Székely Szabó Zoltán: TUTUKA avagy Az utolsó Szabó (55.)

(Nap­ló) Márc. 3-án újabb szem­lél­te­tő fő­pró­ba a Ge­de­on­ból. Mó­do­sí­tá­so­kat kér­tek.

A nem ép­pen aka­dé­miai tu­dós bi­zott­ság lé­pés­ről lé­pés­re társ­szer­ző­je lett Sü­tő And­rás­nak, sőt ta­ní­tot­ta  da­ra­bot ír­ni. Öt­ször kel­lett be­mu­tat­nunk ne­ki ál­dott se­gít­sé­ge ra­gyo­gó ered­mé­nyét, össze­sen 107 pró­bát re­mény­te­len­ked­tünk vég­ig, volt egy meg­má­sít­ha­tat­lan­nak egyér­tel­mű­sí­tett le­til­tá­sunk is, ak­kor tar­tot­tunk egy bel­ső el­ső és bú­csú­e­lő­adást, hadd lás­sák a töb­bi­ek, mi­vel akar­tuk ön­tu­dat­la­nul is fer­tőz­ni a hős mun­ká­sosz­tály szo­cia­lis­ta ön­tu­da­tát.

A be­mu­ta­tó na­pra pon­to­san egy hó­na­pot csú­szott a sí­kos pár­ti­deo­ló­gi­án – egye­ne­sen be­le a né­zők szí­vé­be. És a mi­énk­be. Mik­lós bá­csi va­rá­zsol­ta össze, ezért a da­ra­bot át­cí­mez­tük Tom­pás Ge­de­on­ra. A ré­sze­ges kán­tor vol­tam ben­ne, a kon­tár elv­tár­sak os­to­ba ka­sza­bo­lá­sa el­le­né­re is vi­ru­ló fi­gu­ra. (Csak a har­ma­dik, nem túl vi­lá­gos túl­vi­lá­gos fel­vo­nás­ban bi­zony­ta­lan­kod­tam Du­ru­mó­ként.) Do­bos Ci­bi és Ba­lázs Éva re­me­kelt, kü­lön örö­möm­re szol­gált ve­lük szol­gál­nom… igen: az ügyet!

„A ki­tű­nő csa­pat­já­té­kon be­lül em­lé­ke­ze­tes Do­bos Im­re (Ge­de­on), Ba­lázs Éva (An­na), Sza­bó Zol­tán (Kán­tor, Du­ru­mó), Ne­mes Le­ven­te (Prezs­bi­ter, Tá­már) ala­kí­tá­sa. (Lá­zár Lász­ló: Pom­pás Ge­de­on aposz­tá­ziá­ja. If­jú­mun­kás, 21/83)

»… Sza­bó Zol­tán­ra és Ne­mes Le­ven­té­re, akik át­gon­dol­tan ol­dot­ták meg „ket­tős” sze­re­pü­ket« (Si­pos. Bras­sói La­pok, 17/83)

„Sza­bó Zol­tán is kán­tor­ként egy jel­leg­ze­tes, ízes fi­gu­rát ját­szott, Du­ru­mó­ként azon­ban is­ko­lai szín­ját­szó­ként sem tűnt vol­na ki.” (Szőcs Ist­ván: Fél­si­ker Szent­györ­gyön. Elő­re, 1983.júl.8.)

– Na, Tu­tu­ka, ez­zel még ki­tű­nő ta­nu­ló ko­rod­ban se lett vol­na ör­dö­göd. Hogy vi­gye el Du­ru­mó!

Ör­dö­göm a kö­vet­ke­ző fi­gu­rám­mal se volt, pe­dig po­ko­li­an igye­kez­tem. Va­la­mi bol­gár mes­ter tá­kol­ta a la­di­kot, de nem adott hoz­zá se vi­zet, se eve­zőt. Ket­ten Ba­lázs Évá­val ül­tünk be­le. Az volt a cí­me: Csó­nak­kal az er­dő­ben. Ba­logh And­ris­kó ren­dez­te.

(Nap­ló) A di­ák­kö­zön­ség (Kéz­di­vá­sár­he­lyen) nem vet­te ész­re, hogy vé­ge az elő­adás­nak, s bent ma­radt.

Ge­de­on után, csó­na­ká­zás előtt  a Me­gyei Tü­kör­ben mű­vé­szi hit­val­lot­tam:

Mert a ko­mé­di­ás úgy lép gong­szó­ra a né­ző te­kin­te­té­nek rönt­gen­csó­vá­já­ba, mint Pom­pás Ge­de­on Szent Pé­ter szí­ne elé: test­ben-lé­lek­ben ki­szol­gál­ta­tot­tan. Bár­mi­fé­le mel­lé­be­szé­lés, fél­re­ma­gya­rá­zat hiá­ba­va­ló pró­bál­ko­zás. De ha si­ke­rül le­vet­kőz­nünk a „kis föl­di haz­ug­sá­go­kat, me­lyek ha­son­lí­ta­nak az igaz­ság­hoz”, ak­kor ez a ki­szol­gál­ta­tott­ság cso­dá­la­tos em­be­ri-mű­vé­szi él­ménnyé ne­me­sül.

– Na, Tu­tu­ka, nem es sül el min­dig a du­ma!

Va­la­hogy nem bán­tott a ku­darc­cal a szín­ház fe­lé! Így le­zser­ked­tem az If­jú­mun­kás­ban:

A da­rab – és nem a mi mun­kánk! – a kö­zön­ség lany­ha ér­dek­lő­dé­se miatt ha­lál­ra ítél­te­tett. Sír­kö­vé­re ezt ír­nám: „Élt 4 elő­adást, nyu­god­jék bé­ké­ben. Si­rat­ja a szín­ház pén­zügyi ter­ve.”

Edit­tel vi­szont nem csó­na­káz­tunk, ha­nem vo­na­toz­tunk, és nem az er­dő­ben, ha­nem Ma­gyar­or­szág­ra és… na, me­lyik Né­me­tor­szág­ba? Kel(l)et(t) men­ni va­la­hova, ha már ad­va volt a kegy, hogy két­é­ven­ként a ha­lan­dó be­ad­hat­ta az út­le­vél­ké­rést. Ke­gyet­le­nül meg­es­he­tett, hogy mi­re meg­ke­gyel­mez­tek az em­ber­nek és elen­ged­ték Ma­gyar­or­szág­ra, már tény­leg ha­lan­dó volt. Fél­tet­ték, hogy eset­leg va­la­mi lel­ki fer­tő­zést, ne­tán ki­üté­ses elá­mu­lást kap a szo­cia­lis­ta tá­bor leg­vi­dá­mabb ba­rá­ti ba­rakk­já­ban. És nem alap­ta­la­nul. Mert lám, pél­dá­ul én is mi­lyen bar­bár bű­nö­ket kö­vet­tem el a ro­mán tá­kol­mány al­kot­mány el­len: nem elég, hogy meg­néz­tem Ber­to­luc­ci Hu­sza­dik szá­zad c. film­jét és  ki­pi­ros­fe­hér­zöl­dült a lel­kem az Ist­ván, a ki­rály elő-ős­be­mu­ta­tó­ján, ha­nem még sajtot is et­tem. (Ol­csó po­én: ná­lunk már úgy tom­bolt az ate­iz­mus, hogy még pap­sajtot se le­he­tett kap­ni.) To­váb­bá lát­tam a Jé­zus Krisz­tus szu­per­sztárt ba­la­to­ni sza­bad­té­ri ve­tí­tés­ben, vesz­pré­mi szí­né­szek­kel húst sü­töt­tünk a sző­lő­hegy­ben, a ba­rá­ti né­me­tek­nél olyan ro­mán Szür­ke­ba­rá­tot it­tam, hogy meg­dön­get­tem tő­le a Ber­li­ni Fa­lat. Ak­kor re­pedt meg. Ott­hon per­sze nem ez­zel az osz­tály­el­len­sé­ges csín­nyel ök­löz­tem a mel­lem, ha­nem az­zal a pi­ro­spon­tos­sal, hogy egyik éj­sza­kai ál­mun­kat ma­ga Le­nin elv­társ őriz­te. Nem  mond­ha­tom, hogy sza­bad ég alatt, mert nem Nyu­ga­ton vol­tunk, ha­nem: sö­tét ég alatt nyu­god­tunk le egy szé­les pa­dra, mi­u­tán kis­sé leny­ugod­tunk a nagy ro­ha­nás­ból. Az ál­munk nem volt nyug­ta­lan, pe­dig a pad sem volt egy nyug­ágy. De le­ga­lább a leg­vi­lá­go­sabb, a leg­biz­ton­sá­go­sabb he­lyen állt: a tar ideo­ló­gia ko­pasz is­te­né­nek is­ten­te­len szo­bra kö­ze­lé­ben. Láb­tól fe­küd­tünk, le­gom­bol­tuk a bé­lést a hosszú ka­bá­tom­ról, me­lyért az­nap gom­bol­tak le ró­lunk egy szál­ló­szo­bá­nyi pénzt, így lett két ta­ka­rónk. A jó­ko­ra pa­don jó ko­ra reg­gel éb­red­tünk. S ki ko­rán kel, Le­nin­re lel. És lát­já­tok szüm­tük­kel? Ke­zem­ből hi­ány­zott a fél li­ter bor, ho­lott félt­ve mar­kol­tam. Az Edit ta­ka­ró­ját vi­szont ta­ka­ros vi­rág­pap­lan fed­te. Mi eb­ből a ta­nul­ság? Le­nin elv­társ gyű­lö­li az al­ko­holt a más ke­zé­ben, a vi­rá­got vi­szont imád­ja a nő­kön. Aki pe­dig a vi­rá­got sze­re­ti…

Én is meg­sze­ret­tem a Va­dró­zsá­kat. He­lyi ne­vén: He­cser­li.

A nya­ra­lás után

(Nap­ló) jött két hó­nap „sza­bad­ság”. Az ele­je kel­le­mes volt, a má­so­dik fe­le po­kol­lá vált, sem­mi­hez sem volt ked­vem, ír­ni sem tud­tam.

Sze­ren­csé­re nov. vé­gén né­hány­szor fel­lép­tem a Va­d­ró­zsák együt­tes­sel: kon­fe­rál­tam, hu­mo­ri­zál­tam, mo­no­lo­gi­zál­tam.

– Na­ná, mert Tu­tu­ka éne­kelt vol­na!

Ko­vász­nán es­kü­vőn lép­tem fel.

Re­mek is­ko­la az egye­dül ki­ál­lás.

Ezt már két év­vel ko­ráb­ban ta­pasz­tal­tam, ami­kor a Tál­tos együt­tes meg­kí­sér­tett. Az ám: egye­dül meg­ne­vet­tet­ni, fog­lyul ej­te­ni a kö­zön­sé­get nem kö­zön­sé­ges fe­la­dat. Könnye­dén, oly­kor rög­tö­nöz­ve is kéz­ben tar­ta­ni egy egész elő­adást, az ol­csó po­én­ko­dást ki­re­keszt­ve meg­nyit­ni a re­ke­sziz­mo­kat… Tál­to­sék­nál még nem tál­to­sod­tam meg, a He­cser­li­nél vi­szont már úgy fel­sza­ba­dul­tam, mint a mun­ká­sosz­tály. Ép­pen csak a ha­tal­mat nem ra­gad­tam meg. De meg­ra­gad­tam az együt­tes­nél.

A szü­leim pe­dig meg­ra­gad­ták az al­kal­mat, hogy Szent­györgyre köl­töz­ze­nek, hadd le­gyünk együtt öreg ko­ru­kra, ha már apám nyug­díj­ba ment.

A tömb­ház­la­kást már ko­ráb­ban meg­vet­ték, apó­som­mal ket­ten vet­tük át. Az át­adó épí­tők apró ki­fo­gá­sa­in­kon csak ne­vet­tek: „Ne vet­tek vol­na blok­kla­kást!” – fog­tak ki raj­tunk fél­kéz­ből. Ne­kem blok­kolt az agyam, apó­som csak le­gyin­tett. Pár nap múl­va ki­vé­set­te a für­dő­kád­ba be­le­kö­tött ce­men­tet, és be­já­ra­ti ajtót is sze­rez­te­tett egy má­sik lak­rész­ről, anél­kül, hogy va­la­ki be­le­kö­tött vol­na. Min­den­ki is­mer­te a ro­mán ka­to­nai mot­tót: Nu se furaˇ, nu­mai se com­ple­te­azaˇ (Nem lo­pás, csak ki­egé­szítés).

Ál­das­sék a Jáni Ferenc név!

A fő­bér­lő apám­nak idő­köz­ben fel­vö­rös­lött az ázsió­ja. Az 5. fa­lu is­ko­lá­ját le­nyes­ték né­gyosz­tá­lyos­ra, a kö­zség­köz­pon­tét fel­köz­pon­to­sí­tot­ták tí­z­osz­tá­lyos­ra. Te­hát a ta­nár úr­nak in­gáz­nia kel­lett. Egy ide­ig in­ga­do­zott, az­tán hagy­ta ma­gát be­rán­gat­ni a Párt­ba, hogy fel­pár­tol­has­sák igaz­ga­tó­nak. A ró­zsa­szí­nű hó­go­lyó­ból ve­res la­vi­na lett: ki­emel­ték kö­zsé­gi párt­tit­kár­nak. Füg­get­le­ní­tett ál­lá­sá­ban a mun­ka­rend­jét a kocs­ma nyi­tás­rend­jé­hez iga­zí­tot­ta. Ha vol­na ha­jam, tud­nám tép­ni, hogy hagy­tam könnyel­műt lép­ni. De így csak té­pő­döm. Mert az ő szer­ve­ze­te nem til­ta­ko­zott a szer­ve­zet el­len.

Én vi­szont a te­he­tet­len düh­től le­he­tet­len ál­la­pot­ban me­ne­kül­tem be az im­már szent­györ­gyi szü­leim­hez, hogy ne a szín­ház­ban hő­bö­rög­jek (is­mét) an­ten­ná­vá he­gye­zett fü­lek sű­rű­jé­ben. Ezt a vé­let­lent! Csak pén­tek dél­után ju­tott a fe­le­dé­keny il­le­té­ke­sek eszé­be, hogy elég, ha csu­pán  a dísz­le­tek ér­kez­tek meg Vesz­prém­be, a  tár­su­lat­nak nem kell kö­vet­nie a hét­főn kez­dő­dő tur­né­ra. Íme a szo­cia­lis­ta re­alis­ta szín­ját­szás! Hét­ vé­ge lé­vén, a te­le­fon­köz­pont nem kap­csolt nem­zet­kö­zi be­szél­ge­tést. Pe­dig nem is lett vol­na nem­ze­tek kö­zi: ma­gyar akart szót vál­ta­ni ma­gyar­ral. Mi­re a vesz­pré­mi­ek kap­csol­tak, már hét­fő volt.

Ma­radt a 3-3!

Ne­kem pe­dig:

(Nap­ló) Ez volt a leggyen­gébb évem. Fe­la­da­tot tu­laj­don­kép­pen nem is kap­tam. (A Ge­de­on ’82-es sze­re­posz­tás.)

Az  év utol­só nap­jai gyász­ba bo­rí­tot­ták  a szín­há­zat. Dec. 29-én le­épí­tet­tek 27 al­kal­ma­zot­tat.

Köz­ben szep­tem­ber­ben be­til­tot­ták Mi­hai Is­pi­re­scu  A ko­csi elő­állt c. da­rab­ját, me­lyet Se­prő­di Kiss At­ti­la ren­de­zett vol­na.

A szub­ven­ci­ót kb. 5 mil­lió­ról 1,5-re csök­ken­tet­ték. Baj lesz a ja­va­dal­ma­zás­sal!

Ne­künk azért nó­tás po­fát kel­lett vág­nunk a hely­zet­hez, szil­vesz­ter­re ki is pla­ká­tol­tuk: Együtt éne­ke­lünk. Vég­ig is da­lol­tuk-ko­mé­di­áz­tuk ’84 te­lét, der­űre fa­kasz­tot­tuk a pa­raszt mun­ká­sosz­tályt, a fej­tá­gí­tott ér­tel­mi­sé­get. A Ta­ní­tó­nő­vel, mely­ben csak sta­tisz­tál­tam Tö­hi­nél, pél­dá­san meg­rí­kat­tuk ugyan­a­zo­kat. Min­ket pe­dig a ja­nu­ár ele­ji tár­su­la­ti ülés,

(Nap­ló) me­lyen fel­vá­zol­ta­tott szo­mo­rú hely­ze­tünk, a pén­zügyi ke­ret kép­te­len­sé­ge. A költ­sé­gek 63,7%-át kell ki­ke­res­nünk.

Húsz em­ber­nek kell tá­voz­nia.

Ja­nu­ár vé­gén:

(Nap­ló) Újabb le­épí­tés­nek né­zünk elé­be. 6 (hat) szí­nész fe­jét is kö­ve­te­lik.

Alig né­hány nap­pal ké­sőbb:

(Nap­ló) Szo­brot Sylves­ter­nek! Ne­héz csa­ták árán egye­lő­re min­den­kit meg­men­tett. Igaz, em­ber­te­len mun­ka­tem­pó fog kö­vet­kez­ni, a mű­vé­szi szín­vo­nal­ra az el­kö­vet­ke­zen­dők­ben va­ló­szí­nű­leg még gon­dol­ni is lu­xus, de meg­va­gyunk, dol­go­zunk, s amennyi­re erőnk­ből fut­ja, hely­tál­lunk.

Szá­ra­zab­ban: az elvett szub­ven­ci­ót ki kell ke­res­nünk. Alig­ha fog ez si­ke­rül­ni, de hát… az idő­nye­rés is va­la­mi, min­den hü­lye kam­pány el­csi­tul egy­szer, elő­tér­be to­la­kod­nak fon­to­sabb pro­blé­mák.

(Folytatjuk)

2010. november 5.

Szóljon hozzá!

 
Verified by MonsterInsights