Okosabb a székely ember, mint poétái. Ő ugyanis nem gyopárért ment a Hargitára (amint a Vasszékely talapzatán elhelyezett lírai négy sor is ajánlja), ő inkább csemetefenyőt hozott, és elültette ablaka alatt. Még az se számított, hogy ha történetesen a harmadik emeleten lakott. Lehetett egy kis lebegés ég és föld között akkoriban, mert megkaptuk a repartíciót a blokkra, és itt be is jön a magányos fenyő metaforája: túl sokat mondogatták évzárókor-évnyitókor a magányra kárhoztatott, ám ezt a magányt büszkén, sőt daccal viselő fenyőről szóló verset. Úgyhogy az új tömbházlakásba költözött tömegrokonszenv egyből a fenyőt folyta be innen, onnan, mindenhonnan. Aztán ennyi idő elég is volt ahhoz, hogy a csemete biztonságosan felnőjön, mi több, ebben az egészséges növekedésben örökös sötétségre kárhoztassa a székely népnemzeti szimbolikában jártas családot.Meg kellett indulni, hogy valaki vágja már ki azt a fenyőt. Ami egyáltalán nem olyan egyszerű, sőt! A kivágandó fa ugyanis közterületen nőtt akkorára amilyenre, sorsáról az ültető dönthet legkevésbé. És ott vannak a lépcsőházi szomszédok, akik eldöntik, hogy s mint, tényleg jöhet majd a Rőtszakállú, azaz a favágó, bekopog, megkérdezi, kezitcsókolom, kit, mit kell kivágni. Természetesen mind aláírják, a negyedik emeleti szomszéd egy hosszú percig tűnődik, mert a fenyő bojtja még nem ért fel egészen a balkonjáig, várhatnánk jövő nyárig, hát nem? De ember, nálunk már nappal is sötét van… Mire elszégyelli magát, na jó, add ide, aláírom… Miután az elvi nyilatkozat meglett, és a mobiltelefonon lehet hívni a Rőtszakállút, aki fölülről egyre lennebb ereszkedve két – két és fél méteres szelvényekben kötélen leereszti a fát, kockázat kizárva, kezdődik a perselyezés: négyszázba került, lealkudtam egy százast, most már be kéne szállni ebbe a háromszázba… És a történet e pontján megint megjelennek a közösségrombolók, a negyedik emeleti szomszéd unokatestvérei: nekik az ég világán semmi bajuk nem volt azzal a fenyővel, tán nem is kellett volna kivágassa, aki mégis kivágatta, az ő dolga, s ami fontosabb, az ő kiadása.
Hirtelen a szegény negyedik emeleti beázók jutnak eszembe, a blokkrabszolgák, akik az utolsó emeleten laknak, s ha esik, mindenük csupa víz lesz, villanyuk sincs, mert az örökös rövidzárlat kinyesi a fényt, és amikor megindulnak aláírást gyűjteni, mert generálozni kellene a tetőt, a második, s főleg első emeleti szomszéd azt mondja, én nem szállok be, mert te ázol, és legalább ötven évbe beletelik, míg a blokk annyira lerohad, hogy rám is csurogjon.Hát akkor cimbora, fel a fejjel. És úgy is lőn, egészen a magányos fenyőig.