Székely Szabó Zoltán: TUTUKA avagy Az utolsó Szabó (55.)
(Napló) Márc. 3-án újabb szemléltető főpróba a Gedeonból. Módosításokat kértek.
A nem éppen akadémiai tudós bizottság lépésről lépésre társszerzője lett Sütő Andrásnak, sőt tanította darabot írni. Ötször kellett bemutatnunk neki áldott segítsége ragyogó eredményét, összesen 107 próbát reménytelenkedtünk végig, volt egy megmásíthatatlannak egyértelműsített letiltásunk is, akkor tartottunk egy belső első és búcsúelőadást, hadd lássák a többiek, mivel akartuk öntudatlanul is fertőzni a hős munkásosztály szocialista öntudatát.
A bemutató napra pontosan egy hónapot csúszott a síkos pártideológián – egyenesen bele a nézők szívébe. És a miénkbe. Miklós bácsi varázsolta össze, ezért a darabot átcímeztük Tompás Gedeonra. A részeges kántor voltam benne, a kontár elvtársak ostoba kaszabolása ellenére is viruló figura. (Csak a harmadik, nem túl világos túlvilágos felvonásban bizonytalankodtam Durumóként.) Dobos Cibi és Balázs Éva remekelt, külön örömömre szolgált velük szolgálnom… igen: az ügyet!
„A kitűnő csapatjátékon belül emlékezetes Dobos Imre (Gedeon), Balázs Éva (Anna), Szabó Zoltán (Kántor, Durumó), Nemes Levente (Prezsbiter, Támár) alakítása. (Lázár László: Pompás Gedeon aposztáziája. Ifjúmunkás, 21/83)
»… Szabó Zoltánra és Nemes Leventére, akik átgondoltan oldották meg „kettős” szerepüket« (Sipos. Brassói Lapok, 17/83)
„Szabó Zoltán is kántorként egy jellegzetes, ízes figurát játszott, Durumóként azonban iskolai színjátszóként sem tűnt volna ki.” (Szőcs István: Félsiker Szentgyörgyön. Előre, 1983.júl.8.)
– Na, Tutuka, ezzel még kitűnő tanuló korodban se lett volna ördögöd. Hogy vigye el Durumó!
Ördögöm a következő figurámmal se volt, pedig pokolian igyekeztem. Valami bolgár mester tákolta a ladikot, de nem adott hozzá se vizet, se evezőt. Ketten Balázs Évával ültünk bele. Az volt a címe: Csónakkal az erdőben. Balogh Andriskó rendezte.
(Napló) A diákközönség (Kézdivásárhelyen) nem vette észre, hogy vége az előadásnak, s bent maradt.
Gedeon után, csónakázás előtt a Megyei Tükörben művészi hitvallottam:
Mert a komédiás úgy lép gongszóra a néző tekintetének röntgencsóvájába, mint Pompás Gedeon Szent Péter színe elé: testben-lélekben kiszolgáltatottan. Bármiféle mellébeszélés, félremagyarázat hiábavaló próbálkozás. De ha sikerül levetkőznünk a „kis földi hazugságokat, melyek hasonlítanak az igazsághoz”, akkor ez a kiszolgáltatottság csodálatos emberi-művészi élménnyé nemesül.
– Na, Tutuka, nem es sül el mindig a duma!
Valahogy nem bántott a kudarccal a színház felé! Így lezserkedtem az Ifjúmunkásban:
A darab – és nem a mi munkánk! – a közönség lanyha érdeklődése miatt halálra ítéltetett. Sírkövére ezt írnám: „Élt 4 előadást, nyugodjék békében. Siratja a színház pénzügyi terve.”
Edittel viszont nem csónakáztunk, hanem vonatoztunk, és nem az erdőben, hanem Magyarországra és… na, melyik Németországba? Kel(l)et(t) menni valahova, ha már adva volt a kegy, hogy kétévenként a halandó beadhatta az útlevélkérést. Kegyetlenül megeshetett, hogy mire megkegyelmeztek az embernek és elengedték Magyarországra, már tényleg halandó volt. Féltették, hogy esetleg valami lelki fertőzést, netán kiütéses elámulást kap a szocialista tábor legvidámabb baráti barakkjában. És nem alaptalanul. Mert lám, például én is milyen barbár bűnöket követtem el a román tákolmány alkotmány ellen: nem elég, hogy megnéztem Bertolucci Huszadik század c. filmjét és kipirosfehérzöldült a lelkem az István, a király elő-ősbemutatóján, hanem még sajtot is ettem. (Olcsó poén: nálunk már úgy tombolt az ateizmus, hogy még papsajtot se lehetett kapni.) Továbbá láttam a Jézus Krisztus szupersztárt balatoni szabadtéri vetítésben, veszprémi színészekkel húst sütöttünk a szőlőhegyben, a baráti németeknél olyan román Szürkebarátot ittam, hogy megdöngettem tőle a Berlini Falat. Akkor repedt meg. Otthon persze nem ezzel az osztályellenséges csínnyel öklöztem a mellem, hanem azzal a pirospontossal, hogy egyik éjszakai álmunkat maga Lenin elvtárs őrizte. Nem mondhatom, hogy szabad ég alatt, mert nem Nyugaton voltunk, hanem: sötét ég alatt nyugodtunk le egy széles padra, miután kissé lenyugodtunk a nagy rohanásból. Az álmunk nem volt nyugtalan, pedig a pad sem volt egy nyugágy. De legalább a legvilágosabb, a legbiztonságosabb helyen állt: a tar ideológia kopasz istenének istentelen szobra közelében. Lábtól feküdtünk, legomboltuk a bélést a hosszú kabátomról, melyért aznap gomboltak le rólunk egy szállószobányi pénzt, így lett két takarónk. A jókora padon jó kora reggel ébredtünk. S ki korán kel, Leninre lel. És látjátok szümtükkel? Kezemből hiányzott a fél liter bor, holott féltve markoltam. Az Edit takaróját viszont takaros virágpaplan fedte. Mi ebből a tanulság? Lenin elvtárs gyűlöli az alkoholt a más kezében, a virágot viszont imádja a nőkön. Aki pedig a virágot szereti…
Én is megszerettem a Vadrózsákat. Helyi nevén: Hecserli.
A nyaralás után
(Napló) jött két hónap „szabadság”. Az eleje kellemes volt, a második fele pokollá vált, semmihez sem volt kedvem, írni sem tudtam.
Szerencsére nov. végén néhányszor felléptem a Vadrózsák együttessel: konferáltam, humorizáltam, monologizáltam.
– Naná, mert Tutuka énekelt volna!
Kovásznán esküvőn léptem fel.
Remek iskola az egyedül kiállás.
Ezt már két évvel korábban tapasztaltam, amikor a Táltos együttes megkísértett. Az ám: egyedül megnevettetni, foglyul ejteni a közönséget nem közönséges feladat. Könnyedén, olykor rögtönözve is kézben tartani egy egész előadást, az olcsó poénkodást kirekesztve megnyitni a rekeszizmokat… Táltoséknál még nem táltosodtam meg, a Hecserlinél viszont már úgy felszabadultam, mint a munkásosztály. Éppen csak a hatalmat nem ragadtam meg. De megragadtam az együttesnél.
A szüleim pedig megragadták az alkalmat, hogy Szentgyörgyre költözzenek, hadd legyünk együtt öreg korukra, ha már apám nyugdíjba ment.
A tömbházlakást már korábban megvették, apósommal ketten vettük át. Az átadó építők apró kifogásainkon csak nevettek: „Ne vettek volna blokklakást!” – fogtak ki rajtunk félkézből. Nekem blokkolt az agyam, apósom csak legyintett. Pár nap múlva kivésette a fürdőkádba belekötött cementet, és bejárati ajtót is szereztetett egy másik lakrészről, anélkül, hogy valaki belekötött volna. Mindenki ismerte a román katonai mottót: Nu se furaˇ, numai se completeazaˇ (Nem lopás, csak kiegészítés).
Áldassék a Jáni Ferenc név!
A főbérlő apámnak időközben felvöröslött az ázsiója. Az 5. falu iskoláját lenyesték négyosztályosra, a községközpontét felközpontosították tízosztályosra. Tehát a tanár úrnak ingáznia kellett. Egy ideig ingadozott, aztán hagyta magát berángatni a Pártba, hogy felpártolhassák igazgatónak. A rózsaszínű hógolyóból veres lavina lett: kiemelték községi párttitkárnak. Függetlenített állásában a munkarendjét a kocsma nyitásrendjéhez igazította. Ha volna hajam, tudnám tépni, hogy hagytam könnyelműt lépni. De így csak tépődöm. Mert az ő szervezete nem tiltakozott a szervezet ellen.
Én viszont a tehetetlen dühtől lehetetlen állapotban menekültem be az immár szentgyörgyi szüleimhez, hogy ne a színházban hőbörögjek (ismét) antennává hegyezett fülek sűrűjében. Ezt a véletlent! Csak péntek délután jutott a feledékeny illetékesek eszébe, hogy elég, ha csupán a díszletek érkeztek meg Veszprémbe, a társulatnak nem kell követnie a hétfőn kezdődő turnéra. Íme a szocialista realista színjátszás! Hét vége lévén, a telefonközpont nem kapcsolt nemzetközi beszélgetést. Pedig nem is lett volna nemzetek közi: magyar akart szót váltani magyarral. Mire a veszprémiek kapcsoltak, már hétfő volt.
Maradt a 3-3!
Nekem pedig:
(Napló) Ez volt a leggyengébb évem. Feladatot tulajdonképpen nem is kaptam. (A Gedeon ’82-es szereposztás.)
Az év utolsó napjai gyászba borították a színházat. Dec. 29-én leépítettek 27 alkalmazottat.
Közben szeptemberben betiltották Mihai Ispirescu A kocsi előállt c. darabját, melyet Seprődi Kiss Attila rendezett volna.
A szubvenciót kb. 5 millióról 1,5-re csökkentették. Baj lesz a javadalmazással!
Nekünk azért nótás pofát kellett vágnunk a helyzethez, szilveszterre ki is plakátoltuk: Együtt énekelünk. Végig is daloltuk-komédiáztuk ’84 telét, derűre fakasztottuk a paraszt munkásosztályt, a fejtágított értelmiséget. A Tanítónővel, melyben csak statisztáltam Töhinél, példásan megríkattuk ugyanazokat. Minket pedig a január eleji társulati ülés,
(Napló) melyen felvázoltatott szomorú helyzetünk, a pénzügyi keret képtelensége. A költségek 63,7%-át kell kikeresnünk.
Húsz embernek kell távoznia.
Január végén:
(Napló) Újabb leépítésnek nézünk elébe. 6 (hat) színész fejét is követelik.
Alig néhány nappal később:
(Napló) Szobrot Sylvesternek! Nehéz csaták árán egyelőre mindenkit megmentett. Igaz, embertelen munkatempó fog következni, a művészi színvonalra az elkövetkezendőkben valószínűleg még gondolni is luxus, de megvagyunk, dolgozunk, s amennyire erőnkből futja, helytállunk.
Szárazabban: az elvett szubvenciót ki kell keresnünk. Aligha fog ez sikerülni, de hát… az időnyerés is valami, minden hülye kampány elcsitul egyszer, előtérbe tolakodnak fontosabb problémák.
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza