„Monte-Carlo, 1930. május 20. kedd
Tegnapelőtt egy nizzai autómosóban kerestünk néhány centime-ot, de ott csak egyikünkre volt hosszabb távon szükség, így otthagytam az erdélyi fiút, én pedig a Basse Corniche-on hazafelé indultam. Szállásról nem kell gondoskodnom, mert itt mindenhol kijár a csavargók börtöne annak, aki rongyos, és nem tud tíz frankot felmutatni a kerékpáros országúti járőrnek. Én persze nem tudok, csak öt frank van nálam. Amikor a rendőr feltartóztat, először megkérdi, hogy az ördögbe hívnak.
– Tintoretto – válaszolom szerényen.
– Hm… Mintha már hallottam volna magáról – mondja a szerv elgondolkozva.
– Festő vagyok.
– Igen, emlékszem! Honnan is való? – kérdi.
– Cinquecentóból.
– Az valahol Savoyában van? – próbálkozik tovább.
– Nem. Kis község Avignon és Toulon között.
– Tudom… tudom… egy rokonom lakott ott… Illetve a közelben… Van ott egy hasonló nevű helység is, nem?
– De igen. Quattrocento! – felelem.
Ekkor kattan a bilincs, majd Villafranca félelmetes ősi csillagvárában látnak vendégül, ahol a vastag falak közt előttem már annyi meg annyi fogoly sóhajtozott az évszázadok során. Szabadulásomat követően fájós lábbal folytatom utamat Monaco felé, rácsodálkozva a szaracénok támadásai elől magas kősziklára ültetett Èze Village apró házaira és Cap-Ferrat lenyűgöző luxusvilláira. Aztán Monte-Carlóban nagy feltűnést kelt választékos eleganciám. Olyannyira, hogy egy rendőr azonnal lekapcsol, ahogy észrevesz. A Casino előtti téren terel végig. Roppant komikusnak tűnik számomra, ahogyan a helyi parasztok évszázados népviseletükbe öltözve, élénkpiros bohócsipkában és ugyanilyen színű kendővel a nyakukban, nevetséges, piros-fehér csíkos buggyos nadrágban, a méregdrága Bugattik és Rolls Royce-ok közt szlalomozva, öszvérháton hordják le az olajbogyót és a friss olívaolajat a kikötőbe, mintha ők is részt vennének ebben a concours d’elegance [autós szépségverseny] jellegű magamutogatásban.
Hirtelen egy pazar autó kanyarodik be csikorgó gumikkal a térre. Még sohasem láttam ilyen gyönyörű túrakocsit, mint amilyen ez az Alfa Romeo. Nem tartozik a szériagyártmányok közé, különleges modellje lehet a gyárnak, a legfényűzőbb nagyurak számára. A hatalmas batár, rendkívüli méretei dacára, szinte kecsesen szép. A különös fényű, kéken zománcozott karosszéria méltóságteljesen kiszélesedő öblével, makulátlanul sima csillogásával, hatalmas motorházával úgy hat, mintha az autók királyának gőgjét is belevitte volna a tervező ebbe a korszerű gépszörnyetegbe.
A vezetője egy nő, aki valószínűleg azt hiszi magáról, hogy ő az a bizonyos erős, edzett, kisportolt, korszerű nő, aki joggal keres magához illő élettársat egy komoly, értelmes, de bátor és erős férfi személyében, holott a fenti jellemvonásokból ő talán csak a korszerű jelzőnek felel meg. Egy ötletszerű fordulat után a tér közepét díszítő gyönyörű angolkerten keresztül, némi számítási hibával, de hozzávetőlegesen pontos fékezéssel megáll. Csak épp a hűtő egy része siet be a szálló kapuja alá, de ez igazán előfordulhat bárkivel. A Hotel de Paris bejárata előtt azonban egyetlen más kocsi sem vesztegel, ugyanis itt nem szabad gépjárműnek megállni, kivéve talán az autóbuszt. Egy póznára erősített táblán látható is a nemzetközi jelzés: „Parkírozni tilos!”. Nyomban vagy kétszakasznyi rendőr szólítja meg a szabálytalankodó csinos vezetőt:
– Ez az áthúzott „P” a jelzőtáblán azt jelenti, hogy itt tilos megállni – hívja fel egyikük udvariasan a hölgy figyelmét a jelzésre.
– De uraim, én csak vezetni tudok, a képrejtvényekhez nem értek! Írják ki, hogy mit kívánnak… – kéri kedvesen a szépség.
Ám Monaco forgalmi rendőrei jól tudják, hogy világfürdőhelyek forgalmát ritkán bazírozzák épelméjű turisták látogatására, a hely híre milliós filmek és filléres regények szárnyán terjed, és a turisták vad fehér törzse, amely egy Bédekker nevű istent imád, százezer számra látogat el ide. Ezért a főtörzs továbbra is udvariasan szól az Alfa Romeo úrvezetőjéhez:
– Hölgyem, ha még él, az annyit jelent, hogy a sors személyesen vezeti autóját, az ön működése dacára. Ebből reményt meríthetünk. Azonban meg kell kérnem, legyen kedves máshol parkolni…
A nő nyugodtan kiszáll, és átadja a rémült portásnak a slusszkulcsot és egy ezerfrankos bankjegyet. Kisebb címletet, úgy látszik, nem használ. A portás hajlong, és nyomban megígéri, hogy intézkedik, parkolják le a kocsit a járda mellé. Egy chasseur beül a meseautóba. A mesteri rugózás és a tökéletes technikával beépített motor összhangjával szinte nesztelenül, könnyedén siklik le a járdáról a dölyfös autó. Ez az indulás arra a határozott, de mégis puha járásra emlékeztet, amellyel nagyon finom, visszavonultan élő mágnások ódon kastélytermük súlyos szőnyegein lépegetnek magányos éjszakákon…
Hosszú sétánk végén a törpehercegségnek az Oceanográfiai Múzeum árnyékában álló, sziklába vésett fegyházába zárnak. De mit bánom én! Tengerre néző zárka, à la carte étkezés, a börtönrácsra felfutó bíbor bougainvillier-k – micsoda dőzsölésnek tűnik mindez az elmúlt hónapok nélkülözései után! Cellatársam egy idegenlégiós százados, aki a szabadságán olyan hősiesen üdült, hogy elnyerte az alezredesi címet és a becsületrendet. Persze mindkettőt a kaszinóban, chemin de fer [kártyajáték, bakkara] nevű játékon. Egész nap légiós történeteket mesél, ami roppant szórakoztató, főként mivel már láttam élő legionáriust, sőt rövid időre alkalmam volt megtapasztalni Afrika forró homokját is, így jobban átérzem elbeszélései súlyát.
Éjszaka viszont, talán a szokatlanul bőséges étkezés miatt, egy látomás gyötör. Lázas agyamban a kaszinók világa összekeveredik a Szaharával, és a csöppnyi börtöncellában lelki szemeim előtt megelevenedik az idegenlégiós obsitosok által unos-untalan emlegetett Láthatatlan Légió. Katonái felszerelése kissé szokatlan: fekete kabát, ibolyaszínű nadrág, napszemüveg, gumikesztyű, patent nyakkendőrögzítő halcsontból, zubbonyukat pedig egy hatalmas MacWulf-Grober biztosítótű kapcsozza egybe, és egyik kezükben lakktáskát, míg a másikban húrozatlan teniszütőt tartanak.
– Ruzsénoár! – kiabálja az őrmesterük, és a katonák feszes vigyázzállásba vágják magukat.
– Fetvozső! – adja ki a sergent az újabb parancsot, miközben a pisztonos rázendít az Aidára, és a menetoszlop díszlépésben elindul a zárkaajtóm felé.
– Riennövaplű! – förmed rájuk az őrmester, mire a szakasz hirtelen megáll.
– Bankuver! – szól az újabb utasítás, mire az egyenruhások egyszerre parádésan tisztelegnek felém, miközben minden tétet tartanak.
– Fájront! – emeli fel kardját az őrmester, és a légió tisztelegve kimasírozik a cellámból…”

Noran Libro Kiadó

Az élet rövid, s értelmetlen, mint egy nyári öltöny mellénye, a szerző pedig óriási erőfeszítéssel megpróbálta megírni Rejtő Jenő fiktív naplóját. A kötetből kirajzolódik, hogy a szerző irgalmatlanul sokat kutatott, s az is, hogy a fiktív nem önéletrajz nem sikerült teljesen. Mindenesetre meglepett, hogy a kötetből kiderült, hogy Rejtő Nemcsak légionárius történeteket írt, hanem fordított ( Elveszett miniatűr), de sikeres és keresett kabarészerző volt. Irodalmunknak nagy kára, hogy a vészkorszakban született és az igazi neve (izr.) Reich volt, csak később magyarosította nevét.

Szerkesztette: Kerekes Tamás

1. Skandikamera:
   2016. december 8. 12:03

   „Az élet rövid, s értelmetlen, mint egy nyári öltöny melléje”

   Gondolom, hogy elírás – „mellénye”, nem melléje – nem pedig egy költői hasonlat, „ami ha szép, akkor az sem baj, hogy semmi értelme.”

   :-))

2. csekegabi:
   2016. december 9. 06:29

   Igy igaz – javitottunk. Köszönjük!

3. Kerekes Tamás:
   2016. december 9. 09:41

   elírás volt, persze, elnézést kérek, Gabinak köszönet Kerekes Tamás