a szabad társuláshoz való jogot, a szabad véleménynyilvánítás jogát, melynek nyilvánossága makacsul nem hajlandó számot vetni önnön realitásaival, s melyből semmiféle lehetőségünk nem nyílhat arra, hogy belátható időn belül bekerüljünk Európába.
Ezt az eufemisztikusan nemzetinek nevezett országot a politika továbbra is annak a néhány klánnak a hatalmában szándékozik megtartani, mely az elmúlt száz esztendőben a nemzeti állam, majd a kommunista osztályállam megalkotásának ürügye alatt hatalma alá hajtotta az ország régióit, s az úgynevezett átmenetet esztendeiben a harmadik évezredbe is sikeresen átmentette hatalmát. Ez az érdekszövetség és nem az Alkotmány által megnevezett román nép képviseli az állítólagos nemzetet. A román nép továbbra elszegényedett és államilag kifosztott regionális közösségekben tengeti életét. Valóságos gyarapodására és felvirágzására csupán ezeknek a regionális közösségeknek a gyarapodása és felvirágzása révén lenne lehetősége.

Egységes és homogén közösséget csupán a hatalom birtokosainak régiók fölötti, a helyi közösségektől cinikusan idegen csoportja alkot. Az egységes nemzeti állam az ő államuk. Sabin Gherman és társaik ezzel az állammal szemben szeretnék létrehozni a román, a magyar, a cigány és más nemzetiségű közösségek toleráns államát, mely önnön értékrendjét a munka és a teljesítmény tiszteletére alapozza, s mely a regionális közösségek valóban közös érdekeit hivatott érvényesíteni. A nem közös érdekek érvényesítésével elboldogulnának maguk is.
Hogy a román igazságszolgáltatás és a mögötte álló politikai elit ezt még mindig elutasítja, az ugyanannak a jele, mint a nemzeti kommunisták várható visszatérése a hatalomba: Románia nem érett meg arra, hogy az európai államok közösségének részévé válhasson.

Forrás: Café Toronto / Vendégoldal