Kemény kötésű vagyok, s ha fel is akasztanak, tűröm, sokáig. Egy kicsi kuckóban élünk, több társammal együtt. Megértjük egymást. Senki nem zavar senkit, nem is fészkelődünk.
Csendben ülök a helyemen, s várom, hogy melózni menjek. A melóban akad társam néha, ez a melótól függ. Amikor kapok egy társat, előbb csak összemelegedünk, majd összeforrunk. A meló végén kieresztjük a gőzt, csak úgy párállik körülöttünk a világ, akkora tűz van körülöttünk, csak úgy perzsel. S az eredmény tökéletes, mindenki tátja a száját, nyelni is alig tud.
Aztán jön a mosdás. Meleg víz, a világ legjobb samponjai csak úgy habzanak, meleg víz vagy forró, majd a hideg zuhany, a törülgetés vagy csak egyszerűen a száradás…
A társamat azért sajnálom, mert őt csak egy pozicíóban használom. Engem beolajoznak, belém rakják az összes elképzelhető finomságokat. Ez pedig maga a gyönyör. Aztán elkezdenek dögönyözni, kavarnak bennem jobbra, balra, döfködnek, majd végigsimítanak rajtam, s jöhet a sok-sok véget nem érő dicséret. Na, meg a fürdetés, sampon… de ezt már mondtam.
A száradás után visszavisznek kicsi kuckomba. A kuckó évszaktól függetlenül kellemes: se túl meleg, se túl hideg. Se túl világos, se túl sötét. Villanyoltás után elég nagy a csend. Éjszaka ritkán zavarnak.
Kemény vagyok, bírom a strapát.
Sok évtizedet fogok megélni, talán százat is.
De ne ábrándozzunk. A lényeg, hogy minden nap szükség van rám. Végzem a dolgom.
Megbecsülnek, még akkor is ha nem kizárólag palacsintát készítenek bennem.
De egy palacsintasütő ennél többet nem is kívánhat magának.