A TÍFUSZ megkérdezte… Onagy Zoltánt

1. Babits-szexregény címmel készül könyved – Babitsról valahogy nem a szex jut eszünkbe. Meg fog változni könyved olvastán a klaszikusunkról a kép?

– A reprezentatív kép aligha változik, Babits és a szex körülbelül hatvan mérföldnyire tartózkodnak egymástól folyamatosan, éppen ez az alapkérdés: mit keres ebben a házasságban? Babits egyféle vízióként élte meg a nőt, maximum szemantikai és szintaktikai problémaként, ami természetesen megváltozik, miután – különleges úti ajándék gyanánt Szabó Lőrinctől megkapja – és hetedik találkozásuk alkalmával feleségül kéri. Tanner Ilonka – az ara – pedig egy húsvér, mondhatni telivér menyecske, akinek nem idegen a férfihús, sem korábban, sem később. Még később az asszonyi hússal is megismerszik. Nem a sajátjáéval, természetesen.

2. Inkább szex vagy inkább regény a Babits-szexregény?

– Elsősorban Babits-Tanner-Esztergom regénye. Inkább regény és inkább szex. Kinek mi a fontos belőle. Nem tárgyleírás, hogyan csinálja, kivel csinálja, miért csinálja, miért nem csinálja senkivel. Miért szorul be a házasságba, ez a legfőbb kérdés. Nem találtam extrém értelemmódosító adatokat, ami mindent felforgatna, megváltoztatna, inkább csak másféle dinamizáció, kevésbé ájult közelítés, máshová kerülnek a értelmezői hangsúlyok. Közben természetesen szex, mert a pénzen kívül a szex a másik egyetlen, ami képes zűrzavart kelteni. Közben pedig regény, Babits házasságának regénye: Miféle szerződést kötöttek, mennyire tartották be, az eredmény melyikük számára mínuszos.

3. Akármit olvasok tőled, a sztori helyett az expresszív szavakkal teli mondatok lüktetésére figyelek egy idő után – ugyanaz a stílus a Babits-szexregényben?

– Azt hiszem, nem. Ez egy valódi kétfenekű sztori, valódi történettel a fővonal alatt. Egy téli hét eseményei, amelyen egy fickó és egy nő nyakig a hóban megkísérli bejárni – a nyolcvanadik évfordulón, egy rádióműsorra készülve a Babits-házasság titkos összetevőit – közben ők is belekeverednek valamibe. Ami megint csak szex.
A baj, hogy még mindig nem vagyok készen.

Forrás: Stockholm Tifusz / Tifoid archívum

Az interjú, amelyet Gergely Tamás készitett, 2003-ban jelent meg a Cáfé Stockholmon. A könyv megjelenésekor, 2006-ban a szerző jóbarátja, Andrassew Iván a következőképpen méltatta a szóban forgó, a Pont kiadó által gondozott művet:

 

Andrassew Iván: A Babits-szexregényről

A hét végén megkaptam Onagy Zoltán Babits-szexregény című könyvét, ami se nem regény, se nem tanulmány, hanem könyv, és máris elolvastam, mert nem nagyon tudtam letenni. (Sőt, már Kata is.) Tulajdonképpen Török Sophie-ról, Babits feleségéről szól. Műfaja meghatározhatatlan, viszont teljesen Onagy.

Érdekes, hogy hasonlóképpen volt az egész Babits-jelenséggel, mint én: olvasgattam, de nem szerettem. Most ugyan hülyét csinál Babitsból, vagyis megtudjuk, milyen szerencsétlen ember volt, és ez a jelleméből is következett, viszont mindjárt meg is szerettette velem. Nőknek is ajánlom ezt a könyvet, bár leginkább olyanoknak – férfiaknak is -, akik verselgetnek-írogatnak, pláne fejedelmi rangra vágynak, hátha azonnal abbahagyják. Én például erősen gondolkozom. Mert ha véletlenül írok valami olyat, ami jelentőssé emel, előfordulhat, hogy életemből vagy annak bizonyos részeiből ilyesmi kél, és már nem is olyan vonzó az irodalomkönyvekben lenni. Ha végig gondolom a nőkkel való viszonyomat – amit leginkább a sógornőm tart számon anyai aggódással, néha nekem is meglepetéseket okozva előttem teljesen ismeretlen történetekkel, amelyekben az egyik főszereplő vagyok, valamint bogzas összefüggésekkel és tanulságokkal – hát lehetne rólam is ilyesmit írni. Sőt a Török Sophie-típus – persze más összefüggésekkel, és nem is feltétlenül egy nőben összegyúrva – az én életemben is megvolt. Én persze megbocsátóbb vérmacsó vagyok, mint Onagy, aki pontosan tudja, a saját szerfölött mozgalmas életéből, hogy még az ideiglenesen csak helyi szinten világhírű írókat is sokkal jobban, mondjuk tízszer jobban szeretik a nők, mint bármilyen más úgynevezett művészeti ág munkálkodóit. Kivéve talán a zenészeket és a színészeket, bár azok múlandó, ezért kevésbé irigylésre méltó, fölötte sóvár életet élnek, meg is érdemlik, hogy szeressék őket. Persze a tehetségesekre gondolok.

Egyszer egy olyan társaságban, amelyikben jelentős, bölcs írók is voltak, vagy legalábbis később azok lettek, elemeztük, miért van, hogy az ember első könyvének megjelenése után föltűnően vonzóbb férfi lesz, mint amikor azt se tudták róla, hogy írogat. Arra jutottam, hogy vannak bizonyos nők, akik nem a hagyományos módon vadásznak a génekre. Nem csak küllem, hang, illat, gesztusok és intellektuális teljesítmények alapján választanak, hanem – nyilván nem tudatosan – nem csak utódjaikra, hanem saját túlélésükre is gondolnak. Azt meséltem el, hogy nekem egyszer egy nő szokatlanul őszinte órájában, ámbár kissé részegen, miután iránta neki nyilván szokatlanul tartózkodónak mutatkoztam, elmagyarázta, hogy ne legyen olyan nagy pofám, nem vagyok olyan jó pasi, viszont a pozícióm sokmindenre jó, karriert építhetne rá. Mert ugye, mozgok, erre meg arra, nagyon sok embert ismerek, ésatöbbi. Csak rajta múlik, mire használja az én ismeretségeimet. Ezen kívül, és ez volt az igazán megrázó, elmagyarázta, hogy nagyjából száz tehetséges író van Magyarországon – engem közéjük vett -, vagyis, ha velem él, akkor máris száz az egyhez a valószínűsége, hogy bekerül az irodalomtankönyvekbe. De mivel nem lehet tudni, hogy mi lesz belőlem, néhány év alatt ez a kapcsolati tőke ötven – vagy még többszörösére növekedhet. Ha valaki azt gondolja, hogy ez egy kispályás Török Sophie volt, téved. Ma egy fontos író mellett némberkedik, és maga is írogat ezt azt, nem is tehetségtelenül. Az más kérdés, hogy én nem találnám vonzónak a mellette való sorsot, akkor se, ha be szeretnék jutni a tankönyvekbe.

Persze én sokkal jobbindulatú és megbocsátóbb vagyok, mint Onagy, Török Sophie-t is megszerettem. Ezt az öszönösen számító, minden eszközét művészi szinten használni tudó, de nem csak az üzleti életben, hanem kedvtelésből is parázna, folyamatos önkifejezési válságában hol a mozgalmárkodásba, hol a leszbikusságba, hogy az ádáz feleség-, netán anyaszerepbe, máskor meg a tudatbódulásokba zuhanó típust alighanem ugyanúgy ismerem, mint Onagy, csak én megbocsátok nekik, megpróbálom szeretettel figyelni őket, még akkor is, ha rendkívül fárasztóak, és néha még az is megalázó, ha távolról figyeljük őket.

Van még egy dolog, amire Onagy csak utalt a könyvében, de nem fejtette ki részletesen. Vannak nők, akik azt képzelik, hogy az úgynevezett művészek – és ezek közé veszik az írókat meg a költőket is – valami izgalmas életet élnek. Csupa sziporka minden beszélgetésük, tele vannak érdekes barátokkal, sokat járnak magas társaságokba, és fölötte méltóságosak. Ezzel szemben az az igazság, hogy az írók többsége rendkívül unalmas ember. Folyamatosan görcsben él, mert soha nem tudja, hogy holnap is tud-e írni. Állandóan sértődött, mert – pláne mostanság – nemcsak hogy le se szarja a társadalom a nagy okosságát és művészetét, hanem meg se fizetik – persze sose fizették meg. Ezért állandóan anyagi gondokkal tusakodik. Vagyis megkeseredett, pitiáner életet élő emberek, tele pózokkal, ráadásul többnyire elképesztő ember- és társadalom-ismeretükkel pontosan tudják hol a helyük, és milyenek a többi írók, így aztán egymást is utálják rendesen. Nincs kiábrándítóbb, mint az, ha pár író összejön egy légtérben. (Vannak kivételek, persze.)

Jó, hogy Onagy Zoltán megírta ezt a könyvet, bár maga se tudja, mit szabadít magára. Úgy jár majd, mint én legutóbb a motorosokkal. Fölsorolni is nehéz lenne, hányféle népség utálja majd. Arra például biztosan számíthat, hogy a feministák tűsarokhegyre veszik – ez utalás volt egy internetes oldalra – és az is lehet, hogy a leszbikusok is indítanak valami Onagy átoktúrát Esztergomba. Vagy nem, mert így büntetik.

Forrás: http://www.pontkiado.hu/

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ