Honnan jöhetnek azok a hangok, azok az ugatásszerű hangok. Hátborzongató vicsorgások kíséretében. Hogy nem kutyáktól, az egyszer biztos, mert ilyen mélyen egyetlenegy házőrző sem ugathat – morfondírozik magában Vastaliga. Egy idő óta viszont „változott a gyermek fekvése”, mintha megszakadt volna a film, hisz mindez úgy kimaradt az életéből, hogy teljesen elfelejtette. A magyardellőiek pedig…

Hiába éledt fel bennük a régi barázdák iránti tulajdonosnosztalgia, a génkódolt, jó értelembe vett zsiger, arra gondolván, amikor még a sajátjukban gazdálkodtak, szántottak, vetettek, arattak… „A voltra nem ad a tót” – de a magyar se sokat – alapon ma már nem bírják cérnával. Valami megszakadt bennük. Az óraként lejárt időn túl, maga az a tény is kedvüket szegte, hogy senki sem ott kapta vissza a jugart, vagyis a földet, ahol magángazdálkodó korában volt neki. A fiatalok az agyonszajkózott „meneküljetek a faluból… meneküljetek…” sorozatos jelszóra iszkoltak el a mezei munkák elől?!… Tény, hogy ők már nem akarták a földet túrni. Akinek nem volt földje, annak lett a rendszerváltozás után, és fordítva. Akinek a Hegyen volt földje, a Berekben adták vissza… a jussát, és fordítva. És újfent fordítva. Majd minden fordítva. Pedig a törvény úgy szól, hogy mindenkinek annyit és ott mérjék vissza a jussát, kinek-kinek amennyi, és ahol volt magángazdálkodó korában. A mennyiséget persze itt is plafonálták, nehogy visszasündörögjön a régi, elszabadult birtokvilág. Köztudomásúlag országszerte csak Erdélyben telekkönyvezték a földeket központosított törvényszéki nyilvántartással, „suhunn másutt”. Az újdonsült demokrácia viszont összemosta Erdélyt Romániával, úgy értve, hogy semmibe vette a magyarvilágbeli telekkönyves birtokrendszert, és a községi tanácsokra ruházta a nyilvántartást. A román „telekkönyvelést”. Ahány földért kiáltó panaszos, annyi labirintus. Ariadné fonalát – az új földosztáskor – kevesen foghatták meg. Átjáróház lett a néptanács. Csoportosan adták egymásnak a kilincset, stafétásan.
Jól felszökött az ügyvédek ára, jobban, mint az infláció… Már járni is alig tudó özvegyasszonyok, nanók császkálnak át nap mint nap a néptanácshoz, önkormányzathoz rendezni ügyesbajos dolgaikat. Mondanom sem kellene, hogy nem a fázósabbja került közelebb a tűzhöz. Az új demokrácia egeket bevilágító tábortüzéhez, nem biza! Akik viszont aránylag hamar földhöz jutottak, birtoklevelesen – „titlu”-nak nevezik, – már dőltek ki a barázdából, fogyott a putyeró, vagyis az erő, egyre jobban fogyott. Fogy. A hivatali lelki fröccsök elkábították a földekre éhezők gyors ütemben csappanó kicsiny sesregletét. A Fő utca szélét súrolja már a hajdani-szép temető. Míndenki úgy boldogult-boldogtalanult, ahogy tudott. És ekkor jött a megváltó.
A jótevő „ramány” főbérlő ember, a régi rendszer szakpártaktivistája. Egy-két kivételtől eltekintve, rnindenki használatba adta neki a földjét. Eleinte nem is volt baj. Az emberek aludtak, és még akkor is nőtt a búza… s elég elfogadhatóan pergett belőle a haszon. Az újra összeszántott, jó fekvésű-minőségű termőföldekből, de! Ahogy a föld vérét szívó, le-felbólogató vasszúnyogok éhkórossága is nőttön-nőtt, az üzemanyag ára úgyszintén, ennek földi függvényében, versenytárs nélkül, ugyebár – egyre kevesebb terményt kaptak a kiadott földek után. Az ismét-gazdák. Ráadásul földadót rótt ki az állam. Bunkósbot-segítség gyanánt.
Hogyan tovább?
Hogyan tovább?
Töprengtek úttalan utakon a magyardellőiek. A Mezőség legdélibb, zsebkendőnyi csücskén, s közben: la revedere (viszontlátásra)!, léptek-lépnek egyre többen a Maros melletti temető göbbenőibe…
A fehérnépek közül egyedül a napszítta-perzselte Zsuzsukati nén nem adta fel. Már Vinkli nanónak nevezik. Derékszögben jár szegény. De! Még mindig, még így is kitartóan tapossa naponta Szentpálig az utat, át a réten, sej, a magyardellői réten, a romos Haller-kastély irányában, még ha csigalassúsággal is… Oda kettő, vissza bizony már jóval több kilométer, nap, mint nap. Mintha napszámba. Vastaliga pedig a maga igazát a barázdában keresgéli – éjt nappallá téve. A visszakapott földrészeken. Még egypáran richtig kilógnak a sorból, de ők ketten – a két csúcs… Csúcspéldák. Vastaliga a legjobb barátjával, cimborájával, a félromán Gyorgyával is összekülönbözött. Hogy mért zörrentek össze az oláhdellői baráttal? Na, miért vajon. Hát Erdély „mián”, Trianon ürügyén, ugye, ugye. Távirati stílusban veszekedtek, azért eléggé barátságos hangnemben, merthogy hát ilyen veszekedési forma is fungál e világban kettejük között. Nem a harács, hanem csak a félharácsos kapitalizmusban – helyben Tordán, pontosabban: Magyardellőn. Mezőségi, Maros menti, magyar csárdás, román invirtita-ritmus közepette – egyre csingerájosabban… Persze, a két barát már csak lélekben járja a heves talpalávalót. Aranyfogú Munyú prímás rég elpatkolt, véget vetett a zenének, mennek haza a legények… Egyre többen és többen.

(Folytatjuk)

Forrás: Csingeráj. Szeretem a cigányokat. Dokumentumszerű novellaregény. Hungarovox, Budapest, 2015