A TÍFUSZ megkérdezte…Sall Lászlót

„Irodalom van a mi utcánkban”? Kezdetben verseket tettél ki a honoldalra, most végre rájöttél, hogy a webnek saját nyelve van: a „vers”, a webirodalom a szemünk láttára születik meg a látogató aktív közreműködésével-kattintgatásával, hogy jöttél rá, hogy ez a járható út?
– Ez még a Ceausescu előtti időkre nyúlik vissza. Akkor a „számítógép” neve Sinclair volt vagy Z80 és a Commodore 64 ! Nekem egyik sem volt, volt viszont néhány barátom, akiknek volt. Az egyik aztán, egy matematika tanár, a neve Szilágy György (ha olvassa e sorokat, üdvözlöm!) ma Szatmáron tanít, vette a fáradságot s néhány versemet már akkor – tehát ’85 táján a múlt században – átírta. Ez úgy történt, hogy ott ültünk náluk a S. utcában s Gyuri nyomogatta a gombokat; én figyeltem, majd elmondtam, hogyan is képzelném egy-egy versem „megmozgatását/megmozgattatását”. Erre ő ismét csak nyomogatta a gombokat s aztán ki is alakult egy-két nagyon ígéretes dolog. Az egyik legjobb s most erre emlékszem, az egy Kafka vers volt, aminek utolsó sora nyomtatásban valahogy így volt olvasható (lett volna olvasható, ha bárhol megjelenik), hogy: „ember leszel s nem féreg”. Na, ebből gondolhatod, hogy mi volt a következő lépés ! Persze itt még nem volt benne az olvasó aktív közreműködése sem kattintgatás, sem más formában, de néhány másodperc elteltével (az idő!) a sorból kihullott a nem s maradt az „ember leszel s féreg”. Folytatása nem nagyon lett a dolognak, már nem is tudom, miért, de ez nyilván már történelem, érdemes volna talán ezzel a kérdéssel foglalkoznod, kedves Tífusz!
Azt azonban határozottan visszautasítom, hogy ezeddig (vagy ahogy Te nevezed, kezdetben) verseket tettem volna ki a honlapomra. Mert ugye ebben ott lappang a múlt, az hogy én úgymond közönséges, lineáris verseket tettem (volna) fel a hálóra. Ha egy kicsit is igazságos akarnál lenni velem, s az olvasóval, akkor mindenképpen vennéd magadnak s kedves olvasóidnak a fáradtságot s ellátogatnál a CafeGoteborg-ra, ahol is megtalálható verseim egy része. Ezeket ott két csoportra osztottam, úgymint képversek s nem képversek. Már a képversek magukban is egy kicsit az internetezést feltételezik, hiszen a színes nyomdatechnika még ma is nagyon drága. Hogy ilyen minőségű képeket készíttessek vagy nyomassak, még a legmerészebb álmaimban sem fordulhatna meg az agyamban (a pénz!). Az interneten pedig mindezt ingyen (enyhe túlzással). Van viszont egy másik csoportja a verseimnek, ezek között ott vannak azok is, amelyek már csak az olvasó kattintására nyílnak meg. Például az „itt” c vers. És így tovább. S ott van az „olyan” c. mely szerintem még mindig az egyik legjobb internetes versem.
Ez az út. Én eddig is erre vártam. Amikor még nem volt internet, az én verseimben ez a lehetőség már akkor is benne volt. Utazni kell! (navigare necesse este van már nyolc óra Moszkvában)

– Mi köze Esterházynak, akinek a neve a lap címében van, ehhez az egészhez? Csak nem az ő „verse” ez a „szép iroda lom”?
– Azt azért nem mondhatnám. Illetve azt nem szeretném, ha ő ezt így értelmezné. Mert akkor mások is megtudnák ezt s annak igen komoly következményei lehetnének. Mire gondolok? Ott van az, ugye, hogy én levélhordó vagyok, amit igen sokan összetévesztenek – szándékosan vagy nem – azzal, hogy postás ! Egyszercsak, amikor én éppen levélkihordok ott az Utĺkersgatan és a Solrosgatan sarkán, vagyis, amikor jobb kezemmel, annak mutató s középső ujjával éppen emelném le a következő adag kézbesítendő levelet (leveleket, folyóiratokat, reklámokat) a bal kezem karjáról, ott, akárcsak egy Cseh Tamás szereplőnek, ott, egyszercsak megvilágosodásom támad úgy s mintha jobb kezem mutató s középső ujjával a könyvespolcunkon simítanám, simogatnám, keresném a könyveket s ott a polcokon, akárcsak a bal karomon az a sok kihordandó levél (levelek, folyóiratok, reklámok) ott az a rengeteg Esterházy Péter által írott könyv, amiket – akárcsak azokat a leveleket, igen a bal karomon meg a táskában – én még nem olvastam. S akkor ott abban a mínusz tíz fok hidegben meg még hidegebb szélben, akkor megvilágosodott nekem, hogy itt van ez az Esterházy – no nem ott az Utĺkersgatan és a Solrosgatan sarkán, hanem otthon a könyvespolcokon meg úgy képletesen – s nemsokára/mindjárt (az idő, megint az az idő!) megkapja az irodalmi Nobel-díjat én meg még nem olvastam el az összes művét, még azt az összest sem, ami nekünk megvan otthon a polcokon összesen. S akkor ez a megvilágosodás (vagy az a mínusz tízfokos hideg) akkora erővel hasított belém, hogy nekem ezeket a könyveket el kell olvasnom, hogy belebetegedtem. Szó szerint. Arcüreggyulladás. Otthon ültem két hetet. Ebből egyet feküdtem. De a következő héten elolvastam másfél könyv Esterházyt. Ily módon neki is van hát köze mindehhez, ha nem is mindenhez. De mint mondtam, nem szeretném, ha bárki is ezt így értelmezné, ezt az egészet.

– Valóban szép iroda lom a szépirodalom?
– Igen, szerintem valóban. Én is vallom ugyanis, hogy már mindent megírtak, mostmár csak át kell rendezni a dolgokat, újra átrendezni, alakítani. Van tehát a lom, s vannak a szép szavak, ami a szép; ez van egy irodában, ott történik; ehhez vannak/van az ige, a volt. Minden úgy van jól, ahogy volt. (A vers.)

Forrás: Stockholm Tifusz / Tifoid archívum